 |
| Franz Marc: Blaues Pferd forrás: Wikimedia Commons |
Nagyiék házában sohasem változtak a dolgok. Míg anya otthon mindig valami újításon törte a fejét, addig nagymamánál mindennek megvolt a pontos helye. Mindenkinek illett tudni, hogy melyik fiókban tartja a zsebkendőket, melyik polcon sorakoznak a törölközők, hol keressük a színes gumigyűrűket. Nagyiék nem szerették a felesleges változtatásokat.
Rend a lelke mindennek – mondogatták, amikor a nyári szünetben náluk töltöttünk néhány hetet.
Egy kora nyári napon ámulva vettük észre, hogy a házban változás történt. A nappali falán egy új kép lógott, rajta rózsaszín és sárga dombok között kék lovacska állt lehajtott fejjel. A színei egy kicsit megfakultak, a szépen faragott keret itt-ott megkopott.
– Honnan van ez a kép? – kérdeztem csodálkozva.
– Nagypapa vette a városban. Egészen belehabarodott ebbe a lóba. Tudjátok, éppen ilyen kiscsikója volt gyerekkorában, arra emlékezteti – mesélte nagymama. – Képzeljétek, néha hallom, hogy beszél hozzá. Indigónak szólítja, így hívták az ő lovacskáját is.
– Nagypapa, még sosem hallottunk a lovacskádról – telepedtünk a nyikorgó kanapéra.
Kíváncsian vártuk a mesét. Nagypapa lassan, tűnődve nézett ránk. Tekintete ábrándos lett, ujjaival a karfát babrálta. Hümmögött és sejtelmesen mosolygott magában.
– Kék volt, bizony. Indigókék. Az én Indigóm – mondta lassan, aztán újra hümmögött és láthatóan egy másik világba nézett.
Türelmesen vártunk. Öreg, ráncos arcán megannyi érzelem suhant át: öröm és csodálkozás, ámulat és vágyakozás, és néha fátyolos szomorúság. Pisszenni sem mertünk, éreztük, hogy különleges történet készülődik.
– Akár hiszitek, akár nem, én elfelejtettem Indigót.
A mondat után csend következett. Nagypapa nagyot sóhajtott.
– Nem tudom, hogyan történhetett, de egyszerűen eltűnt az emlékeimből. Aztán, a minap, ahogy sétáltam a városban, nézegettem jobbra-balra, egyszercsak azt hittem, megáll a szívem. Ott volt a kirakatban ez a kép, rajta Indigó, az én gyerekkori kiscsikóm. Az én drága lovacskám. A játszópajtásom. Szinte megszédültem, amikor megláttam.
Itt nagypapa újra elhallgatott. Összeráncolta szemöldökét, mint aki maga sem érti, hogy történhetett az egész. A húgom nem bírt tovább várni.
– Mesélj róla! – súgta, én meg bátorítólag megsimogattam nagypapa karját.
– Kisfiú voltam, hmmm talán annyi idős, mint te, Zsófikám. Csillaghullás volt, tudjátok, olyan augusztusi, meleg éjszaka, amikor kivisszük a plédeket és elnyúlva számoljuk az égen szánkázó szikrákat. Úgy emlékszem, álmos voltam, már bemenni készülődtünk, amikor nyerítés hasított az éjszaka csendjébe. Az istálló felé iramodtam a sötétben, és mindenkit megelőzve léptem be a sötétségbe. Furcsa, édes illat fogadott: a lovak párája és a születés szaga. A kanca mellett úgy állt a kiscsikó, mintha mindig is ott lett volna. Úgy emlékszem, valami különös fény vette körül, szőre kékesen derengett a sötétben. Apám elemlámpáért szaladt és ahogy világított, a kék derengés még szembetűnőbb lett. Tudom, hogy hihetetlen, de én úgy emlékszem, éppen ilyen színe volt, mint a képen.
Ámulattal hallgattuk nagypapát, amikor nagymama csatlakozott hozzánk.
– Biztosan a hullócsillagok zavarták meg a fejed – mosolygott szeretettel és ránk kacsintott. – Meséld el, ahogy megvédett a kuvasztól! – súgta a fülébe.
– Bizony, a csikó neve Indigó lett és amikor csak lehetett, velem jött a közeli rétre. Bejártuk a rétet, a kiserdőt, átkeltünk a patakon. Amikor elfáradtunk, leheveredtünk a fűbe és néztük az égen úszó felhőket. Nem volt akkor jobb barátom Indigónál. Irigykedtek rám a pajtások, nekik csak kutyájuk volt, nekem meg lovam.
Nagypapa kihúzta magát ültében. Mintha megfiatalodott volna, úgy ragyogott halványkék szeme.
– Egy este, amikor a rétről tartottunk hazafelé, a falu széli házból hatalmas komondor rontott ránk. Olyan pöttöm gyerek voltam, hogy könnyen kettéharapott volna, ha nincs ott Indigó. De az én lovacskám két hátsó lábára emelkedett, és csikó létére olyan bátran ugrott a kutya elé, hogy az nyüszítve szaladt vissz az udvarba, onnan ugatott minket tovább.
– Ilyen bátor volt? – kérdeztük ámulva.
– Hát, tudjátok, amikor elmúlt a veszély, akkor láttam, hogy remeg, mint a nyárfalevél. Addig-addig öleltem, míg megnyugodott.
Nagypapa arca ellágyult, elcsendesedve úszott az emlékeiben.
– És aztán? Mi történt vele? – kíváncsiskodtunk.
– Egy nap az erdei ösvényre tévedtünk a lovacskámmal. Akkor érett a vadszeder, és én nagyon szerettem keresgélni azokat az apró finomságokat. Csak szaladtam egyik bokortól a másikig, nem tudtam betelni az ízzel – emlékezett és huncut mosollyal nagyot nyelt. Még csettintett is a nyelvével. – Indigó a nyomomban baktatott. Amikor tele lett a hasam, észrevettem, hogy ránk sötétedett. Bevallom, egy kicsit megijedtem. Lassan, tapogatózva indultunk vissza a sötétben, de egy idő után eltűnt a kavicsos ösvény. Indigó leült, én pedig mellé kucorodtam. Sokáig hallgattuk az éjszaka furcsa neszeit, egy-egy zajra összerázkódtam, Indigó oldalához bújtam. Aztán elnyomott a fáradtság, és a lovacskám melegében álomba merültem. Hajnalban anyám ölelésére ébredtem, könnyei áztatták a nyakam. Apám is karjába vett és izgatott hangon kérdezte, hol van Indigó.
A fűben ott volt a lovacskám testének nyoma, de őt hiába szólongattuk.
– Nem is volt az igazi ló, egy angyal volt, aki rád vigyázott – szólalt meg szeretettel nagymama.
Nagypapa elhallgatott és felhők gyűltek az arcára. Újra öregember lett. Nagymama megsimogatta a vállát, akkor folytatta.
– Annyira szenvedtem a hiányától, hogy idővel mélyre temettem magamba az emlékét is.
Így fejezte be a a történetet és hosszan, tűnődve nézte a képet a falon.
– De most már tudjuk hova tűnt! Ide szökött, erre a képre – szólaltam meg és nagypapára villantottam a legkedvesebb mosolyom.
Nagypapa bólogatott és mintha könny csillant volna kék szemében.
A lovacska története az egész nyarunkat kékre színezte. Minden rajzlapunkon ő ugrándozott, kék festékcseppek tűntek fel az abroszon, a ruháinkon és zsebkendőinken.
– Mindent ellep ez a kék – dohogott néha nagymama, de csak úgy magának, mert amikor nagypapára nézett, melegség járta át a tekintetét.
A vakáció végére kék lovacskát varrtunk nagypapának, aki olyan boldogan ölelte magához a játékot, mintha újra kisfiú lenne.
Sok év telt el azóta és egy szomorú őszön nagypapa fotója is a falra került, a különös kép mellé. Ajándékunk, a játék lovacska a nyikorgó kanapén pihen, őrizve nagypapa érintését.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése