Várfalvy Emőke: Majd a tenger

Illusztráció: Bódi Kati

(Janikovszky Éva portréja)

       Az úgy volt, hogy apának azt mondta a főnöke, nem a szakállas, hanem a szemüveges, aki az igazán fontos dolgokat mondja, mint például azt, hogy apa lehet szabadságon, tehát végre lesz ideje velünk focizni, nem csak egy gyors puszit adni, mikor már lefeküdtünk, szóval a szemüveges főnöke azt mondta, hogy apa megkapja a bónuszt.
       Azt azonnal tudtam, hogy ez jó hír, mert, mikor a múltkor a Sziliéknél voltunk unalmas családi összejövetelen, ahol a felnőttek mindig körbeülnek az asztalnál, és rendesen kell viselkedni, mert ez mégiscsak egy ünnep, ahova kiöltözünk és finomakat eszünk, és van abrosz, meg mindenféle olyan étel, ami felnőttek szerint finom, de én utálom, mert nem lehet hozzá ketchupot enni, szóval ezen a családi összejövetelen elbújtunk a Szilivel a háztartási helyiségnek nevezett szobába, ahol a mosógépet tartják a rokonok, mert nekik arra is van pénzük, hogy a mosógépnek külön szobája legyen, szóval ott elbújtunk és a Szili mutatott a telefonján egy játékot, amin, ha jól ugrált kapott bónusz felszerelést meg új pályát, meg ilyenek.
       Anyáék nekem még nem engedik, hogy telefonom legyen, mert egész nap nyomkodnám, és akkor nem koncentrálnék a leckére, és akkor biztos nem lenne belőlem semmi, ha nagy leszek, pedig, belőlük is lett valami menedszer, pedig ők is állandóan a telefonon pötyögnek vagy beszélnek.
Na mindegy. A felnőttektől ezt már megszoktuk.
       Szóval a bónuszról kiderült, hogy nem felszerelés, és nem is másik pálya, hanem anya megmondta, hogy az sok pénz, ami azt jeleni, hogy végre nyáron elmegyünk a tengerhez.
        Apa halkam megjegyezte ekkor, hogy szerinte a bónusz azt jelenti, hogy lecseréljük a 20 éves kocsinkat egy olyanra, ami többet van itthon mint szervízben, mert ugye egy autó lényege, hogy elvigye az embert Ából Bébe és nem az, hogy álldogáljon a Bélabánál, aki mindig buherál valamit rajta, aztán egyszercsak újra busszal kell menni iskolába.
       Szóval apa kinézett magának egy szép Passzátot, de anya azt mondta, hogy csak nem gondolod, meg különben is, nekem is jár valami öröm, ha te csak folyton dolgozol és sosem vagy itthon, így apa, hogy öröm legyen és ne hüppögés, meg ajtócsapkodás, azt mondta anyának, hogy persze drágám a tenger jó lesz nyáron.
       És akkor anya arcán elterült a mosolygás, amitől olyan szép lett, mint amikor még oviban sikerült a karate bemutatóm és megkaptam az övemre a sárga csíkot, csak nem volt könnyes a szeme, mint akkor, amit azóta sem értek.
         És anya fogta a szétterült mosolyát és egész este, és másnap is meg harmadnap is, egész este ott ült a gép előtt és kereste a tengeri szállásokat, hogy legyen még kínálat és a legjobbakból választhassunk, persze elérhető áron, amit nem igazán értek, mert minden ár elérhető, ha az embernek sok a pénze, és ugye a bónusz miatt nekünk most sok van.
       Szóval anya ült a gép előtt és a vacsora mindhárom nap pirítós volt párizsival, de nem bántuk, mert láttuk, hogy anya örül, és mindenféle teraszokról, meg medencékről mutogatott képeket, és megkérdezte, hogy kavicsot akarok gyűjteni a tengerparton vagy homokvárat építeni, mire én azt mondtam, hogy nekem mindegy, mert addigra betöltöm a kilencet, és akkor úgyis lesz majd telefonom, mint mindenkinek, szóval csak a wifivel foglalkozzon.
       Erre egy kicsit elmúlt a mosoly, és azt mondta, hogy na ezért aztán pláne nem lesz telefon, és hogy akkor ezután csak azt fogja megnézni, hogy neki tetsszen a hely, és lehetőleg legyen legalább félpanzió, mert ő aztán a nyaralás alatt nem fog főzni, mert akkor az nem is nyaralás, csak az itthoni lét átköltöztetése jó drágán víz mellé.
        Én erre nem szóltam semmit, apa is csak halkan jegyezte meg, hogy tőle lehet egész panzió, de akkor legyen benne az ital is, mert, ha már a Passát elúszott a tengerrel, legalább sörből ihasson kettőnél többet.
        És akkor anya azt mondta, hogy persze drágám, igazán megérdemled, hogy jól érezd magad te is, és milyen jó lesz, mert majd a tenger mindent megold, és de jó lesz, és tényleg jó volt, mert végül talált egy szállodát gyerekmedencével, amihez csúszda is van meg bárral és napozóágyakkal a parton, ahol homok van és pálmafák, amik szép árnyékot vetnek.
        A medence nekem is tetszett, és már egészen én is úgy éreztem, hogy majd a tenger engem is rendbe hoz, vagy legalábbis jó lesz, mert egyrészt nem kell iskolába járni, másrészt a képen ez a medence sokkal nagyobb mint a Sziliéké, és ha telefonom nem is lesz, legalább a medencénk nagyobb lesz egy hétig mint az övék.
         Anya gyorsan foglalt, mert aki korán kel aranyat lel, ezt a múlt héten tanultuk olvasás órán, és anya nagyon örült, hogy ilyen okos a fia, hogy mindenhez hozzá tud fűzni valamit, én meg örültem, hogy büszke rám, mert hátha a tengerre mégiscsak telefonnal megyek.
        Ezután egészen jó volt minden februárig, mert bármit törtem is el, vagy felejtettem ki a házimból, táskámból, anya sóhajtozott, aztán egyszer csak elmosolyodott, hogy majd a tenger.
           Ez a tenger egy jó hely lehet tényleg, mert apa most is sokszor jött haza úgy, hogy én már nem is láttam, mert aludni kellett, reggel anya mégis felkelt hozzá és átölelte a nyakát, nem úgy, mint amíg nem volt tengerről szó és rácsapkodta az ajtót, mert apa biztos azért nem jár haza, mert már nem szereti.
          Anya a tengerre vásárolt nekünk akciós matracot, fürdőgatyót és magának egy két egyberészes dresszt, amiket ki is hoztak szép csomagban, és akkor sem volt sokáig szomorú mint máskor, amikor kiderült, hogy a dressz még a Zsófi nénire se menne rá, pedig ő fiatal és nem szült mint anya, és ettől ugye lehet az embernek karcsú teste, de ugye neki már annyi dolga van, és nincs ideje, meg kedve sem folyton salátát enni, arról nem is beszélve, hogy én is, apa is inkább a mogyorókrémes nudlit szerertjük vacsira, mint a tonhalat.
           Aztán jött a március és anya kevesebbet mosolygott, és egyszer csak kitört a vakáció, ami nem is vakáció, mert a gép elé kell ülni minden nap, és ott küldi a Zsófi meg a Kriszti néni a videókat és nekem ott kell írogatni a betűket, és nem értem, hogy mi van, de anya még mindig mondogatja, hogy semmi baj, mert majd a tenger mindent megold.
          Gondoltam, megkérdezem a nagyit erről, de vele nem találkozunk már hetek óta, és ő meg nem szeret messengerezni, bár anyával folyton a telefonon lógnak és mikor arra megyek, anya lehalkítja a hangját, szóval nehéz dolog.
       Aztán múlt héten, amikor a nagyinak szülinapja volt, végre tudtam vele beszélni, miután elénekeltük neki videóchatben a boldog szülinapot. Nem az Alma együttesest, mert az a ma van a szülinapom és azt csak gyerekeknek szokták, szóval utána a nagyi, mondta, hogy beszéljünk már kicsit mert olyan rég nem látott és akkor anyáék elmentek pezsgőt tölteni, mi meg beszélgettünk és a nagyi furán nézett és amikor kérdeztem, hogy majd ő is jön-e a tengerre, akkor mondta, hogy nem valószínű, és valószínűleg mi sem, de akkor jött anya, és mondta, hogy ő hisz benne, hogy sikerülni fog, apa meg azt mondta, miután megitta a pezsgőt, hogy reméli, mama meg azt, hogy imádkozik.
        Ezek szerint a mama intézkedik Istennél az ügyben, s mivel a hittanon még a szünet előtt megtanultuk, hogy Isten mindenható, valószínűleg elintézi, hogy nyáron majd a tengeren anya és mi is ott legyünk és minden szép legyen, meg jó, és talán a telefonom ügyében is eljár, de ezt most nem említem, mert, ha mindenható, úgyis tudja.

Az úgy volt...Várfalvy Emőke tengerre vágyik

Nagy Izabella: Esti mese (Nemes Nagy Ágnes tollával)

Illusztráció: Zelei Marcell

Hogy telt a napom? Elmondhatom.

Hosszú volt, nem tagadom.

Inkább hívlak, légy itt velem,

a most a fontos és a jelen.

Ez itt az ágy, ez benne én,

fejem a párna csücsökén.

Ez itt te vagy, a kékszemű,

könyvből illan el a betű.

Olvasol, hogy pihenhessen

minden erre járó szellem.

Szádon mosoly, arcod szép,

sugárzod rám esti meséd.

Nincs most más, csak nyugodt csend,

hangodtól fejemben összeállt rend,

nincs most munka, nincs rohanás,

csak az éji ellazulás.

Érzem kúszok tőled távol,

kiszabadulva a világból,

ez itt az ágy, ez benne én,

ez itt te vagy, így kezdeném,

ha még nyitva lennék mára,

a többi mesét is megvárva.

Tasi Katalin: Vadhattyúk

Illusztráció: Pap Kata

Tudod, anya, ma eléggé rossz napom volt. 

Az uszodában kezdődött. Még csak harmadik alkalommal mentünk, és ez egészen más így, mint nyáron, a papival. Vele olyan jó volt, egész nyáron, hogy szinte minden nap kivitt a strandra. A kismedencében játszottam egész nap, hasaltam a vízben, míg ő a medence szélén újságot olvasott, annyit hasaltam, hogy kikopott a nyár végére a fürdőruhám, néztem, ahogy a medence mozaikjai átváltoznak a víz alatt, ha bedugom az arcom, és lángost ettünk, meg Leó jégkrémet ebédre. Délután bevitt a nagymedencébe, fogott a hasamnál, és bíztatott, ússzál, kis ovisom, gyere, Locspocs , mire iskolás leszel, úgy fogsz úszni, mint egy kis viziszörny. 

Ma, az uszodában tesiórán nem ilyen volt. Az első két alkalommal még csak álltunk a derékig érő vízben, meg tempózgattunk párat, de ma már úszni kellett. Volna. Ott állt a Feri bácsi a medence szélén, síppal a nyakában, és akkorákat sípolt, hogy mindegyiknél összerezzentem. Na, nem azért, mert hangos volt – mondjuk azért is lehetett volna, mert irtó hangos volt – hanem mert minden sípolásnál a sorban az elsőnek bele kellett ugrania a vízbe, a mély részén, aztán egyedül elúszni a medence elejéig. És ahogy sípolt, egyre fogyott előlem a sor, és tudtam, hogy nemsoká nekem kell ugranom, és azért rezzentem össze, mert féltem, minden sípolásnál egyre jobban féltem. 

Aztán amikor rám került a sor, a medence szélén álltam, láttam a saját lábam, ahogy próbál a lábujjaimmal kapaszkodni a medence szélébe, és görögnek le rajta a vízcseppek, és fáztam is, mert én voltam az utolsó a sorban, és mire én kerültem sorra, már hideg lett, nem volt jó meleg, mint a nyáron, és ebben a medencében is láttam a mozaikokat, mélyen, nagyon mélyen a medence fenekén, és nem mertem elugrani. Csak majdnem. De a Feri bácsi belelökött. Ne félj, ússz, mondta, és én már placcsantam is a vízbe. Megütöttem a hasamat kicsit, és azt éreztem a víz alatt, hogy fáj, meg hogy olyan lassú lett minden. És nagy is. 

A buborékok, ahogy lassítva lebegtek felfelé, és a mozaikok, ahogy egyre nagyobbodtak és egyre közeledtek a medence alján. Érdekes érzés volt. Hirtelen nem féltem. Nem is csináltam semmit. Csak süllyedtem mozdulatlanul, és a mesére gondoltam, amit nyáron esténként meséltél, Locspocsra, a kis viziszörnyre, aki félt a víztől viziszörny létére, de mégis megtanult úszni, mert lett egy barátja, a Nyolcszázhetvenkettő nevű polip, aki megtanította. És hogy őt nem lökdöste senki a vízbe, és volt egy nagy családja is, volt, aki bátorította, és végül egy hős lett, egy igazi hős, mert megmentett egy egész hajónyi embert a viharból. De nekem nem volt ott a családom, még a papi sem, hogy fogja a hasam, ami már iszonyúan fájta a hasastól, csak a Feri bácsi az élesen szóló sípjával, meg a lökdöséssel. 

Végül persze neki is elég rossz napja lett, mert utánam kellett ugrania, mert egyáltalán nem mozdultam meg, csak lesüllyedtem a medence aljára, és már épp egészen közelről láttam a mozaikokat, meg a köztük lévő kis réseket is, amikor beugrott értem, ruhástul, mert persze ő ruhában volt, hiszen ő is fázott volna vizes fürdőnadrágban odakint, ezért ő ruhástul osztogatta a parancsokat a medence széléről. 

Kicsit köhögtem a parton, ő meg fújogatta a sípját, ami most eléggé bágyatagon szólt. Én jó sokáig a vizet prüszköltem, meg a Feri bácsi sípja is, de a hangja nemcsak a sípnak ment el, hanem a Feri bácsinak is, és nemcsak azért, mert hosszasan kiabált velem, miután kirángatott a vízből, hanem valami másért is, nem tudom, de miután kikiabálta magát, meg kifújdogálta a vizet a sípjából, nagyon halkan elküldött hajat szárítani, utána meg adott nekem egy kakaót a büfében, pedig nem is voltam szomjas, tényleg nem, annyi víz után, amennyit lenyeltem, nem is értem, miért kellett még kakaót is innom. 

Matekon is rossz volt. Mert a számegyenesnél megint eszembe jutott a Nyolcszázhetvenkettő nevű polip, és hogy őt nem lehetne bejelölni a számegyenesen, mert a százasokat még nem is tanultuk, és a Kati néni csak tizenkilencig húzta meg a számegyenest, de én már tudom az átváltást egészen százig, sőt, ezerig is, mert a százas után az már gyerekjáték, ahogy a papi mondta, mert ezt is megtanította a strandon, amikor elküldött egy papírszázassal sörért, hogy hozzak neki, meg a Galambosnak, aki a barátja volt, és igazi postagalambokat nevelt, azzal, hogy de hideget kérjél nekünk, aranyom. Én meg szépen elhoztam nekik a sört, hallgattam, ahogy minden lépésnél koccannak az üvegek, ahogyan lépkedek a fűben mezítláb, és kerülgetem a pipitérek körül döngicsélő méheket, és néztem, ahogyan szépen kiült, és lassan elkezdett sötét csíkot hagyva maga után csepegni a barna üvegeken a sok szép, hűvös, ezüstszínű vízcsepp. 

És amíg megitták a két kanizsait a papa meg a Galambos, akinek a világon a legkerekebb pocakja van, és a leggurulóbb nevetése, olyan, mint amikor a galambjai gurguláznak, kiszámoltuk a visszajárót, és persze jót nevettünk, hogy mindig hiányzott egy jégkrém ára belőle. Aztán leáztattuk a Kanizsai papírját az üvegről, és esténként, a strand után beragasztgattam őket egy füzetbe a mama nagy konyhaasztalán. Szépen meg is telt a füzet a nyár végére. 

A tizenegyet, azt be lehetne rajta jelölni simán, ez jutott eszembe éppen, amikor a Kati néni rám kiabált, hogy menjek ki a táblához, mert a mama konyhaasztaláról meg a vacsoráról az esti mese is eszembe jutott, a Vadhattyúk , ami még a te képeskönyved volt, anyu, azért volt meg a mamánál, és aminél szebb képeskönyv talán nem is létezik a világon. Ha egyszer nagy leszek, én lehet, hogy ilyen történeteket fogok írni, mert rajzolni, azt nem tudok, semennyire, még egy pálcikaembert is csak nehezen. 

Szóval épp a tizenegyre gondoltam, a tizenegy vadhattyúvá átkozott királyfira, akiket a húguk, a legkisebb királyleányka tizenegy évnyi némasággal és munkával váltott ki az átokból: tizenegy évig hang nélkül szedte a csalánt, készített fonalat, szőtte a csaláningeket, és a királyfi, a szerelme hiába kérdezgette, ő nem válaszolt neki, a csalán hiába szúrt, ő nem kiabált, a keze hiába vérzett, ő nem jajongott, és én tudtam, hogy milyen nehéz lehetett neki, mert nekem,  amikor egyszer a sörökkel a kezemben ráléptem a méhecskére, az nagyon fájt, kiabáltam, eldobtam a söröket is, és lehuppantam a földre, és persze egy másik méhecske a popsimat is megcsípte azonnal, de a papi meg a Galambos nem szidtak meg, se a kiborult sörért, se a fűben elgurult apróért, és vigasztalgattak, és a hideg, félig üres sörösüvegekkel borogatták a talpamat meg a fenekemet, és persze a végén azért nevettünk is egyet.  

Szóval, épp arra gondoltam, hogy a tizenegy évnyi némaság, az nagyobb kihívás lenne, mert imádok mesélni, és beszélgetni, és kérdezni, és válaszolni, a Galambost is egész nyáron a galambjairól kérdezgettem, meg a papát a fociról, mert régen híres focista volt, meg olajfúró Irakban, de amikor a Kati néni rám kiabált, hogy most azonnal menjek ki a táblához, és mutassam meg, hol tartunk a számegyenesen, meg sem tudtam mukkanni. Egyrészt mert fogalmam sem volt, hogy hol tartanak, másrészt meg csak a tizenegyesre tudtam gondolni, a hattyúfivérekre, meg a kiskirálylányra, aki én is lehetnék, pedig nem vagyok szép, szőke, csak egy fiúsan rövidre nyírt barna hajú kislány, aki nem figyelt, de nem mertem oda mutatni, csak álltam némán, és nem szóltam. 

Akkor sem szóltam, amikor a Kati néni a csalánszúrós szemeivel rám nézett, hozzám lépett, megfogta a jobb fülemet, és háromszor odakoccintotta a homlokomat a táblához a heteshez, hogy itt, itt, itt, itt tartunk, és legközelebb jobban figyelj, kiabálta, és amikor a helyemre zavart, akkor sem tudtam szólni, csak görögtek le a könnycseppek az arcomon, mint a vízcseppek ma délelőtt az uszodában a medence szélén remegő fehér lábszáramon, meg a nyáron a strandon a barna üvegeken, mert fájt a fejem, ahol odakoccantotta a táblához, és a fülem is fájt kicsit, ahol megfogta a hideg, krétaporos ujjaival, de legjobban a szívem fájt, mert szégyelltem magam, hogy mindenki előtt ilyen nevetségessé tett. 

És miután kisírtam magam, az órán, és persze emiatt egész órán nem tudtam már, hogy hol tartanak, arra gondoltam, hogy ha nem mesélő leszek, amikor nagy leszek, hanem mondjuk tanár, akkor a nyolcszázhetvenkettőt a Nyolcszázhetvenkettővel fogom megtanítani a gyerekeknek, ami amúgy a Széphajú Harald nevű rég elfelejtett uralkodó megkoronázásának éve, a szorzást meg azzal, hogy „Jaj és borzalom! […]  Kétszer jaj és tízszer borzalom!” , a tizenegyet és a tizenkettőt meg a Vadhattyúkkal, mert szerintem nincs olyan gyerek, aki ne szeretné, ha mesélnek neki, és közben képeskönyvet nézegethet, vagy ha úgy tanulhatja meg a százasból a kivonást, hogy elengedik egyedül jégkrémet vásárolni a strandon. 

Szóval, anyu, ilyen napom volt. És tudod, nem értem, hogy amikor te, vagy az apa, vagy a papiék nem rángatják sosem a fülem, se nem vernek hátba és nem lökdösnek, hanem megsimogatnak, ha valami fáj, és borogatják a csípéseimet, és ha nem értek valamit, elmagyarázzák, akkor a Feri bácsi, meg a Kati néni miért csinálnak ilyeneket, amikor ők – ráadásul és szerencsére – nem is az anyukám, meg az apukám. 

Az is lehet, anyu, hogy ha nagy leszek, semmi mást nem fogok csinálni, csak megpróbálom ezeket elmagyarázni a felnőtteknek. Meg a gyerekeknek is. Hogy ne bántsák egymást. Meg másokat se. Olvassanak inkább történeteket, meg beszélgessenek. Meséljenek egymásnak. Mert annyi csodálatos történet van a világban. És azokból annyi mindent meg lehet tanulni.
Anyu, mesélsz ma is nekem? A népmesés könyvből. A Két testvért. Tudom, hogy fáradt vagy, és tudom, hogy az a leghosszabb benne. Huszonhárom oldal. Simán be tudom jelölni a számegyenesen.  De annyi minden történt ma, és mese nélkül nehéz lesz elaludni. De ha mesélsz, ha minden este mesélsz, úgy minden könnyebb. Ugye, anyu, ma is olvasol?

Mészöly Ágnes: Tud repülni

(A szerző)

– Nem mész ki a térre? Miért nem mész ki a térre?  – kérdezte már huszadszor Bözsimama. – Kint vannak a Kovács lányok, Töreki Marika és Hódosi Jóska is.

– Olvasok – jött a válasz a hátsó szoba mélyéről. – Majd ebéd után. 

– Legalább jönnél ki a világosra. Megvakulsz nekem, mire véget ér a szünidő.

Kismolnármárti fel sem nézett a megjegyzésre. Egyik fülén be, a másikon ki, még jó, hogy két fülem van, gondolta néha, így nem telik meg a fejem Bözsimama zsörtölődésével. Maga alá húzta a lábait, mert kicsit fázott a hűvös szobában harisnya nélkül, de nem akarta magára húzni  a horgolt takarót, megint csak morgás lenne a dologból, hogy ha fázik, miért nem megy ki a jó meleg napsütésre.
A Kovács lányokkal egyébként semmi baj nem volt, és Töreki Marikával, sőt, Hódosi Jóskával sem. Senkivel nem volt baj, Sárosi Pistit kivéve, vele nagycsoport első napja óta halálos ellenség volt Kismolnármárti, 

– aki akkoriban nem tudtatta, hogy a halálos ellenségességből hetedikre barátság szövődik, aztán észrevétlenül szétfoszlanak a barátság szálai, és nem marad belőlük más, mint néhány komment meg lájk egymás posztjai alatt (bár akkoriban Kismolnármártinak, sőt, nagyjából senkinek sem volt fogalma arról, mi a lájk meg a poszt, az internet szót is csak szupertitkos amerikai kísérletekben használták), meg egy történet, ami arról szól, hogy Sárosi Pistit egy óvodai kirándulás során megette egy víziló, és amit Molnármárti olyankor mesél el, amikor azt kérdezik tőle, hogy emlékszik-e az első mesére, amit kitalált  –

– de Sárosi Pisti nyaranta Kiskunlacházán tépte a nagyszülei idegeit. Szóval akár jó is lehetett volna kinn a téren, ipiapacsozni, csúszdafogózni vagy csak lógni lefelé a födgömbmászókáról, amíg tele nem megy vérrel a fejük, de Kismolnármárti képtelen volt letenni a könyvet.
Ez volt az első saját könyve. Az első olyan, amit ő kapott, a többit az unokabátyjai nőtték ki neki, a mackónadrágokkal meg a tengerészcsíkos pólókkal együtt jöttek csomagban Kaposvárról, szép, megkímélt dolgok voltak, a nacik térde csak halvány foltban volt fakó, a könyveknek még ennyi bajuk sem volt, az Állatos Ábécéből egy hét alatt meg is tanult olvasni Kismolnármárti. Bözsimama nagyon büszke volt, hogy a kisunokája úgy megy elsőbe, hogy folyékonyan olvas, de Zsóka néni egyáltalán nem örült a dolognak, mert szótagolni nem tudott a kislány, kénytelen volt a vonalzóval ütni a ritmust a hátán

– ebből is történet lett végül, ahogy a negyedikes János Vitéz háziból is, amit Kismolnármárti négyütemű felező tizenkettesben írt meg, de Zsóka néni ennek egyáltalán nem örült, sőt, kijelentette, hogy verset csak a költők írnak, nem is nagyon ír verseket Molnármárti, vagy ha mégis, akkor kihangsúlyozza, hogy ez nem komoly, nem igazi vers, csak afféle játék –

–, hogy „a pap-ri-ka pi-ros”. Kismolnármárti egész évben nem értette, miért haragszik a tanító néni. Év végén meg azt nem értette, hogy ha haragszik, miért ad a kisdobosnyakkendő mellé jutalomkönyvet is.
Mindenesetre a jutalomkönyv jó volt, jobb, mint a csúszdafogó vagy az ipiapacs, Kismolnármárti már a második napot töltötte a hűvös, sötét belső szobában és már harmadszor olvasta végig a repülő karosszék történetét. Így, harmadszorra már alig pityergett a végén, pedig először még zokogott, szerencsére Bözsimama épp a veteményest gazolta az udvaron, és nem hallotta a hüppögést. Most sem vette észre, hogy a kislány sírt, csak az látta, hogy piros a szeme, meg is jegyezte, hogy legalább az ablakhoz húzhatná a fotelt, ha már muszáj abban gubbasztania.
Ebéd után már nem volt pardon, irány a tér, a friss levegő, pedig ebéd után üres volt a játszó, Bözsimama is jobb szerette, ha ilyenkor segít a mosogatásban a gyerek, de most kapott az alkalmon, hogy végre letette a könyvet. Kismolnármárti átvágott az orgonáson és beleült a jobb szélső hintába, most, hogy nem volt kint a Kovács Timi, nem kellett vitatkozni, hogy kié legyen. Hajtani kezdte magát, egyre gyorsabban, már olyan magasra repült, hogy átlátott a tér másik oldalán terpeszkedő állomásépület felett, látta, hogy nyugat felől vihar közeledik, hatalmas, sötétszürke felhőkkel.
Repülő hegyek, gondolta Kismolnármárti. Kékország hegyei. Kékországban nem emberek élnek, hanem tündérek, családok helyett őrsök laknak együtt, nem kisdobosörsök persze, hanem harcos tündérőrsök. Mindig készen kell állniuk, mert a darázsfajzatok el akarják foglalni a repülő hegyeket. A tündérek vezetője egy hercegnő. Zöld ruhája van, hatalmas íja és ezüstkardja, mert a tündérek leginkább karddal harcolnak. Olyan gyorsak, hogy röptében széthasítják a darázsfajzatok mérgezett fullánkjait...

– Te mit csinálsz? – hallotta a hinta mellől Töreki Marika hangját. Hirtelen nem is tudott válaszolni,

– azt mégsem mondhatta, hogy „világot építek”, hiszen majd csak harminc év múlva ismeri meg ezt a fogalmat. Azt régóta tudta már, hogy történeteket hallgatni, nézni és olvasni remek dolog, de arra csak most jött rá, itt, a hintában ülve, hogy a történeteket kitalálni sokkal, de sokkal izgalmasabb mindennél, amit eddig csinált. És azt sem tudta, hogy négy évtized múlva, sok tucat ország bejárása után is úgy gondolja majd, nincs annál jobb, mint amikor meglódul a fantáziája és olyan gyorsan dolgozik, mintha megállt volna körülötte az idő, és hogy akármennyire megváltozik is körülötte majd a világ, ez, a „kitaláltam és attól kezdve VAN” érzés elkíséri egész életében – 

–, kicsit dühös is volt Marikára, hogy a Kék Hegyek országából vissza kell térnie a Szaton Rezső térre, de azt is tudta, hogy most már örökre bejárása van Sarazina tündérhercegnő országába. Vagy bárhova, ahová csak akar.

– Hintázok – felelt, és még egyszer felnézett a közelgő viharfelhőkre. – Lógunk fejjel lefele egyet, mielőtt elered az eső?

A novella – és még mennyi más! – ihletője Fehér Klára De igazán tud repülni a karosszék című mesekönyve, melyet a Már tudok olvasni! - sorozatban, 1977-ben jelentetett meg a Móra Kiadó.

Simon Réka Zsuzsanna: Ha

Fotó a szerző kedvencével

Ha végre meglátogathatnánk a nagymamát,

virágokkal tűzdelném tele a haját,
és hagynám, 

hogy kortyoljon a poharamból.

Kölcsön adnám neki az új habverőmet,

és megmutatnám neki a lehorzsolt térdemet.
Elfújnám a szülinapi gyertyáit,

és együtt bontogatnánk a neki vitt ajándékokat.

Ha gombakrémlevest főzne ebédre,

egyszer sem mondanám, hogy

pfúj, 

ennék belőle öt kanállal.
Esténként szorosan odabújnék hozzá,

és belemesélném őt minden mesémbe,

hogy örökre velünk maradhasson.

Tóth Ágnes: A kockafejű pakulár (A csillagszemű juhász meséjének parafrázisa)

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

 
       Volt egyszer egy kétszer akkora palota, mint amekkora egy normális királynak dukál, de nem szóltak ellene az alattvalók egy árva szót sem, egyrészt, mert attól rettegtek, hogy kegyetlen és zsarnok uralkodójuk szokása szerint kivágatná a nyelvüket, másrészt őfelsége a sok parlagfűtől, ami a szomszéd király határában nőtt, annyit tüsszögött, hogy  ha kisebb lett volna az épület, minden tüsszentés után szétrepültek volna a tető cserepei meg az ablaküvegek, és kárt tettek volna a lakosokban. 
       Király uramnak, aki reggeltől estig egyfolytában prüsszögött, már nagyon az idegeire  ment, hogy naponta hatszázszor kívánták ezt az egészségére, ezért betiltotta az egész országban, hogy tüsszentése után, azt mondják neki: „Egészségére, felséges király uram”! 
         Igen ám, de volt az országában egy kockafejű pakulár, aki minden reggel és este a palota mellett hajtotta el a birkáit és fittyet hányva a királyi rendeletre, mert őt az édesanyja illemre tanította, állandóan bekiabálta a palota ablakán, hogy „Egészségére, felséges király uram, egészségére!”
       Meg is mérgelődött nagyon őfelsége és a pandúrjaival maga elé vezettette a birkapásztort. Amikor a királylány megpillantotta a legényt, arra gondolt, hogy ha lecsapatná a hóhérral a fiú szögletes fejét, az el sem tudna gurulni.
        A legénynek pedig, ahogy a királylányra nézett, egy girhes macska jutott eszébe, amelyiknek rózsaszínű bársonyszalagot kötöttek a nyakába. De mielőtt tovább morfondírozott volna, rákiáltott a király:

– No, te istenverte kockafejű pakulár, én most megparancsolom neked, hogy soha többet ne mondd nekem azt,  hogy „Egészégére felséges király uram!”, mert  ha még egyszer kimondod, magam sem tudom milyen szörnyűség fog történni! – és akkorát tüsszentett, hogy összetörtek a kristálypoharak az almáriumban, és megrepedt a márványpadozat a talpuk alatt.

– Egészségére, felséges király uram! – kiáltotta a legény, megszegve a parancsot, mire  őfelsége akkorát ordított, mint egy oroszlán és szakállát tépve, mint aki se lát, se hall, kirohant a teremből, be egyenesen a nagy, fekete medve barlangjába, miközben az őrök földbegyökerezett lábbal, dermedten bámultak utána.

– Apám, várjon meg! – sikította hisztérikusan a királylány, és ruhája alját felkapva, az apja után száguldott, akit utol is ért. A kiéhezett medve nem tétovázott, egykettőre befalta őket, csak a koronát hagyta meg emlékbe.   
       Amikor a nép hírét vette a zsarnok uralkodó halálának, akkorát kiáltott örömében,  hogy összedőlt tőle a hatalmas palota. De nem is volt rá többet szükség. A pakulárt ugyanis nem tudták megválasztani királyuknak, mert olyan kockafeje volt, hogy sehogy sem bírt megállni rajta a korona. Így aztán visszament birkákat terelgetni. A királyi fejdísz a múzeumba került, az emberek pedig boldogan éltek, míg a parlagfűtől mindannyian tüsszögni nem kezdtek.

Az eredeti mese Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág c. Móra-kötetből való (1988-as kiadás)

Miklya Luzsányi Mónika: A félszemű

Illusztráció: Miklya Emese

Takács Lőrinc Öcsike megrökönyödve nézte a kislányt, aki a fiúk között állt.
– Nem leszek Vicuska! – jelentette ki nagyon határozottan, és még dobbantott is egyet a lábával.
Öcsike tudta, hogy a kislánnyal nem érdemes kukoricázni. Egy félénk ellenvetést azért csak megengedett, már csak azért is, hogy ne hulljon teljesen romokba a tekintélye a többiek előtt.
– De hát ez a neved, nem?
De ahogy kimondta, abban a pillanatban tudta Takács Lőrinc Öcsike, hogy hibát követett el. A kislány szeme izzani kezdett, és fejhangon visította:
– Nem vagyok Vicuska! Vica vagyok! – és már lendült is lába, és jól sípcsonton rúgta a fiút.
Öcsikének igazat kellett adnia abban, hogy Vica sok minden, de nem Vicuska. Ennek ellenére kicsit hátracsavarta a kezét, megrángatta a copfját, persze csak a rend kedvéért, hiszen mindenki tudta a Koporsósok között, hogy Vica meg Öcsike szerelmesek egymásba ovis koruk óta. A szerelem ciki volt, de Vicát meg Öcsikét nem csúfolta senki, mondjuk nem is lehetet, olyan véd- és dacszövetségben álltak egymással , hogy nem mert kikezdeni ellenük senki, főleg, hogy ott voltak mögöttük a Koporsósok.
A Temetkezési Vállalat udvarára Öcsikéék kertjén keresztül tudtak átjutni. Záróra után ott verődtek össze a Jókai utca gyerekei, ott játszottak a farakások, a lesúlyozott deszkahegyek, a faforgácshalmok meg a száradó koporsók között. Petőfi sulisok voltak mind, és fiúk, kivéve Vicát, aki lány volt, és Öcsike nyomására már nagycsoportos korában ott játszott velük a Temetkezési Vállalat udvarán.
Most éppen egricsillagosat akartak játszani, csak Vica nem akart Vicuska lenni. Takács Lőrinc Öcsike már megszokta, hogy Vica álltalában nem úgy reagál a dolgokra, mint minden más, normális gyerek. De ez az éles reakció most azért még őt is meglepte. Mert ugye Vicuskának lennie kell valakinek a játékban. Ha nincs más lány, akkor csak Vica lehet Vicuska. Ráadásul Öcsike játszotta Bornemissza Gergőt, szóval még az se ciki, hogy szerelmesek egymásba… Vicuska jó szerep, egy lánynak a lehető legjobb, mint ahogy a fiúknak a Gergő a legjobb szerep. Öcsike el se tudta képzelni, mit akarhat a lány, meg is kérdezte tőle gyorsan. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor meghallotta a választ.
– Jumurdzsák akarok lenni.
– Miiiii? Jumurdzsák? – röhögött Szikszai is. – De hát nem vagy fiú!
– Múlt héten se voltam, mégis jó voltam Nemecseknek – vágott vissza Vicuska.
– Meg török se vagy – értetlenkedett Ábris Bandi.
– Mér’, te az vagy? Vagy valaki más? Senki se törökebb itt nálam!
– De… De nincs fél szemed – ellenkezett Vetró.
– Nem baj. Majd lekötöm az egyik szemem kisdobos nyakkendővel.
– De te nem vagy gonosz – vágta ki az utolsó érvet Öcsike. – Jumurdzsák meg az. Nagyon gonosz.
Vica hevesen megrázta a fejét. Nem. Jumurdzsák nem gonosz. Legalábbis nem volt mindig az. Csak a többiek nem ismerik elég jól. Mert ők csak a filmet látták, nem olvasták a könyvet. Nem jelent meg a fejükben Jumurdzsák, nem képzelték el maguknak, csak bámulták a mozit. Vica számára azonban Jumurdzsák volt a legérdekesebb szereplő, sokat gondolkodott rajta olvasás közben.
Már a fél szeme is izgalmas. Mikor, és hogyan veszítette el? Persze, azt mondhatnák, hogy valamelyik csatában, esetleg egy párharcban, de Vica tudta, hogy ez nem igaz. Jumurdzsák nem félszemű. Megvan mind a két szeme, csak az egyik, amelyiket a kötés fedi, befelé néz, bele a fejébe, mint a Krebsz Pityu az elsőben, akinek le van ragasztva a fél szemüvege. De akkoriban, amikor Jumurdzsák gyerek volt, még nem volt szemüveg meg ragasztó sem, úgyhogy Jumurdzsáknak lekötötték a rossz szemét, mert megijedt tőle mindenki, hogy nem látszik a szemgolyója, csak egy kicsit, mert a többi be van fordulva a fejébe. Persze Jumurdzsákot csúfolták a többiek a fél szeme miatt, pont úgy, mint a Krebsz Pityut. Végig-végig csúfolták, amíg iskolába járt, és a kicsi Jumurdzsák elhatározta, hogyha nagy lesz, bosszút áll mindenkin. Rengeteg bosszúállós tervet eszelt ki, sokkal gonoszabbakat, mint bárki más. Mert ha egyik szemeddel folyamatosan a saját fejedbe nézel, akkor nem látsz mást, csak sötétséget, és a gondolataid is sötétek lesznek. A sok terv közül a legármányosabbhoz volt szüksége a fekete köves, holdas, csillagos gyűrűre. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül kereste a gyűrűt, sivatagokon kellett átkelni, megküzdeni acélfogú oroszlánokkal, legyőzni halálos mérgű viperákat, végül találós kérdésekkel rászedni a dzsinnt, aki a csodás gyűrűt őrizte. De mindez még nem volt elég! A gyűrű átkát csak úgy oldhatta fel, hogyha megmártotta a Jeges-tenger vizében. Már éppen hazafelé tartott a küldetéséről szegény Jumurdzsák, amikor ellopták a lovát és a gyűrűjét.
– Ti mit csináltatok volna? – kérdezte a fiúkat csípőre vágott kézzel Vica. – Nem kerestétek volna életre-halálra a gyűrűt?
– Deeee! – bőgték a fiúk egyöntetűen. Csak Öcsike nem bőgött, összehúzott szemekkel vizslatta Vicát, mint aki mérlegel valamit.
– Srácok! – szólalt meg végül. – Játsszunk inkább Jumurdzsákosat! Úgysincs Vicuskánk.
– Csak egy Jumurdzsákunk! – bődültek fel a fiúk újra, és jól hátba veregették Vicát, ahogy az a fiúk között szokás.

Kalas Zsuzsa: Kékszemű

Illusztráció: Kalas Zsuzsa

...amikor egy kisautó kereke, egy csillámos pulóver, egy vödör (amibe végre sok víz belefér), egy különleges ízesítésű rágógumi, egy szomszéd macska, egy fekete kutyus, néhány hangya, nélkülözhetetlen legó darabkák, a sellős barbie jobb karja, az elefántos plüss, a tornazokni párja.... egy anyuka... (ó!) egy ANYUKA...
...eltűnik, elveszik, elutazik, kidobódik, szemétté válik, vagy csak simán átköltözik abba a titokzatos világba amiről semmit (de igazán semmit!) nem tudunk... akkor...
...akkor tényleg végérvényesen és örökre eltűnik, elveszik, elpusztul, megszökik, elkallódik, lába kél, elsikkad, nem létezővé válik az autós gurigatás, a csillámos ábra simogatása, a sarazás, a rágógumi feltapasztása az asztallap alá, a dorombolás, a fecskék megugatása (vagy a pocsolyából való ivás), a homokdomb szitává lukasztása, a barbie retikül jobb karra való felbiggyesztése, az egyforma zokniban való labdázás, az óvodai hazakísérés, a takarósölelés, a vigyázás, a puszi ... (ó!) egy puszi...vagy nem?
...
VAGY NEM???

Szerző és a Kékszemű

       Gyönyörűségesen szép történet két kisgyerekről, akiknek nem él az anyukájuk, de az életük egyébként szép és rendezett. Mindkét oldal megjelenik (a gyerekek s az anyuka is az égben), s habár a felütés szomorú, maga a történet mégis olyan egyszerűen boldogságos, amely nélkülöz minden giccset és manírt, ahogy azt csak egy igazi remekíró tudja elmondani. Meg sem próbálnám felvenni Molnár Ferenccel a versenyt, ezért a bennem megfogalmazódott reflexiót írtam le.

       8-9 éves kisiskolás voltam, amikor az ürömi utcai általános iskola könyvtárából kikölcsönöztem a könyvet. A mese azonnal elragadott, és kedvenc olvasmányom lett, pedig akkor valójában semmilyen egyezés az én életemben és a két kis árva életében nem volt. A történet megfogalmazásának őszintesége, egyszerűsége hiteles válasz volt az élet néhány nagy kérdésére, amely akkor, mint komoly kisiskolást, már engem is foglalkoztatott. Azt gondoltam: na igen, ennek valahogy így kell lennie. Visszagondolva, kicsit csodálkozom, hogy a téma szomorú felütése egyáltalán nem zavart, de én Andersen meséit is nagyon szerettem, mert én magam boldog kisgyerek voltam, a nehéz dolgokat pedig az élet részének tekintettem. Ma is azt gondolom, a gyerekek kevésbé félnek a szomorúságtól, mint a felnőttek, természetesebben fogadják, és az élet részének tekintik, nem tragédiának, amit Molnár Ferenc olyan zseniálisan visszaad. A gyerekek sokszor sokkal természetesebben fogadják el az őket ért eseményeket, mint mi felnőttek, a rossz dolgokat is az élet részének tekintik, és megpróbálnak alkalmazkodni hozzá, együtt élni vele (ezzel kapcsolatban egyébként sokat tanulhatnánk tőlük).

Széchey Rita: Málnaszörp és szalmaszál, és én, a másmilyen

Illusztráció: Bódi Kati

Hogy miért szeretek olvasni?
Hát… hogy miért, erre nem tudok válaszolni.
De hogy mióta, arra pontosan emlékszem.


Tudod, azt, hogy én egy kicsikét másmilyen vagyok, mindig is tudtam. Sokmindenből.
Kezdjük ott, hogy ikernek születtem. Méghozzá egypetéjűnek. Ami igazán ritka.
Ezért például nem csoda, hogy utálok egyedül lenni. Nyilván, hiszen csak úgy… mondjuk… fogalmamsincs, de azt hiszem, nagyon kevés másodpercig voltam egyedül. Csak, amíg az a sejt, a mamámé és a papámé valamiért ketté nem osztódott. Akkor aztán egyszerre már nem is voltam egyedül, ketten osztódtunk tovább, két kis szederke, aztán két ebihal, aztán két inimini gyerkőc.
Ez azért is jó, mert már nagyon hamar megszoktam, hogy nekem mindig van kivel megbeszélni a dolgokat.
Eleinte gondolom, csak odabokszolással (hé, menj odébb, itt én voltam), meg simogatással (na, jó, azért nem menj messze, mert sokkal jobb, ha érzem, hogy itt vagy), aztán gagyorászással, ikernyelven, és úgy két három év után már embernyelven, úgy, hogy ha akarták, mások is megértették.


Aztán azért is más voltam, mert nekem nagyon korán meghalt az anyukám. És az ilyen gyerekek egy kicsit mindig szomorúak. Tudnak nevetni, meg szaladgálni, meg fagyit enni, meg minden, csak éppen nekik úgy süt a nap, mintha ott lenne előtte egy nagyon halvány felhő. Alig látható, egész vékonyka, olyan, mint egy két ujjal felcsippentett vattacukor, de ott van a nap előtt. Mindig.
Szóval ilyen másmilyen kislány voltam én. De az ikertestvérem is, így hát együtt voltunk másmilyenek.


És ez nagyon jó volt így, de azért még így is maradtak dolgok, amiket senkinek nem lehetett elmondani.
Még neki sem.
Mert még én sem tudtam, hogy ezen lenne elmondani való.
Csak éreztem.

Itt voltak például a könnyek. Amik egyáltalán nem akkor jöttek, mint más normális embernek. Anyáknapján például sehogysem, pedig eskü-igazán nagyon sokat gondolok aznap is mindig az anyukámra. De egyszerűen olyankor soha nem jöttek.
Meg akkor sem például, amikor intőt kaptam magatartásból, mert kirángattam az uzsonnasorból a Vajast, mert mindig beállt direkt a kis Barczi elé. Pedig a sírás a megbánás szép jele lett volna, Marika néni szerint. De sajnos akkor nem jött egy szem könny se. Egyetlenegy se.

Viszont amikor az osztálykiránduláson a buszról megláttam egy szép házat, azon egy szép erkélyt, és annak a szép korlátját, tessék: már könnyes is lett a szemem. És amikor a Saci megkérdezte, hogy miért bőgsz, akkor mégsem válaszolhattam, hogy mert olyan szép ott az a kacskaringó.
Ki az a hülye, aki elbőgi magát egy korlát miatt?!
De ez még nem is lenne akkora baj, de ott van a legesleges –legnagyobb borzasztóság ezekkel a könnyekkel. Hogy nekem nem akkor lesz könnyes a szemem, mint másnak, hanem amikor… amikor…
Elmesélem.
Például amikor egyszer suliba indultunk, és visszamentem, és odaadtam a túróstáskát a Petyabának, a hajléktalan szomszédunknak, úgy nézett rám, hogy könnyes lett a szemem.
És sajnos a múlt héten is, amikor a napköziben visszavittem azt az eltévedt kis elsőst az osztályába. És amikor megköszönte, és azt mondta, hogy milyen kedves vagyok, és adott egy nagyon csúnya rajzot, meg egy puszit is –  hát akkor is megtörtént…

És én még sok másban is másmilyen vagyok, de ez igazán a legborzasztóbb másmilyenség.
Hogy lehet sírni ilyen dolgoktól?! Hát ennyire beképzelt lennék?
SENKI MÁS NEM CSINÁL ILYET, SENKI. Csak én vagyok ilyen hülye.
Ez tuti.

…és akkor egyszer az történt, hogy annyira untam magam az egyik délután a napköziben, amikor Apa késett, és már sötét volt, a leckém kész, és még mindig nem ért oda értünk, hogy levettem a könyvespolcról egy könyvet. Csak úgy.
Janikovszky Éva – Málnaszörp és szalmaszál.
Pedig azt sem tudtam, mire jó egy szalmaszál.
És aztán egész jó volt olvasni arról az oroszlános padról, meg a kisfiúról, aki szeretett rajta ülve gondolkodni.
Meg a recsegő lépcső is tetszett, én is szeretem az öreg, nyikorgó lépcsőket. Annyi titkuk van. És ha figyelek, elmesélik, kik jártak rajtuk, és azt is, hogy amikor ott lépkedtek, szomorúak voltak-e, vagy nem.
És még a történet is egész jó volt.
Közben nevettem is rajta, és arra gondoltam, hogy én nem féltem volna a szenesembertől, mint Síróbaba, pedig hát sírni azt én is tudok…

És aztán egyszercsak ott volt.

Hogy „Misu semmikor nem szokott sírni, csak egyetlen esetben. Ha azt mondják neki, hogy fel a fejjel.”
És az is, hogy „Dezső bácsi nagyon keménykötésű ember volt, soha senki nem látta sírni. Sem a borbélynál, sem a fogorvosnál, sem a háborúban. Egyetlen dolog volt, amit Dezső bácsi nehezen bírt száraz szemmel végighallgatni. Azt, hogy ő milyen jó ember.”

És abban a pillanatban, hogy ezt elolvastam, egyszerre teljesen másmilyen lett a világ.
Mert abból a málnaszörpös könyvből én akkor kiolvastam, hogy vannak még ilyen emberek.
Akik nem akkor sírnak, mint mások. Akik másmilyenek.
Pontosan úgy másmilyenek, ahogy én.
És akkor ez azt jelenti, hogy… nem is vagyok hülye.
Csak másmilyen.

Méghozzá szabályosan másmilyen.
Könyvbeillően-szabályosan…

Dávid Ádám: Szegény Dzsoni árnyéka

        Piszkosul szerencsésnek tartom magam, hiszen lassan húsz éve van egy mesterem. Lázár Ervinnek hívják. Gyerekként sokat hallgattam a meséit a családtagjaim és a legjobb magyar színészek hangján. A kislány, aki mindenkit szeretett című történetét például a nővérem állítólag már háromévesen el tudta olvasni, pontosabban fejből tudta az egészet, és azt is kifigyelte, mikor kell lapozni, így tényleg úgy nézett ki, mintha fennhangon olvasná A Hétfejű Tündér talán legszebb meséjét. A bakeliteken pedig karcosra hallgattuk A fájós fogú oroszlánt meg a Szegény Dzsoni és Árnikát.
       Aztán általánosban kicsit ráfeledkeztem a lázári világra, mígnem a középsuliban az irodalmi színpad lelkes tagjaként elhatároztam, hogy márpedig én rendezni fogok valami nagyszabásút. Ekkor nyomta anyukám a kezembe a Szegény Dzsonit, én pedig három éven át készültem rá, hogy bemutathassuk a rádiójáték alapján összeállított darabot. Pont akkor szerettem bele rajongásig ebbe a végtelenül bölcs és játékos világba, amikor a legtöbben el szoktak távolodni a „dedós” meséktől: kamaszkoromban. Óriási szerencsémre az egyik tanár ismerte Lázár Ervint, én pedig minden bátorságomat összeszedve 2002-ben elhívtam őt az utolsó díszelőadásra. Hihetetlenül kedves, érdeklődő volt, és életem legfontosabb dedikációját kaptam tőle a Dzsoni kultikus, fekete borítós első kiadásába:
                           „A nagy és utolérhetetlen rendezőnek sok szeretettel: Lázár Ervin”

      Az előadás után még egy kis rögtönzött interjút is készíthettem vele a díszletben csücsülve, és az irodalmi színpad csodálatos vezetője, Kovács Zsuzsa néni úgy intézte, hogy egy darabon elkísérhessem a példaképemet. Elfogódottan kérdezgettem, de ő remek beszélgetőtárs volt, és mindenre készségesen válaszolt. Szegény Dzsoni árnyéka attól fogva elkísért utamon. Újságírótanoncként természetesen Lázár Ervinnel készítettem első komolyabb interjúmat, a hetvenedik születésnapján pedig rendhagyó mesével köszöntöttem – ez lett az egyik első folyóiratmegjelenésem a Csodaceruza hasábjain, és az Író Cimborák oldalán is megjelent.
       Igazi öröm és nagy megtiszteltetés, hogy 2013 óta szerkeszthetem a Móránál az új Lázár-sorozatot, amelyben hét év alatt a legfontosabb gyerekirodalmi művei nagyszerű kortárs grafikusok munkáival jelenhettek meg, idén pedig további különleges kötetekkel készülünk.
       2014-ben Emőd Terézzel, a PIM munkatársával együtt útjára indítottuk a Négyszögletű Kerek Kiállítás című vándortárlatot is, amely azóta megszakítás nélkül utazik határon innen és túl. Most épp Sárbogárdon jár.

       2016-ban a második Csukás István-díj kapcsán meghirdetett pályázatra írtam meg Vacskamati virágja című családi mesejátékomat, amelyben ismertebb mesehősöket eresztek össze novelláskötetekben megbúvó, ún. mesenovellákkal. Ezek a Szegény Dzsoniból ismerős párbeszédekre épülnek, és motivikusan számtalan ponton kapcsolódnak egymáshoz. A darab rendhagyó felolvasószínházi premierjére 2019 augusztusában került sor Kisszékelyen, a III. Lázár Ervin- és Vathy Zsuzsa-emléknapokon.
       A következő két részlet a darab eleje és legvége. 90%-ban szó szerinti idézet Lázár-művekből, de azért nyomokban Dávid Ádámot is tartalmaz. A teljesség igénye nélkül néhány motívum forrása:

• Pomogács bácsi: Gyere haza, Mikkamakka!

• arasznyi nyúlás: Rácegresi és Pácegresi (Ajahtan Kutarbani király szakálla nyúlik és rövidül folyton)

• kacsapecsenye: Szegény Dzsoni és Árnika, 5. fejezet

• viráglocsolás: Vacskamati virágja

• jobbladák, virágkoldusok: Berzsián és Dideki

• Tropkó úr: Társasjáték (legutóbb a Százpettyes katica c. kötetben jelent meg)

Ha valaki az egész darabot szeretné elolvasni, a honlapomon megteheti.

        

                                                        Jó szórakozást!
       

                                                                                    Dávid Ádám

Vacskamati virágja
Családi mesejáték
Lázár Ervin művei alapján írta: Dávid Ádám
(részletek)

Vidéki bérház egy öreg fűzfa árnyékában. A földszinten bedeszkázott ablakok, az emeleten egy lakás keresztmetszete. A dolgozószoba íróasztala fölé görnyed az író piros ingben, farmernadrágban. Előtte több telefirkált füzet, az írógépben szinte érintetlen papír. A falon gyerekrajzok gyűrűjében áprilisi naptároldal Berzsenyi Dániel portréjával. A háttérben ablak, amelyen át a péceli Ráday-kastélyra lehet rálátni. A gyerekszobában a lány a Csigabiga, gyere ki… dallamát dúdolva néz ki az ablakon, a fiú pedig papírfecnikkel tömködi tele a zsebeit. Közben az anya épp indulni készül. Bekukkant az íróhoz, de nem akarja zavarni, úgyhogy lábujjhegyen távozik. A lakástól balra lépcsőházban az anya összefut az ősz szakállú szomszéddal, aki épp meglocsolja a virágokat.

ANYA                 Jó reggelt, Pomogács bácsi!
SZOMSZÉD    Adjon Isten, Zsuzsikám! A madarak azt csiripolták nekem ma hajnalban, hogy kiskegyednek születésnapja van. Igaz-e?
ANYA (nevetve) Jól értesült madarak fészkelnek errefelé.
SZOMSZÉD     Hát akkor éltessen soká a Jóisten, galambom! (Meghúzza anya fülét) Füled érjen bokáig, de legalább egy arasznyit nyúljon!
ANYA (felszisszen) Köszönöm szépen, igazán figyelmesnek tetszik lenni.
SZOMSZÉD      Aztán hová-hová ilyen korán?
ANYA                Csak kiugrom a piacra egy szép, kövér kacsáért. Pecsenye lesz ebédre.
SZOMSZÉD      Hmmm, az jól hangzik! És mit szól a virágokhoz, Zsuzsi drágám?
ANYA                Gyönyörűek, Pomogács bácsi. Én néha elfelejtem meglocsolni a szobanövényeinket, aztán meg persze túllocsolom őket.
SZOMSZÉD    A földben van a titok! Mert ez nem akármilyen dunántúli termőtalaj ám! A nagyra becsült író úr…
ANYA              Tudom, tudom: együtt hozták fel a Ladával Rácegrespusztáról.
SZOMSZÉD    Úgy bizony, egyenesen a Nagyszederfa mellől! Szegény író úr – a szívem szakadt meg, ahogy a gyerekkori történeteit hallgattam arról a régen letűnt tanyavilágról, ahol a fa alatt hallgatta az öregek meséit.
ANYA            A gyerekeknek Rácpácegresként szokta emlegetni. Hiányzik neki a puszta, annyi szent. De hát mit lehet tenni? Talán egy napon kiírja magából az egészet, és az könnyít majd a lelkén.

[…]

Mindenki énekelni kezd a Csiga-biga, gyere ki… dallamára

KÓRUS    Adjatok virágot,
mi-hin-degy, ha vágott,
mi-hin-degy, ha tépett,
Ribizli feléled.

LÁNY           Hallgassátok csak! Berzsián is írt egy új jobbladát.
FIÚ                Valami virág van benne… meg Ribizli is! Csak nincs valami baja?
ÍRÓ                Nézzétek, ott jönnek!
ÁTTENTŐ    Na megálljatok csak, koszos virágkoldusok!
LÁNY            Jaj, ne! Megint itt van Áttentő Redáz!
ÍRÓ                Hogy segítsünk így Ribizlinek?
ANYA            Hahó, van itthon valaki?
ÍRÓ                Persze, mind itt vagyunk.
ANYA            Mi lehet ez a szörnyű sötétség?
LÁNY          Hosszú történet, anya, de most segítened kell! Sürgősen szükségünk lenne minél több virágra.
ANYA            Virágra?
FIÚ                 Igen. Hallgasd csak!
KÓRUS         Adjatok virágot,
                       mi-hin-degy, ha vágott,
                       mi-hin-degy, ha tépett,
                       Ribizli feléled.
ANYA           Te jó ég, ki az a Ribizli?
LÁNY       Majd mindent elmesélünk, de most azonnal le kéne dobni az ablakon az összes virágunkat, amink van.
ANYA           Ajaj…
ÍRÓ               Mi a gond?
ANYA        Sajnos pár napja túllocsoltam a virágainkat, és mind egy szálig kirohadtak. Nagyon sajnálom!
LÁNY          Tiszta Vacskamati…
FIÚ               És Pomogács bácsi virágjai?
ANYA          Mi van velük?
FIÚ               Kölcsönvehetnénk őket. Majd visszanőnek.
ANYA          Micsoda? Hogy vágjuk le azokat a gyönyörű virágokat?
FIÚ               Nem muszáj vágni. Téphetjük is.
ANYA          Még mit nem! Szó sem lehet róla.
LÁNY          De anya, ez vészhelyzet!
ÍRÓ              Igazuk van. Segítenünk kell Ribizlinek. Gyerünk!
ANYA          Pomogács bácsi meg fog nyúzni minket!

LÁNY, FIÚ és ÍRÓ levágnak pár szál virágot.

ÍRÓ              Tessék, Ribizli!
LÁNY          Itt vagy, ugye?
RIBIZLI      Igen, itt vagyok. Kicsit kesernyés volt, de azért jól esett, köszönöm! Viszont még mindig kutya éhes vagyok… (Felvonít)
ÍRÓ             Sajnos nincs több virágunk.
FIÚ            Áttentő Redáz meg mindig leveszi a kalapját, amerre járunk, úgyhogy már senki sem akar segíteni nekünk. Ti voltatok az utolsó reményünk!
ÁTTENTŐ    Nézzétek csak végig, ahogy Ribizli éhen hal! (Gonosz kacaj)
RIBIZLI     Hagyjatok itt. Ne törődjetek velem. Titeket nem bánt Áttentő Redáz, csak engem gyűlöl.
LÁNY        És akkor mi lesz a síró, magukra hagyott kisgyerekekkel?
ÍRÓ          Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! (Rajta kívül mindenki fütyülni kezd) Legyen tele az egész utca virággal. Az egész város! Nyíljatok, ibolyák, bodzák, szarkalábak. Virítsatok, estikék, tulipánok!
ÁTTENTŐ    Hogy az a…
LÁNY           Áttentő Redáz!
ÍRÓ               Nem ő volt. Belőlem ment ki a sötétség.
SZOMSZÉD    Majd adok én nektek! Azt hiszitek, kifogtok rajtam?! Sötétben telik el az egész életetek! Vegyétek tudomásul, hogy soha többé nem teszem föl a kalapomat.

Leveszi a kalapját, mire megint vaksötét lesz

ANYA    Jaj, mi lesz velünk!
FIÚ        Örök sötétségbe zárt bennünket.
ÍRÓ        Végünk!
LÁNY    Berzsián, kérlek, vedd le a kalapod.

Az író leveszi a kalapját, erre azonnal világos lesz. Elvigyorodik, és még kétszer megismétli a mutatványt. Áttentő Redáz toporzékol a színpad szélén. Felteszi, leveszi ő is a kalapját, de nem változik semmi

FIÚ                Úgy látszik, amikor kiment belőled a sötétség, túlságosan megteltél világossal.
ÁTTENTŐ    Ezt még megkeserülöd!
ÍRÓ               Csapjon beléd a ménkű!
LÁNY           Jól túljártunk az eszén Áttentő Redáznak, ugye?
ÍRÓ               De még mennyire. Azt hiszem, soha többé nem mer kikezdeni Ribizlivel.

Léptek zaja hallatszik.

FIÚ                      Jaj, ne! Máris visszatért?
ÍRÓ                     Attól tartok, fiam, hogy ez nem Áttentő Redáz…
ANYA                 Hanem Pomogács bácsi!
SZOMSZÉD    Zsuzsikám, de jó, hogy otthon talállak! Képzeld mi történt: valaki letarolta a gyönyörű virágaimat!
LÁNY                Mi voltunk azok, Pomogács bácsi.
FIÚ                     Vészhelyzet volt, ne haragudj!
SZOMSZÉD      Miféle vészhelyzet?
ANYA                Ebéd közben mindent elmesélünk. Szeretettel várjuk egy kis kacsapecsenyére.
SZOMSZÉD    Na, ez már jobban hangzik! A virágok miatt meg ne fájjon a fejetek! Úgyis be akartam ültetni a cserepeket dinnyemaggal. Júniusra már focilabda méretű dinnyék lesznek a folyosón, és akár labdázhatunk is néhánnyal. Na mit szólsz hozzá, te kis gengszter? (Barackot nyom a fiú fejére)
FIÚ                   Jól hangzik. Ipiapacs!
LÁNY              Te vagy a hunyó!
ANYA              Akkor tíz perc múlva várjuk.
SZOMSZÉD    Itt leszek, aranyom. Csak hozok egy üveggel abból a jófajta kerítésszaggató dunántúli pálinkámból, hogy koccinthassak az egészségedre az író úrral.
LÁNY              Pálinkát sajnos nem ihat.
SZOMSZÉD   Hogyhogy?
LÁNY             Tropkó úr megtiltotta.
SZOMSZÉD   Kicsoda?
ÍRÓ                 Ne is törődj vele, Béla. Természetesen koccintunk egyet. Én majd csak egy gyűszűnyit iszom.
SZOMSZÉD    Ahogy gondolod, Ervinkém. Fő az óvatosság. Akkor tíz perc múlva!
ÍRÓ                  Itt az ideje, hogy felköszöntsünk, Macska-Vathy!
FIÚ                   Mindent összekavarsz, apu! Nem Macska-Vathy, hanem Vacskamati.
LÁNY(súgva) És mit is adunk Anyunak?
ÍRÓ                 Hát Vacskamati virágját!
FIÚ                 Tényleg, majd’ elfelejtettem!
ANYA            Nahát, ez igazán gyönyörű! És micsoda illata van!
LÁNY            Ha Ribizli nagyon megéhezik, csak átrepül hozzánk, és pár szippantással jóllakik majd tőle.
ANYA             Csoda egy virág, köszönöm! Meglátjátok, rendesen öntözöm, kapálom, törődöm vele!
MIND (kivéve ANYA) Hiszi a piszi!

Miklya Zsolt: Világszép ballada / háromra-kettőre

Illusztráció: Zsengellér Šári

Három nádszál.
Egyik sarló,
égbolt ölén
mélyre hajló.
Másik gázló,
hajfürtjeit
éjbe mártó.
Harmadik meg
fénnyel úszó.
Három nádszál.
Három új szó.

Két dalia.
Örök párbaj.
Égbolt helyén
hideg nyár, jaj.
Éjtükörben.
Fénymederben.
Birkózás a
holdsugárral.
Egyik bukik,
másik szárnyal.

Három nádszál.
Három új szó.
Holdtükörben
rezgő úszó.
Két dalia.
Egyik. Másik.
Hatalommal,
fénnyel játszik.

Miklya Luzsányi Mónika: A Villikirály

Illusztráció: Németh Gyula

       Valamikor réges-régen, valahol messze-messze, a hósipkás hegyek között élt egy kisfiú.
      A kislány legalábbis úgy gondolta, hogy a falut hósipkás hegyek és fekete fenyvesek veszik körül. A fehérre meszelt rönkházakban esténként vörösen lobog a tűz a cserépkályhában, a szavak keményen, idegenül koppannak a padlón, pedig szeretet van, béke, Kom’mir, Schatzi, kihűl a knődel, szól az asszony a gyerekének, pont úgy, mint óma, amikor vacsorázni hívja. Ómama és ópapa gyakran keverték a magyar és a sváb szavakat, de a gyerek sohasem tanulta meg a nyelvet, idegen volt neki, félelmetes. Ha német szót hallott, borsódzott a háta, csak a Villikirályt szerette, akár azon az idegen nyelven is, amivel a feje fölött beszéltek a felnőttek, ha azt akarták, hogy ne értse, miről van szó.
       A cserépkályhában már leégett a tűz, mire az anyja hazaért. Fáradt volt, késő estig dolgozott, de sohasem hagyta volna ki, hogy este meséljen a kislányának.
– Mit meséljek, kincsem? – kérdezte anya, és a kislány rendre a Villikirályt kérte, a verset, ami a szőke kisfiúról és az apukájáról szól. A verset, amit az anyja időnként németül is elmesélt. Anyja szájából lágyan gördültek az idegen szavak:
– Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?
Es ist der Vater mit seinem Kind…
       A kisfiút Jörgennek hívják. Ebben is biztos volt a kislány, mert a Jörgen szó olyan szépen gurul, mint a pöttyös labda, nem sziszeg, mint a Schatzi, bármilyen szépet is jelentsen, bármilyen szépen is mondja a nagyanyja. Jörgen szőke és kékszemű, mint mindenki a faluban, és mindenki a kislány családjában is, kivéve a gyerek apját. Hogy az apja ki is, mi is pontosan, honnan származott, nem tudta a gyerek. A fekete fenyvesek közül léptetett elő ezüstszín paripáján, vörös köpenybe burkolózva. Akkor is tél volt, a vastag bársonyköpeny csuklyáját lesodorta fejéről a sziklaormok felől lecsapó viharos szél, az arcába fújta fekete, göndör haját. Egy mozdulattal simította hátra elszabadult fürtjeit a férfi, szeme sötéten villant, ahogy végignézett a völgyben megbúvó, apró sváb falun. Oldalán ezüst markolatú kard, csizmája karmazsin, hát persze, hogy azonnal beleszeretett az anyja, eszébe sem jutott megkérdezni, hogy ki ő, honnan jött, meddig marad. Pedig nem ártott volna, mert apa egy napon felkapott ezüstszín paripájára, felhágott a fehérsipkás hegyek tetejére, és elrepült. Azért kell anyának estig dolgoznia, hogy eltarthassa őt, mert neki nincs apukája. Mindenkinek van az oviban, csak neki nincs. Azt sem tudja, ki volt, milyen volt, nem is emlékszik már rá. Csak azt látja a régi fényképeken, hogy magas és fekete, a szeme sötéten villan, és más, egészen más, mint ő vagy anya vagy óma, Osi tánti.
       Lehet, hogy kóbor lovag vagy tünde, de az is lehet, hogy varázslómester.

    Nem. Lovag nem lehet. Legalábbis Jörgen apukája biztosan nem volt lovag, mert akkor megküzdött volna a Villikirállyal. Kirántotta volna ezüstmarkolatú karját, és nyissz! Egy csapással lenyisszantotta volna azt a gonosz fejét! Vagy ha nem is egy kardcsapással, akkor többel.
– Nesze – mondta volna a lovagapa. – Nesze neked, Villikirály! – és odacsapott volna neki balról.
– Bántani akarod az én gyerekemet?! Csak azt próbáld meg! – és odacsapott volna neki jobbról.
– Megragadni a karját? Elrabolni? Akkor védd magad! – és lecsapta volna mind a két karját a Villikirálynak.
– Megbűvölni és megbájolni? – és egy mozdulattal beleszúrta volna a kardját a Villikirály szívébe.
– És a végén megölni? Az én fiamat?! Soha! – kiáltotta volna a lovagapa, és megadta volna a kegyelemdöfést.
       Tünde sem lehetett Jörgen apja, mert akkor egy szavával meggyógyítja a fiát, hiába mesterkedik a Villikirály. És varázslómester sem lehetett, mert akkor simán feltámasztotta volna, amikor meghal a gyerek. Szóval Jörgen apja nem volt lovag, tünde, de még varázslómester sem. Egyszerű, hétköznapi ember volt, aki nem látta a Villikirályt. De meg akarta menteni a gyermekét.
       A kislány nem tudta, ki volt, mi volt az apja, talán lovag, tünde vagy varázsló. Valami más volt, más, mint ők. Valami nem emberi. Aki megküzdhetett volna a Villikirállyal, de nem tette. Magára hagyta a gyereket, és ellovagolt. A kislány igazság szerint azt se bánta volna, ha nem lovag, tünde vagy varázslómester az apukája. Ha csak olyan egyszerű, hétköznapi ember, mint Jörgen apja. Aki ugyan nem képes legyőzni a Villikirályt, de legalább szereti a gyerekét.
       A cserépkályhában a tűz vörösen lobogott. Anya fáradtan ült le a karosszékbe:
– Mit meséljek, kincsem?
– A Villikirályt – válaszolta a gyerek ragyogó szemekkel.
– Ezredszerre is? – kérdezte anya, de igazán már nem is csodálkozott, mert tudta a választ:
– Igen. Ezredszerre is – bólintott a gyerek, és az anyja elkezdte újra:
– Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét…

Fodor Veronika: Amiről Phileas Fogg sem beszél // J. V.-nek

  
       Mr. Fogg látszólag dacolt az idővel, évtizedek óta alig tűnt 40 évesnél többnek, angolbajuszt viselt és kifogástalanul elegáns öltözetet egy olyan különleges sétapálcával, amelynek fogantyúja földgömböt mintázott. Az ezüstszínű földgömbön egyetlen aprócska gránátkő dísz csillant meg. Sokféle egyesület próbálta már tagjai közé csábítani. Például a híres Rókafalka Társaság is, de oly távol állt tőle furcsa időtöltésük, hogy még egy állandó hely a Sárga Leander Cukrászdában sem nyomott eleget a latba, hogy belépjen.
       Szóval itt volt ez a hallgatag, sőt, mondhatnám melankolikus ember, aki évekig nem mozdult ki Londonból, csak a whist, az olvasás és a Reform Club töltötték ki az idejét, és boldognak tűnt. A fekete frakkos inashoz fordult, aki egy damaszttal terített asztalhoz kísérte. Kért egy italt: bordeaux-i bort egy csipetnyi cimettel és fodormentával, kevés jéggel, amit egyenesen az amerikai Nagytavakról hozattak. Míg az italra várt, az aranyszín és bordó falakon nézegette a könyöklő úriembereket ábrázoló festményeket. Az jutott eszébe, hogy vajon hányféle dolog lehet, amin még könyökölni tudnának az urak, hogy ne legyen minden portré pontosan ugyanolyan. Elmosolyodott. Aztán ahogy belekortyolt az italába, eszébe jutott Yokohama és a 100 éves teaház, ahová földkörüli útján jutott el. Inasa, Passepartout elment pár órára, hogy megnézhessen egy színházi előadást, ami fiatalságára emlékeztette, amikor még minden vágya az volt, hogy műlovar legyen. Elkortyolta az illatos jázminteát az aprócska teázóban, és akkor látta meg szemben a kis boltocskát. Yoshizawa és Tsa. Színes nyomatok és térképek, ez állt az ajtó feletti táblán. Óvatosan benyitott. Az eladó, egy alacsony, tintakék ruhás emberke a pult mögött ült, és elmélyülten olvasott.

Phileas Fogg mosolyogva koppintotta meg a cilinderét, és belépett a londoni Reform Club rozsdabarna kapuján, a St. James Streeten. Találkozója volt a club vezetőjével pontban 14 órakor, és mivel Mr. Fogg volt a világ egyik legpontosabb embere, pontosabb, mint egy Royal McAdams-féle chronométer, meglepő volt, hogy több mint fél órával előbb érkezett. Nem szokott ilyen bőkezűen bánni az idővel, nem bizony. Nagy léptekkel vágott át a csillagmintás csarnokon, egyenesen a szivarszoba felé tartott.

– Khm, üdvözlöm! Szétnézhetek? – szólalt meg Mr. Fogg halkan, nehogy megijessze az aprócska embert.

– Ó, üdvözlöm! – ugrott fel az eladó a székéről. – Nem számítottam már vevőkre, ilyenkor kevesen járnak errefelé – magyarázkodott. – Keres valamit?

– Nem is tudom… Az inasomat várom, hamarosan indulunk, hogy elérjük a San Franciscóba tartó gőzhajót. Az imént voltam a 100 éves teaházban, onnan láttam meg az ön boltját.

– Szóval ön felfedező?

– Olyasmi. Most éppen az idővel küzdök. Fogadást kötöttem, hogy 80 nap alatt körülutazom a földet.

– Lehet, hogy van valamim, ami érdekelheti. Nézze csak! – szaladt oda az eladó egy kis lakkozott szekrénykéhez. Zsebéből előkotort egy aprócska kulcsot, karikáján aranyszínű bojt himbálózott, ahogy a zárba tette.

       Egész halom régi papírt rejtett a szekrény. Az eladó hosszasan kotorászott, talán ismert valamiféle rendszert a káoszban, mert hamarosan egy „Már meg is van! Íme!” kiáltással egy kerek valamit mutatott fel Mr. Foggnak. A papír egyfajta atlasz lehetett, vagy talán térkép. A földgömböt ábrázolta, a négy égtájat egy-egy borzas, kidülledt szemű kutya őrizte. Nemcsak a szépen kidolgozott részek miatt volt különleges ez a térkép. Ahogy Mr. Fogg kézbe vette, egy kicsi, gránátvörös pontocska mozdult meg rajta és Yokohamánál állt meg.

– Ez elképesztő! – ámult tátott szájjal világutazónk.

– Ugye? Azt mondják ez a Boldog idők térképe. Oda repít, ahol boldogok voltunk, térben és időben visz. Soha nem sikerült még eladnom. Talán majd ön…

– Hogyan kell használni? – vágott a szavába Mr. Fogg.

– Kérem, üljön le! Jöjjön csak! – mutatott az eladó a székre, ahol eddig ő foglalt helyet. Egyéb ülőalkalmatosság nem volt a boltban, aligha fért volna el. – Ahogy a kezébe veszi és koncentrál, először úgymond egy szellemi utazáson vehet részt, de hogy a valóságban is oda jusson, amit mutat önnek a térkép, bizony meg kell vásárolnia tőlem.

– Rendben – ült le Mr. Fogg, a szék egy kicsit nyikorgott alatta, az aprócska ember súlyához szokott eddig. Kicsit nyújtózott, megropogtatta a nyakát, megmozgatta a vállait. – Akkor lássuk, mit tud…

       Phileas Fogg lehunyta a szemét. Kis idő múlva úgy érezte megmozdul. Kívülről látta magát, visszafelé utazott gőzhajón és vasúton, hátrafelé járt, és fordítva biccentett, amikor üdvözölt valakit. Látta magát, amikor először lépett be a Reform Clubba, aztán kártyázás közben. De még mindig nem állt meg. Hamarosan ott keringőzött az első bálján, középiskolásként könyvtárszobákban ült, és régi kéziratokból másolt valamit. Aztán megrázta magát és kinyitotta a szemét.

– Nos? – kérdezte tőle az eladó.

– Csak visszafelé lehet utazni az ön térképével? – töprengett Mr. Fogg.

– Az csak önön múlik. Úgy érzi akkor volt boldog? Valamikor a régmúltban?

– Ezen még nem gondolkodtam. De nem mehetek visszafelé az időben. Ott kell lennem a Reform Club aulájában 14 nap múlva. 

– 13.

– Hogyhogy 13? – kérdezte Mr. Fogg meglepetten.

– Egy napot eltöltött itt, hogy kiderítse, mikor volt boldog utoljára – mosolygott az eladó.

– Akkor rohannom kell! – pattintotta fel zsebóráját. Egy óra múlva indul a kis kétárbócos vitorlás, hogy elérjem a gőzöst!

– Nem kéri a térképet? – kiabált az eladó a bolt ajtajában Mr. Fogg után.

– Tartsa meg! Én most semmiképpen nem mehetek visszafelé! – intett a kalapjával búcsúzóul és sietett, hogy megtalálja Passepartout-t a kikötőben.

 

  Ez jutott világutazónk eszébe, miközben megitta az utolsó korty bordeaux-it a poharából a szivarszobában. Sétapálcáján az apró gránátkő mindig erre emlékezteti majd, hogy nem érdemes a boldogságot úgy keresni, annyira vágyni rá, hogy visszafelé utazzunk az időben. Mert akkor nem lehetne most itt, ebben a pillanatban, egy sikeres utazás után, kedvenc klubjának elnökére várva. Mikor még a komor, fekete frakkos inasok is látják rajta, hogy ez a különc, melankolikus ember, Phileas Fogg bizony boldogabb, mint valaha.

Illusztráció: Zsengellér Liza

Simon Réka Zsuzsanna: Zengés dalflótára (J. Korschunow Töftöf és a kék óriás című könyvéhez)

       Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Én vagyok én,
szürke szárnyak helyén foltok.
Letépett holdkaréj a párnám,
magamra húzom az eget.
Tágul bennem a tér,
távolodik a közel.
Helyet markol
magának a csend.
Nehezít.
Mellkasomra ül a nélküle sötétje,
gyökeret tép,
ágat tör,
éget.
Szavak kellenek,
és otthoni eső.
Tenyérbe simulás,
tobozok,
dália,
anya.