Mwinda, a fény leánya (Csankovszki Csilla és Miklya Luzsányi Mónika alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Miklya Luzsányi Mónika: Mwinda, a fény leánya

Mwana ya Mwinda, a fény leánya, ezt a nevet adta neki az anyja, mert egyszerre született a hajnali fénnyel. De a napfényt talán soha nem látta teljes ragyogásában. Mert korábbi életében mindig homályban élt. Egyre mélyebb homályban. A jobb szeme már születésétől kezdve furcsa volt. Olyan, mintha egy szürke fátyol nehezedne rá. A világot és az embereket is ezen a fátyolon keresztül látta. De valahogy mégis élesebben, mint bárki más. A világ valódi képére rávetült a homály, amelyben ugyan egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a színeket, lassan a formák is egyre nehezebben kivehetőbbé váltak, mégis látta a tóban fürdő gyerekeket, az asszonyokat, akik a kunyhójuk előtt főztek, vagy éppen a fejükön vitték a vizet a forrásról. De valami mást is látott. Mintha az emberek lelkét, szívét látta volna meg a homályon keresztül. A felhőtlen boldogságot, a gyilkos indulatokat, a mérhetetlen fáradtságot, a kapzsiságot vagy éppen a pajkosságot, a csintalanságot vagy segítőkészséget. Látta az embereket a maguk valójában, éppen ezért időnként azt is tudta, hogy ki mit fog csinálni. Ki ránt kést egy heves vitában, ki fogadja be az elárvult gyermeket, ki indul az elcsatangolt állat keresésére a vadonban.

Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)

Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

6. fejezet: Istennők firkái

 

Hajdú D. András fotója

Ereje van a napnak az égen, a csillagok fényének, amikor bevilágítják az éjjeli égboltot. Ereje van a folyónak, amelyik elsodorja az orvos kocsiját, a folyó istennőjének, a boszorkánynak csúfolt, félszemű lánynak, a focikapu felé rúgott ladbának, a nagytestvér védelmező karjának, és a mesemondónak. Erejük van a képeknek, amelyek a kongói életet örökítik meg. Hajdú D. András fotói nyomán legendák és felnövéstörténetek születtek, főszereplői istennők és kamasz lányok, anyák és nővérek, falusiak és városban élők.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 12-16 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

Afrikai hírmondó 3.

Harmadszor jelentkezik az Afrikai Hírmondó. Ezúttal Hajdú D. Andrással és Majoros Nóra beszélgetett András afrikai élményeiről, fotózásról, a misszióról, példaképekről, emberekről és állatokról, és a földi meg lelki paradicsomról. Az interjút olyan képek kísérik, amelyek végül nem kerültek be a projektbe. Richard doki (a megszólítás magyarázatát is olvashatjátok az interjúban) is küldött néhány képet.

Szervusz, fotós! Itt vagyunk!
(Hajdú D. András fotója)

Majoros Nóra: Nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy fotó. Ennyi került be végül a Cataracta fotósorozatodból az Író Cimborák Kukucs! projektjébe. Hatvannégy ablak Afrikára. Ezeken keresztül pillanthatunk be egy teljesen más világba. A szerzőink, illusztrátoraink a varázslatot, a játékot látták meg a képeiden. Nézzünk rá ezzel a szemmel az élményeidre! Elsőként a repülő ablakán kukucskáljunk ki! Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél Afrikába Richard misszióját fotózni? 

Hajdú D. András: Az első élményem az volt, amikor kinyitották a repülő ajtaját, és egy hideg, őszi napból megérkeztem a legmelegebb nyárba. Párás, ragadós meleg ütött meg, és ez alapélménnyé vált Afrikából. Először a városba érkeztem, és ott nagyon erősek a szagok is. Ezek nem mindig jók. Sütnek, főznek, izzadtságszag van, és egy tömör váróban összezsúfolódva ez nem kellemes. Sokkal intenzívebb Afrikában minden, mint a mi kis visszafogott Európánkban.

Átváltozás (Ecsédi Orsolya, Janisovszky Georgina és Krolikowki L. Lilian alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Janisovszky Georgina fotogramja

Ecsédi Orsolya: Szárnyak

Teljes átalakulással csak rovarok

fejlődnek – a tankönyv szerint. De én tudom,

amit tudok. Ez itt most még nem én vagyok.

Nem teljesen. Aki azt hiszi, tévúton

jár, mint a fizika, ami szerint talán

a dongónak sem kéne tudni felszállni,

csak neki nem szóltak, így csinálja lazán.

Nekem szóltak. Sokszor. Ezért már akárki

magyaráz, nem számít. Tudom, amit tudok.

Díszes burokban rejtőzöm, csipkeszálból

és mosolyból szőttem, hogy békén hagyjatok,

míg bent a szárnyaim növesztem. Ha százszor

ismétlitek el, miért nem sikerülhet,

én százszor felelem: a tankönyv, a tanár,

a Wikipédia, a teljes internet,

a suli, az influenszer médiasztár,

a lexikon és a Discovery Channel,

plusz a szüleim egytől-egyig tévednek.

Én tudom, amit tudok. Érvelnem se kell

nektek, hitetlen ólomcsipke-lényeknek,

úgyis látjátok majd saját szemetekkel,

olyan biztosan, mint ahogy a Föld forog.

A vállaim bizseregnek minden reggel.

Én egy napon igenis repülni fogok.

 

Szerkesztette: Nagy Izabella

 

Krolokowski L. Lilian illusztrációja

Együtt (Bechtel Helga, Kovács Réka Barbara, Murányi Zita és Smelka Sándor alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Kovács Réka Barbara grafikája

Smelka Sándor: Elongo-song - Együtt

(improvizáció dobra és gyerekhangra)

Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan: sok elefántormány.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mint kókuszpálmát, elrejt a dzsungel.

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

vár ránk egy kuckó, ott velünk oly jó.

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

ha nincsen lábad, kaphatsz ott szárnyat.

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan, éneklünk spontán.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)

Illusztráció: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: Mabele és az árnyék

Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.

          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.

          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.

          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.

          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?

          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 

          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

Amahle játszik (Hétvári Andrea, Márialigeti Anna és Szoboszlay Eszter alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Szoboszlay Eszter kisplasztikái

Hétvári Andrea: Amahle játszik

/Hétfőtől péntekig/

Hétfőn felhőket gyúrok.

Csupa kékek lesznek tőle az ujjaim.

Festékesek, hihi! 

Aztán sarasak.

Sárban tocsogni a legjobb.

Gyere, felhőgombóc, 

zivatartáncot járok veled. 

Szállj le, ha Amahle hív!

Kedden pettyekből 

labdákat álmodok.

Eperpiros, felhőkék, 

napsárga pöttyök

gurulnak, amerre látnak.

Milyen évszak van ma?

Imvula, mmiri, mvua!

Imvula, mmiri, mvua!

Esőanyám, dobolj könnyeket!

Esőanyám, dobolj könnyeket!

Szerdán végre kisüt a zivatar.

Ha a kosaramba csillagokat 

gyűjtenék, vajon nagyobb

fényesség lakna idebenn?

Tata azt mesélte, egy napon

valamennyien egy-egy ilyen

távoli csillagra repül a lelkünk.

Ki tudja, talán igaza van. 

Csütörtökön feketén zúg 

a homoksivatag.

Tudod, mivel foglak felvidítani?

Éjszaka holdaranyért repülök az űrbe.

A holdaranyból holdpalástot szövök 

meg zoknikat. A maradékot elásom 

a kertben. Minden éjjel megöntözöm. 

Pénteken sem feledkezem meg róla.

Háromszáz év múlva a holdaranyfa

felhőgombócokat érlel, amik felszállnak

az égbe. Aztán kincset sírnak a felhők.

Mi meg nevetve táncolunk

alattuk az esőben.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Márialigeti Anna illusztrációja

Lingala szavak

amahle = szép, gyönyörű, legszebb

imvula = eső, zápor

mmiri = víz

mvua = eső (szuahéli)

Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

6. fejezet. Átváltozás

 

Hajdú D. András fotója

Világos van – aztán sötét. Nem látok – aztán látok. Most még rossz, most már jó. Most szomorú vagyok, de felvidulok. Minden változik körülöttünk, néha rosszabbra fordul, néha jobbra, ár-apályként hullámzik a világ. Ezúttal olyan alkotásokat gyűjtöttünk egy csokorba, amelyek a változásról, és az ebben rejlő csodáról szólnak. Megelevenedik a gyerekkori játékelefánt, telnek a napok, a napokkal együtt játszik és nő a gyerek. Egy kisfiút csúfolnak, de a furcsasága erővé változik, ami életet ment. Egy fa emberré változik, egy lány fává. A sok változás mögött mégis van, ami állandó. S hogy mi lehet ez? Kövesd alkotóinkat Afrikába, hogy felfedezhesd a titkot!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lodja, 2024 június. Ugyanaz a kis ház, ugyanaz a szoba. Tavaly jártunk itt, és olyan, mintha semmi nem változna. Itt megállt az idő.
Persze, Kongóban gyakran érezzük, hogy semmi nem változik. Így pláne, ha éves távlatban ugyanoda érkezünk vissza: a házikó áll, az udvar felseperve, tiszta, a fák, növények hűségesen őrködnek. Van is min, hiszen ez a ház kb. százéves lehet, a metodista missziósok építették valamikor 1920-ban. Az pedig, hogy minden olyan érintetlen, a helyiek hűségét bizonyítja. Itt semmihez nem nyúlunk, de mindent őrzünk, hiszen Father John hagyta így, lehet, hogy holnap betoppan, és akkor várja a kész szoba. Közben Father John már régen átlépett a másvilágra, újak meg alig jönnek, akik igen, azok is csak látogatóba.”

Mosás (Bertóti Johanna, Miklya Zsolt és Rácz Eszter Anna alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

          Miklya Zsolt: Ruhamosó asszony éneke

          Moccan a váll 

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          és csobban a láb

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          csak élni tanulj

          míg csobban a láb

          és roppan a térd

          és hajlik a hát

          és moccan a váll

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az asszony imája

          Szerkesztette: Nagy Izabella

Rácz Eszter Anna illusztrációja

Időcsónak (Hétvári Andrea, Klesitz Piroska és Korsós Éva alkotásai)

 

Hajdú D. András fotói

Korsós Éva grafikája

Hétvári Andrea: Időcsónak

Föld, föld, jádezöld.

Ég, ég, lávakék.

Lenn a földben, fenn az égen

elrepült egy páva rég.

Gyémánt ragyogás

fák közt kutat ás.

Lenn a vízben, fenn a légben

visszajár a csobbanás.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Klesitz Piroska illusztrációja

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre

Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
     – Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
     – Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
     – Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
     – El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
     – Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
     – De velem a szüleim szerint túl gyakran.
     – Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
     Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

5. fejezet: Mami Wata

 

Hajdú D. András fotója

Csipp, csepp, csöpög, locsog, csobog, folyik ömlik és esik, szitál, hullámzik, habzik, sodor és hűsít. Ez a víz, amely lehet forrás, patak, eső vagy éppen könnycsepp. Lehet, hogy egy kút mélyéről kell kinyerni, és olyan is előfordul, hogy elárasztja a falut, és menekülni kell előle. Hordhatjuk a vizet vödörben a fejünkön, és hordhatnak a folyó hullámai a hátukon. A víz éltető erő, és mindig körbelengi egy csipetnyi varázslat. Afrikában mami watának hívják a vízi szellemeket. Leginkább női szellemek, néha sellők. Néha veszélyesek, néha bölcsek, lehetnek kedvesek és segítőkészek, vagy éppen mérgesek.

A következő hetekben ők lesznek az idegenvezetőink, és a vizek világába kalauzolnak bennünket. Együtt énekelnek a ruhát mosó asszonyokkal, teljesítik a hajóskapitány kívánságát, vagy éppen elveszett szerelmünk nyomára lelhetünk. Ahogy a víz szellemei komolyak és fontosak, úgy az Író Cimborák is komolyabb témákat dolgoznak fel ebben a fejezetben, a szövegeket nagyobb gyerekeknek (és gyereklelkű felnőtteknek) ajánljuk.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Ma délután szép nagy vihar volt. A házainkban ilyenkor itt is, ott is nagy tócsák képződnek. A szél a szúnyoghálón keresztül, permet formában befújja az esőt a szobába. Ilyenkor le kell pakolni az asztalról, mert eláznak a dolgaim. Ez nálam igen körülményes mert nagy a bazár...
     Házaink nagy hibája, hogy a padló szintje a talaj szintje alá esik. Ezért ha nagy eső van, szépen befolyik a víz. Szóval én szereztem egy lapátot és elkezdtem árkot ásni, közben kiabáltam a szomszéd testvérnek: Dávid, gyere, mert árvíz van! Semmi válasz. Gondoltam, nincs itthon, mert nem válaszolt. Egy idő után benyitok hozzá, mert hozzá is ömlik be a víz. Hát a testvér az ágyon ül, és szemléli a dolgok folyását, nem hiába ő a házunk nagy filozófusa. No, ezen okulva kezdtem el a házamat kiásni, helyesebben körülárkolni. Jött segíteni a kis barátom is: a 6 éves Kosongo. Nagyon zsivány fickó, és persze állandóan kunyerál. Az iskoláját részben én fizetem, két naponta jön és kér radírt, ceruzát, füzetet, gatyát, krétát, biciklit. Nehéz ellenállni, mert mosolyogva rád néz és elolvadsz... Nos, ő segített, irtó lelkesen kapálta a földet. Utána meghívtam egy kis gyümölcsevésre. Később kérdeztem: mit kérsz még? Akkor sóhajtott egyet, sóvárgó szemekkel rám nézett, és suttogva mondta: kenyeret. Hej, kisember, úgy látszik kenyeret nem igen szoktál enni! Miközben két szelet kenyeret megkentem neki margarinnal, kicsit elgondolkodtam. Eszembe jutott egy történet, amit kisiskolás koromban olvastam: a szegény éhező gyerekek a gazdag nemes úrnál vajas kalácsot kapnak, és életükben először meleg kakaót isznak. Most én vagyok a gazdag nemes? Bizony gyorsan elfelejtjük, hogy körülöttünk az emberek naponta csak egyszer esznek, és kb. mindig ugyanazt.”

Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Vihognak a srácok (Bank Eszter Katalin, Kneipp Virág Gerda, Korsós Karolina és Smelka Sándor alkotásai)

Kneipp Virág Gerda grafikája

 

Bank Eszter Katalin: Bújócska

mit látok a kamerán túl?

világot, mi elém tárul:

esőerdőt és szavannát,

Afrika egy kis darabját.

huncut szempár néz a képbe,

kíváncsiság van-e benne?

tükröződik, mint egy álom,

mosolya a kamerámon.

lubickol a vízben a nap,

mosóedényből lesz kalap;

lombok alatt sárga lepkék,

velük együtt kergetőznék.

sáros úton apró lábnyom,

kukucs – mondod, játszol, s játszom;

bújócskáznak fények, árnyak,

kukucs – mondom, látsz és látlak.

Szerkesztette: Dávid Ádám

Hajdú D. András fotója

Puszihegyek (Agócs Írisz, Dávid Ádám és Németh Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

     Németh Eszter: Puszilexikon

     Mama, mondd, a puszi hányféle?

     Ha most egyet az arcodra nyomok,

     az a csak úgy puszi?

     Van még vigaszpuszi, gyakori fajta.

     Jó éjt, jó reggelt puszik homlokra, arcra.

     Puszi a szádra, apától másképp, 

     puszi a szájra, az hány alfajta?

     Papa, mondd, hányféle puszit adsz?

     Anyának kedvest, nekünk szabadot?

     Kedveset, ragadóst, sörszagút,

     izzadt vizeset sport után,

     bátorságpuszit, nyuszipuszit, 

     mindegyik nagyinak másikat,

     senki nem látja anyu-puszit (pfúúúj!).

     A szemforgatós néniknek cuppanóst,

     levegőbe szállót. A bácsipuszi a tévében

     apa szerint buta politikusok puszija, 

     az állomásokon búcsúpuszikat, 

     kórházakban gyógypuszikat adnak.

     Templomkertben Júdás-puszi, 

     a kistiszi szerint, szerintem meg

     lopott puszik, mert a puszilózók 

     nem is házasok, vagy mással laknak.

     A puszi lehet nagy vagy kicsi.

     Rövid vagy hosszú, esetleg örök.

     Lehet kulcs vagy orvosság (fungola vagy kisi).

     Viharban harapós (koswa), 

     megbocsátásban néha sós,

     kulcslyukon át kuncogós.

     Az oviban kedves, néha tiltott.

     Szerkesztette: Miklya Zsolt

Aki lángot látni akar (Németh Eszter és Takács Viktória alkotásai)

Takács Viktória illusztrációja

 

Németh Eszter: Aki lángot látni akar

Habibi. Pöszkének tulajdonképpen fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. Újdonsült kis barátnője mondta, nagyjából bármilyen helyzetben, csak más-más hangsúllyal.
     Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
     A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
     A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
     Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
     Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában.

Űrhajósok (Lukács-Kis Panka és Radnóti Blanka alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Lukács-Kis Panka: Űrhajósok

     – Te! Pisti, láttad? – szaladt izgatottan Peti a barátjához. Még köszönni is elfelejtett ezen az álmos hétfő reggelen.
     – Nem! Mit? – válaszolt kicsit morcosan Pisti, mert éppen a kedvenc mágneses építőjátékával bíbelődött, ami sehogyan sem akart összeállni az Artemis II. űrhajóvá. Már legalább negyedórája ezen dolgozott, és most a barátja megzavarta.
     – Új gyerekek jöttek az oviba! – hadarta Peti a szokásos lendületével. – Gyere, nézd meg őket!
     – Nem akarom! Építek. Nem érdekelnek az új gyerekek!
     – Ketten vannak! Gyere már Pisti! – noszogatta barátját Peti.
     Pisti tovább folytatta az építést, de ahogy egyre nőtt az építmény, egy törött ormányú elefántra kezdett hasonlítani.
     – Szép elefánt – mondta Peti. Pisti elvörösödött.
     – Nem elefánt, hanem az Artemis II.
     Erre Peti megrántotta a vállát, és otthagyta a barátját.
     Pisti hallotta, amint egyre több gyerek érkezik a csoportba. Messziről megismerte Hajnit magas, vékony hangjáról, Ivánt kicsit akadozó beszédéről, Jojót lassú, mély dörmögéséről. Egyszerre csak fura, pattogó, gurgulázó hangra lett figyelmes. Nem akart odafigyelni rá, de annyira furcsa volt, hogy már csak azt vette észre, hogy az ajtót nézi, amelyben két egymáshoz nagyon hasonló, kerekfejű kisfiú álldogált és egy magas nénivel beszélt.