 |
| Franz Marc: Blaues Pferd forrás: Wikimedia Commons |
Nagyiék házában sohasem változtak a dolgok. Míg anya otthon mindig valami újításon törte a fejét, addig nagymamánál mindennek megvolt a pontos helye. Mindenkinek illett tudni, hogy melyik fiókban tartja a zsebkendőket, melyik polcon sorakoznak a törölközők, hol keressük a színes gumigyűrűket. Nagyiék nem szerették a felesleges változtatásokat.
Rend a lelke mindennek – mondogatták, amikor a nyári szünetben náluk töltöttünk néhány hetet.
Egy kora nyári napon ámulva vettük észre, hogy a házban változás történt. A nappali falán egy új kép lógott, rajta rózsaszín és sárga dombok között kék lovacska állt lehajtott fejjel. A színei egy kicsit megfakultak, a szépen faragott keret itt-ott megkopott.
– Honnan van ez a kép? – kérdeztem csodálkozva.
– Nagypapa vette a városban. Egészen belehabarodott ebbe a lóba. Tudjátok, éppen ilyen kiscsikója volt gyerekkorában, arra emlékezteti – mesélte nagymama. – Képzeljétek, néha hallom, hogy beszél hozzá. Indigónak szólítja, így hívták az ő lovacskáját is.
– Nagypapa, még sosem hallottunk a lovacskádról – telepedtünk a nyikorgó kanapéra.
Kíváncsian vártuk a mesét. Nagypapa lassan, tűnődve nézett ránk. Tekintete ábrándos lett, ujjaival a karfát babrálta. Hümmögött és sejtelmesen mosolygott magában.
