Lukács-Kis Panka: A Nap lovai

 

Illusztráció: Klesitz Piroska

        Egyszer, még az emberi idő kezdete előtt a Nap lovakon járt. Négy lovát szíve mélyéből teremtette hatalmas kohójában, ahol a világ legforróbb lávája és parazsa is készült. Hajnalban befogta őket tüzes szekere elé, így járta végig az égboltot a Föld elejétől a végéig. Ott tüzes szekerét letette, lovait az istállóba kötötte. Parazsat adott nekik enni, folyékony hamut inni. Ezután megpihent felhőágyában.
        Miután otthagyta őket, a lovak megették a parazsat, megitták a hamulét, majd nyugovóra tértek. Három csődör el is bóbiskolt. Pollux volt a legidősebb és leghatalmasabb, akit az Ég valaha látott. Az ikrek, Castor és CastorB olyan egyformák voltak, hogy még a gazdájuk is összekeverte őket. Gyorsak, szelídek voltak, feltétel nélkül teljesítették a Nap utasításait.
        Álmukban újra a Nap szekerét húzták, repültek, száguldottak szabadon, de nem ugyanazon az úton, amelyet ébren jártak be. Mert a Nap szigorú úr volt, nem engedte őket letérni az ösvényről. A lovak álmukban arra kalandozhattak az égen, amerre akartak. Ilyenkor bejárták az eget, kalandoztak a bolygók és a csillagok között. A lovak annyira szerették egymást, hogy még az álmaik is közösek voltak. Ám a legfiatalabb, Rigel többre vágyott: ébren is szabad akart lenni.

        A legendák szerint a Napnak négy csődöre volt, de elárulok egy titkot: a negyedik, szabadságról álmodozó ló kanca volt. Fényes tekintetével, lángoló sörényével kitűnt fivérei közül, akik ezüstfehér felhőkként úsztak az égen. A Nap nehezen bírt a legfiatalabbal, mert megzabolázhatatlan, öntörvényű, vad teremtés volt. Amikor parazsat és hamulét kapott, még fékezhetetlenebb lett. Ezért aztán az égbolt ura szigorú böjtöt rendelt el neki, csak hamuport kaphatott. Életben maradt ugyan, de ereje nem teljesedhetett ki.
        Rigel érezte, hogy nem bírja már sokáig azt az életet, amelyet a Nap szánt neki. Egy idő után nem ette meg a hamuport, hanem felhőszalmája alá kotorta. Csodák csodájára az ereje ettől nem fogyatkozott, hanem a feje kitisztult, élesebben látott és hallott. Merész tervet dédelgetett: meg akart szökni, és a testvéreit is ki akarta szabadítani, hogy szabadok lehessenek.
        Egy éjszaka aztán elérkezettnek látta az időt. Be akart jutni a Nap titkos kohójába, ahol a világ legforróbb, legizzóbb parazsát és láváját készítették. Mivel a gondolatai és a látása kiélesedett, az istálló ajtót  is könnyedén kinyitotta Csendesen odalépdelt a kohóhoz, ahol az őrök éppen szalonnát sütöttek. Rigel megfigyelte, hogy esténként, amint a Nap magára hagyja őket, azok vacsorát sütnek vagy kártyáznak, és legalább egy jó fertály óráig nem figyelik éberen a kaput. 
        Már a hatalmas kapuban megcsapta a kohó forró, átható melege. Ereiben a vér száguldani kezdett, és Rigel tudta, hogy jó úton jár. Bevágtatott a kohóba, ahol a Nap sugarai készültek. A fényesség és meleg halandó ember számára elképzelhetetlen volt, de a kancának ez maga volt az élet.   Majdnem eltévedt a hatalmas kohó útvesztőjében, sokáig kereste a helyes utat. A forró vörösen, sárgán izzó láva és plazma között haladt. A kohó legrejtettebb zugában talált rá arra, amit keresett; az éteri, felfoghatatlan fehérben vibráló valami a Nap szíve volt, minden energiájának forrása.  Megbabonázva ment közelebb. Orrán keresztül szívta magába a Nap szívének energiáját. Testét remegés járta át, erő töltötte el, úgy érezte lángol. Hirtelen furcsa érzés töltötte el, oldalara nézett és látta, hogy a hátán láng szárnyak nőttek. Sörénye tüzet fogott, patái fényes fehér gyémántokká váltak, teste éteri ezüstfehér lett, szárnyai lángoltak.
        Visszarepült az istállóba a fivéreihez. Pollux, Castor, és CastorB hirtelen felriadt álmából. Először csak hatalmas fényességet láttak és forróságot éreztek. A legidősebb fivére ismerte fel legelőször a húgát.
        – Milyen szép lettél, húgom! Gyere közelebb, hadd erősödjek meg fényedben!
        Rigel rálehelt Polluxra, aki csodálatos kékesfehér fényben kezdett tündökölni, oldalán ezüstfehér láng szárnyak nőttek, sörénye kéken lángolt. Castor és CastorB ámulva figyelték, mi történik, ők is magukhoz hívták húgukat, aki sorban rájuk lehelte a Nap szívének erejét. Az ikrek fehér fényben ragyogtak, szárnyaik aranyfehéren csillogtak, sörényük koronaként lángolt a fejük körül.
        A négy ló felszállt, körberepülték a Nap házát, és látták, amint uruk édesdeden alszik. Közelrepültek az ablakához, mély álmot leheltek rá, melyben együtt húzták a Napot tüzes szekerén.
        – Édesapánk! El kell most mennünk! Szeretünk, de szabadon szeretnénk élni. Élj boldogul! Az sötét égbolton mindig láthatsz minket! – Búcsúztak tőle álmában.
        Kirepültek a sötét, csillagos égbe. Azóta is ott világítanak minden éjjel a sötét égbolton, utat mutatva a földi vándoroknak. Pollux, Castor és CastorB az ikrek együtt maradtak a Gemini csillagképben. Húguk, Rigel az Orion csillagkép legfényesebb csillaga lett.
        A Nap pedig soha többé nem tudott olyan lovakat teremteni, mint az első négy. Ezután hiába próbálkozott, mert szívéből hiányzott egy darabka. Így egy idő után szabadon engedte az összes csődörét, kancáját, akik azóta benépesítik az éjszakai égboltot, mint égi ménes. A Nap egyedül járja nappali útját, de legszebb álmaiban újra együtt húzza a szekerét Pollux, Castor, CastorB és Rigel, minden csillagok megszabadítójával.

Szerkesztette: Majoros Nóra