 |
| Illusztráció: Tuza Edit |
Áfonya azon tűnődött, vajon mióta nem mozdította meg senki, mióta porosodik ugyanabban a sarokban? Valamikor régen egy szobában álldogált, és egy kisfiú lovagolt a hátán. Marci, mondogatta magában Áfonya a kisfiú nevét, amikor valaki beloholt a fészerbe, és ledobott egy újabb zsákot a sarokba. Mintha maga Marci lett volna, de sokkal nagyobb volt, mint ahogy a hintaló emlékezett rá.
– Ébresztő, ébresztő! Ideje felkelni! – vezényelt egy ütött-kopott, fénykorában igencsak szépre festett fakatona. A játékok sorra előbújtak a zsákokból, és megnyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat. A zajra az új zsákból is előbújtak a jövevények. Egyedül Áfonya nem mozdult, az ő lábait ugyanis szegek szorították a hintához. Míg a többi játék csak éjszakánként bújhatott elő, Áfonya fényes nappal is ébren volt, és figyelte a kertet, a házat, a házban lakókat. Különc is volt emiatt a fészerben, talán irigy volt rá a többi játék, vagy attól féltek, hogy okosabb, mint ők, hiszen annyi mindent látott. Áfonya sokat volt egyedül, tulajdonképpen minden nappalt egyedül töltött, a szabály szerint ugyanis a játékok nappal nem mászhattak ki a zsákból. De most végre éjszaka volt, és egyre többen gyűltek köré. Voltak akik szerették a társaságát, hiszen ő volt a legöregebb, ő volt az, aki már kicsi korától ismerte Marcit. Sokan arról faggatták, hogy milyen volt régen a kisfiúval játszani. Másokat, mint például a műanyag dömpert és a darut az foglalkoztatta, hogy mi történt aznap az udvaron, esett-e az eső, vagy ásott-e új gödröket a kutya. Megint mások, a kosár- és a teniszlabdák arról tudakolóztak, hogy vajon milyen magasan lehet a fészer ablaka, ők ugyanis szökést terveztek. Még az újonnan érkezettek is kíváncsiak voltak a hintaló történeteire, hiszen évekig egy sötét padláson kuksoltak.
Azon az éjjelen a szokásosnál is többen faggatták, és mire mindenkinek megfelelt, teljesen megvirradt. A játékok álmosan visszamásztak a zsákokba, Áfonya pedig, szokásával ellentétben, a kimerültségtől elaludt.
Késő délután volt, amikor ébredezni kezdett. Már szinte egy teljes nap eltelt, ő pedig még semmiről nem tudott semmit. Ahogy az udvart kémlelte, hirtelen halk neszezésre lett figyelmes. A fészer ajtala résnyire nyílt, de Áfonya senkit sem látott belépni. Álmodik még, gondolta magában, de az ajtó még egyszer nyikordult, és bár most sem látott senkit, a hangok egyre közeledtek hozzá.
– Szép jó napot, hintaló! – köszönt rá udvariasan két verebecske. – Reméljük, nem bánod, hogy bemerészkedtünk, menedéket keresünk a hideg elől.
Áfonya meglepődött. A játékokon kívül évek óta nem beszélt senkivel. Felajánlotta a verebeknek, hogy ha nem árulják el a játékok titkát, beköltözhetnek ők is a fészerbe. Azon az éjszakán a játékok igencsak meglepődtek, amikor meglátták a két madarat, de annyi érdekes történetük volt, hogy úgy döntöttek, befogadják őket lakótársnak. Áfonyára már senki nem volt kíváncsi, a verebek ugyanis sokkal többet tudtak a kinti világról, mint a kopott hintaló.
Így ment ez napról napra, egész télen: nappal a verebek kirepültek, éjszaka meséltek a játékoknak. Sokan szívesen hallgatták őket, és egyre izgatottabban várták, hogy milyen híreket hoznak. Idővel viszont némelyek megunták, és csak legyintettek a verebekre:
– Nem kellenek az ilyen mende-mondák, megvan itt minden, amire szükségünk van! – azzal visszamásztak a nagy fekete szemeteszsákba, és egy kicsit Áfonyára is megharagudtak, amiért beengedte ezeket a szárnyas jöttmenteket a fészerbe.
Egyik reggel a verebecskék egy nehéz csomagot húztak a csőrükkel.
– Ajándék, amiért befogadtál – mondták, és odacipelték Áfonya lábaihoz. A hintaló a meglepetéstől még szóhoz sem jutott, amikor a madarak elköszöntek tőle, és kireppentek a fészerből. Áfonya akkor vette észre, hogy kitavaszodott.
Egész nap a csomaggal bajlódott. Addig bökdöste a szájával, míg sikerült kibontani az ajándékot: egy könyv volt benne. Sok ilyent látott Marci szobájában, de mindig Marci anyukája lapozta és olvasta őket. Mit kezdjen hát ezzel a könyvvel?! Egy hintaló nem tud olvasni! Igencsak elkeseredett.
Párás szemekkel bámult ki az ablakon, és arra gondolt, hátha visszatérnek a verebek. Ekkor viszont az ajtó nyikordult, és egy kíváncsi széncinege dugta be a fejét.
– De jó, hogy jössz! – lelkendezett a hintaló. – Tudnál nekem segíteni? Keresek valakit, aki tud olvasni!
A széncinege előbb tétovázott, de Áfonya addig kérlelte, míg végül belépett a sötét fészerbe. Késő délutánig olvasott Áfonyának, majd mielőtt elrepült, megígérte, hogy minden nap eljön, vagy küld maga helyett valakit, aki felolvashat a hintalónak.
Áfonya estére elfáradt a sok újdonságtól. Hiába faggatták a játékok, arra hivatkozva, hogy másnap fontos dolog vár rá, elaludt. Reggel korán ébredt, mégis mire kinyitotta a szemét, már ott várt rá egy sárgarigó. Ahogy teltek a napok, járt ott mezei pacsirta, feketerigó és tengelic, de még fecske, és egyszer egy öreg gerlepár is meglátogatta, és olvasták neki a verebecskéktől kapott könyvet.
Mindeközben a játékok zsákjában egyre nőtt a feszültség. A labdák és a dömper megharagudtak rá, hogy újabban Áfonya egyáltalán nem tájékoztatja őket arról, hogy mi történik az udvaron. A kisautók sorban rádudáltak, amiért hónapok óta semmi jó történettel nem szórakoztatta őket. Azok a játékok, akik már a verebek miatt is megorroltak, egyre szúrosabb szemmel nézték, és messzire elkerülték a hintalóvat.
– Ez a mi világunk, itt élünk ebben a fészerben, ebben a zsákban, semmi érdekes nincs odakint, sőt, lehet, hogy nem is létezik udvar, csak Áfonya találta ki az egészet! – morogták, és sokan egyetértettek velük.
– Vagy Áfonya eltitkol valamit előlünk… – mondta rosszallóan egy félkarú plüssmajom.
– Nem titkolok semmit – kezdte Áfonya –, csak nem igazán értettem eddig én sem a világot, de ha szeretnétek, megpróbálom elmesélni nektek.
A játékokat furdalni kezdte a kíváncsiság, és egy kicsit mindannyiuknak hiányzott az az idő, amikor Áfonya rendszeresen mesélt. Köréültek valamennyien, a hintaló pedig beszámolt a verebecskéktől kapott ajándékról, és elmesélt mindent, amit tavasz óta olvastak neki a madarak.
– Tehát nem csak ennyi van, amit mi itt látunk, vagy amit én látok a homályos fészerablakon keresztül. Odakint hatalmas a világ, sok fa és nagy füvek vannak, virágok, felhők, és ami a legfontosabb, nem csak úgy céltalanul vagyunk ebben a sötét fészerben, hanem van valaki, aki kitalált minket, elkészített, és gondunkat viseli.
A játékok elképedtek.
– Méghogy elkészített… – hördültek fel újra az örökös morgók –, ostobaságokat beszél ez a hintaló, mondtuk mi már rég! – azzal faképnél hagyták Áfonyát, és többet sosem akartak se róla, se a könyvéről hallani.
Voltak viszont néhányan, főleg az apróbb, jelentéktelen játékok közül, akiket nagyon érdekelni kezdett Áfonya története.
– Hogy lehet, hogy készített? – csodálkoztak sorban.
– Úgy, hogy van egy ezermester, aki mindent kitalált. Van akit úgy készített, hogy megrajzolta, kivágta, majd összevarrta – mutatott a félkarú plüssmajom felé –, másokat, mint például engem kifaragott és összeszegelt.
A plüssmajom a fejét rázta, és vele együtt mások is elmentek.
– Mesélj még! – kérlelték Áfonyát azok, akik maradtak. Már olyan sokan otthagyták, hogy a hintaló körül csak egy zöldszemű plüssnyúl, egy gumikacsa és egy műanyag tehén álldogált.
– Ha szeretnétek többet tudni, holnap is eljönnek a madarak, és újra felolvasnak a könyvből!
A madarak egész nyáron olvastak Áfonyának és mindazoknak, akik a szigorú fakatona szabályai ellenére nem féltek kimászni a zsákból fényes nappal. Aztán hirtelen beköszöntött az ősz, a legtöbb madár hosszú útra indult. Áfonya újra egyedül maradt. Vágyakozva bámult ki a homályos ablakon, és próbálta elképzelni azt az elképzelhetetlen világot, ami a könyv szerint odakint van. Közben egyre jobban érezte, hogy ez a szegelt, fából készült teste sem az igazi, de erről senkinek sem mert beszélni.
Egy őszi reggel valami különös történt. Áfonya nem volt benne biztos, hogy Marci az, de egy nagy, magas felnőtt bejött a fészerbe, és előbb Áfonyát vitte ki, majd a játékos zsákokat, végül pedig lebontotta a düledező, régi fészert, és kihordta a faanyagot az udvar közepébe. A verebecskék csak annyit láttak egy távoli fáról, hogy az udvaron nagy tüzet raktak.
Áfonya lassan kinyitotta a szemét. Szokatlanul érezte magát, és hirtelen arra gondolt, hogy meg kellene mozdítania a lábait. Legnagyobb meglepetésére sikerült. Körülnézett, és először az tűnt fel, hogy a sötét, poros fészernek nyoma sincs. Csodálkozva látta, hogy egy tágas mezőn áll egy zöldszemű nyúl, egy igazi kacsa, és egy igazi tehén, és itt van ő is, egy igazi, hús-vér ló. Aztán elrepült a feje felett a két verebecske. Egy darabig követte őket a tekintetével, majd hirtelen szembenézett valakivel.
– Ő az – gondolta magában –, aki készített!
Félénken elindult felé a mezőn, és ahogy egyre jobban közeledett, meglátta a kezein, hogy valóban ő az, az ezermester, az ács.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése