 |
| Illusztráció: Bódi Kati |
Lépten és nyomon patazaj a táj. Ívben törnek a dombok, a szél megfordul, a hátuk holdív. Éjjelre a csillagok sörénnyé szelídülnek. Sárga fényük a házak fölé hullik. És a kapu, kitárja a rétet, paplan a föld felett. Zöld és smaragd, kegyelem palástja. Az én királyságom. A béke égboltja, ahogy a legelőre hajol. Hajnalra már csak az álmatlan árnyak suhannak. Sebesen és robogva, szárnyuk nő, mintha nem lenne idő, nem lenne tér. Évszakok öltöztetik, izmaikon a napfény rézszerű, csupa pompa. Repdes a surlófényben a lószőr, szürke és deres, vattapuha. A szabadság vágtat örömében. Aztán az ujjbegy mintha a felhőkből nyúlna a földre. Fej, négy láb, ahogy egybeér a legelővel. Ahogy egybeér velem. A halandóval.
(Szerkesztette: Miklya Zsolt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése