 |
| Illusztráció: Szüdi János |
Pilisszántón élt egy nagyon idős, barátságos ló, akit mindenki szeretett. Kókusznak hívták, mert olyan színű volt a szőre, mint a kókusz belének. Egész nap csak legelészett, nézte a tájat vagy a farmon élő többi állatot. Nem vágyott világgá, hiszen mindene megvolt. Néha viszont nagyon egyedül érezte magát. Egy tavaszi estén a tiszta égen hullócsillagot látott, és azt kívánta, bárcsak lennének barátai. Kívánsága sokáig nem teljesült, de Koki amúgy sem hitt az ilyesmiben. Csak azért mondta el kívánságát a csillagnak, mert tudta, hogy mások így szokták.
Egy reggel Koki a domboldalon, a karámban legelészett, amikor megpillantotta Apacsot. Fiatal, erős és büszke ló volt. A gazdái sokat versenyeztek vele.
– Hmm, hogy te milyen fiatal vagy! – csodálkozott Koki. – Meg erős és okos.
– Csak nem irigykedsz? – kérdezte Apacs. – Hiszen itt megvan mindened, amire szükséged van – folytatta, és büszkén kihúzta magát, hogy fényes, pej szőrén megcsillanjon a napfény.
A sátorban egy ismeretlen, nagyszakállú emberke állt, kezében egy illatos, roppanós répával. Mögötte fura szerkezet zakatolt.
– Jé, egy fura gép! – csodálkozott Koki, és habozott kicsit, belépjen-e. – De a répa illata finom – mondta, és bátran a nagyszakállú elé lépett.
– Szevasz! – mutatkozott be a férfi. – Motyogós Miki vagyok, ez meg itt egy időgép, én kezelem.
– Koki a nevem – biccentett a ló. – De mi az az időgép? És hogy működik? – prüszkölte.
– Egyszerűen és gyorsan – titokzatoskodott Miki.
Maga a gép egy óriási kartondobozból készült. Egyik oldala nyitott volt, ott akár egy ló is be tudott lépni. Odabent volt középen egy nagy, forgó kör. Színes spirálcsíkok tekeregtek rajta, olyan színekkel, amelyeket Koki a természetből ismert.
Ahogy Koki szimatolt és nézelődött, Apacs is odaért a sátorhoz. Elfogadott egy répát Mikitől, aztán kíváncsian szimatolni kezdte a szerkezetet. Ő is belépett Koki mellé. Kényelmesen elfértek, mintha a gépet éppen két lónak építették volna.
Az időgép műszerfalán volt két patkó formájú gomb.
– Ha mindkettőt megnyomjátok, elindul a szerkezet – mondta Miki.
Koki megnyomta az egyik patkó formájú gombot, Apacs a másikat, mire az időgép surrogni kezdett.
A két ló érezte, hogy erős szél fúj, majd a hatalmas susogásban ismerős hangokra lettek figyelmesek. A szüleik nyihogását hallották, és olyan istállók hangjait, ahonnan már régen elköltöztek. Az időgép egyszer csak elhallgatott. Nem fújt már a szél, nem hallották a régi zajokat. Egy frissen kaszált rétre értek, ahol egy csikó szaladgált, élvezte a szabadságát.
– Nahát, Szegeden vagyunk! Itt töltöttem az egész gyerekkoromat! Nézd, az a csikó én vagyok!
Apacs teljesen ledöbbent.
Hirtelen újra surrogni kezdett az időgép, fújni kezdett a szél, aztán abba is maradt gyorsan, és újra megálltak. Egy udvaron találták magukat. Boxok sorakoztak egymás mellett, kicsit arrébb oktatópálya látszott. Apacs és Koki körülnéztek. Az egyik box falán Apacs felfedezett egy táblát. Kókusz, a bajnok – állt rajta. Nem volt ideje megkérdezni Kokit, ismeri-e ezt a másik, Kókusz nevű lovat, mert egy lószállító kocsi állt be az udvarra. Kiszállt belőle két ember, és úgy sétáltak el Koki és Apacs mellett, mintha ott sem lennének.
– Láthatatlanok vagyunk – nyihogta Koki.
Az emberek kinyitották a boxot, és kivezettek belőle egy lovat, aki pont olyan volt, mint Koki, csak sokkal fiatalabb.
– Ez te vagy? Te voltál a bajnok? – ámuldozott Apacs.
Koki bólintott.
– Milyen versenyre visznek? – faggatózott tovább Apacs.
– Díjugratásra. Abban voltam a legjobb – jegyezte meg büszkén Koki.
– Na, azt érdemes megnézni – lelkesedett Apacs, és a lószállító után iramodott.
Az időutazó lovak futottak a lószállító után. Olyan könnyedén, mintha repülnének. Rövidesen egy hatalmas sátorhoz értek. Ott Kókuszt, a fiatal bajnokot kivezették a kocsiból, szépen lecsutalkolták és megfésülték.
A versenyt a sátor mellett, egy nagy pályán tartották. Koki és Apacs beosontak az egyik bejáraton, és nagyon tetszett nekik, hogy az emberek között járkálnak, mégsem veszi észre őket senki. Körülöttük óriási tömeg özönlött a lelátók felé, a hangulat egyre fokozódott. A nézők nevetgélve, hangoskodva várták, hogy elkezdődjön a verseny. A lovak felsorakoztak a starthoz. Izgatottan prüszköltek, patájukkal kapálták a földet. Pisztolylövés hangzott, és a verseny elindult. Amint kilőtték a startot, a közönség lelkesen kiabálni kezdett. A hatalmas pályát puha homok borította. Nos, Kókusz mindenkit leelőzött. Apacs és Koki a pálya széléről láthatatlanul és jó hangosan szurkoltak, ujjongtak. Ám Kókuszt egyszer csak elgáncsolta egy másik ló. Megbotlott, de gyorsan megtalálta az egyensúlyát, és újra nekiiramodott. Végül harmadik lett a versenyen. Apacs elgondolkodva nézett Kokira, és odahajtotta hozzá a fejét:
– Nem baj, majd legközelebb sikerülni fog – mosolygott rá.
– Így van – mosolygott vissza Koki. – Ezután már minden versenyt megnyertem. Aztán kiöregedtem a versenyzésből, és egy szép napon értem jöttek, hogy elvigyenek Pilisszántóra – mesélte büszkén a néhai bajnok.
Miközben beszélgettek, elhalkult a verseny zaja, elhomályosult a sátor, mintha köd ereszkedett volna föléjük. Miki motyogására lettek figyelmesek, aztán észrevették az időgép bejáratát. Besétáltak mindketten, majd surrogás, szélsuhogás, és visszatértek Pilisszántóra, a saját idejükbe. Apacs már értette, hogy Koki is volt olyan fiatal és szép, mint ő. Az öreg ló szép csendben legelészett tovább, míg a fiatal körbe-körbe futkosott, és így nyihogott:
– Látod, Koki! Én is olyan gyors vagyok, mint te!
Koki sokáig gyönyörködött benne.
A két ló igaz barát lett, Kokinak teljesült hát a kívánsága.
Szerkesztette: Majoros Nóra, Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése