Mwinda, a fény leánya (Csankovszki Csilla és Miklya Luzsányi Mónika alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Miklya Luzsányi Mónika: Mwinda, a fény leánya

Mwana ya Mwinda, a fény leánya, ezt a nevet adta neki az anyja, mert egyszerre született a hajnali fénnyel. De a napfényt talán soha nem látta teljes ragyogásában. Mert korábbi életében mindig homályban élt. Egyre mélyebb homályban. A jobb szeme már születésétől kezdve furcsa volt. Olyan, mintha egy szürke fátyol nehezedne rá. A világot és az embereket is ezen a fátyolon keresztül látta. De valahogy mégis élesebben, mint bárki más. A világ valódi képére rávetült a homály, amelyben ugyan egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a színeket, lassan a formák is egyre nehezebben kivehetőbbé váltak, mégis látta a tóban fürdő gyerekeket, az asszonyokat, akik a kunyhójuk előtt főztek, vagy éppen a fejükön vitték a vizet a forrásról. De valami mást is látott. Mintha az emberek lelkét, szívét látta volna meg a homályon keresztül. A felhőtlen boldogságot, a gyilkos indulatokat, a mérhetetlen fáradtságot, a kapzsiságot vagy éppen a pajkosságot, a csintalanságot vagy segítőkészséget. Látta az embereket a maguk valójában, éppen ezért időnként azt is tudta, hogy ki mit fog csinálni. Ki ránt kést egy heves vitában, ki fogadja be az elárvult gyermeket, ki indul az elcsatangolt állat keresésére a vadonban.

Vajon milyen a zöld? (Várfalvy Emőke és Tuza Edit alkotásai)

Tuza Edit illusztrációja

 

Várfalvy Emőke: Vajon milyen a zöld?

A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
     Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket. 
     Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.

A varázsló születésnapja (Arthofer Márk és Halász Bálint alkotásai)

Arthofer Márk illusztrációja

Halász Bálint: A varázsló születésnapja

     – Nagypapa, mesélj Afrikáról!

     – Mit meséljek?

     – Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!

     – Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.

     – Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!

     – Úgy látom, nincs más választásom.

     – Nincs!

     – Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.

     – Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!

     – Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.

     – Az jó sok ajándék, nagypapa!

     – Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.

     – A zsiráfokat ki ne felejtsd!

     – Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.

     – Jó kis buli lehetett!

     – Az is volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtek veszekedni.

Elili világa (Kátai Letti és Fricska Erika alkotásai)

 

Fricska Erika illusztrációja

Kátai Letti: Elili világa

Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
     Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
     Már csak árnyéka önmagának.  Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
     − Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
     − Nem.
     Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
     − Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
     − Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
     − Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
     − Eredj már! – rivall rá a kislányra.
     Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.

A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája

Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai

A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.

Manu és a fehér varázsló (Bank Eszter Katalin és Trombitás Réka alkotásai)

 

Trombitás Réka grafikája

Bank Eszter Katalin: A fehér varázsló

     Emmanuel nem emlékezett arra, amikor még élesek voltak a fények és a körvonalak. Még a családtagjai arcát sem bírta felidézni. Amióta csak az eszét tudta, jobb szemével sárgás-szürkés színű homályban látta a világot, a ballal pedig gyengén.

     Néztél már keresztül piszkos üvegen, vagy párás buszablakon? Akkor el tudod képzelni, hogyan láthatott Emmanuel. És úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Egy nap azonban érdekes dolog történt. Az a hír járta, hogy egy fehér varázsló érkezett a környékre, ahol ő és a családja élt.

     Emmanuel, akit a szülei egyszerűen csak Manunak becéztek, addig még sosem ismert ndokit, csak nganga mamát. Ha valaki megbetegedett a faluban, mindig őhozzá fordultak segítségért. Nganga mama először meghallgatta, mi a panasz, azután gyógyteát, kenőcsöt, vagy pakolást készített. Imát mondott, ha arra volt szükség, és néha még amulettet is adott. A kisfiúnak is volt egy ilyen amulettje, egy nyakba akasztható bőrzacskó gyógyfüvekkel.

     Amikor először vitték el nganga mamához, hogy gyógyítsa meg a látását, az anyó lemosta a szemét, majd borogatást rakott rá. Füstölőt hozott, megtisztította vele Manut, aztán hazaküldte. Néhány nap múlva újra fogadta, de amikor megvizsgálta, csak csóválta a fejét és hümmögött.

     – Szürkehályog. Láttam már ilyet.

Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

Vajda Melinda illusztrációja

 

Lukács-Kis Panka: Varázslat

Ling-a-la

ang-i-li

ing-a-la

lang-i-li

in-ga-la

angi-li

linga-la

inga-la

angi-ling

ang-ili

lingi-lang

langa-ling

lingalang

Szép mély hang zengte a szavakat. Öregnek és ismeretlennek tűnt, nem törzsbeli hangja volt.
      – Hallod a varázsigét? – kérdezte Zola mama. – A varázslódoktor meg fog gyógyítani, Sanza. Kis idő és látni is fogsz mindent, nem csak hallani.
     A hang egyre közelebb jött, a varázsigének hangzó mormogás a fülemből a fejembe, onnan a szívembe kúszott.

A legszebb bábu (András Adél és Erdősi Zsófia alkotásai)

Erdősi Zsófia illusztrációja

András Adél: A legszebb bábu

Nagypapa fabábut faragott Ashának. A kislány mindenhová magával vitte, alig engedte ki a kezéből. Most is csak addig tette le, amíg a fejére tekerte a lambát. Amíg a hosszú kendőt eligazította, hogy jól álljon rajta a korsó, Imani, Asha húga felkapta a bábut, és elfutott vele.
     – Olyan zoba vagy! – kiáltott rá dühösen Asha.
     – Te vagy a buta! Én találtam, az enyém. Vedd el, ha tudod!
     Asha a falak mentén tapogatózva a húga után lépegetett.
     – Megmondalak anyának!
     – Rajta, kit érdekel! – kacagott Imani.
     Asha a hang irányába indult, de mire utolérte volna testvérét, Imani elszaladt.
     – Elég a játékból, igyekezzetek vízért! – szólt rájuk anya, aki egy kis agyagedényben rizst főzött a kunyhó előtt.
     Imani visszaadta a bábut, aztán megfogta nővére kezét. Így vezette ki őt a faluból, a sűrű esőerdőn át a folyó felé. Mezítelen lábuk besüllyedt az agyagba a hepehupás úton. Az erdőben Imani félrehajtotta a széles levelű elefántfüveket nővére elől, miközben irányította őt:
     – Vigyázz, jobbra egy gödör; húzd be a fejed, itt sok az inda.
     Hosszú gyaloglás után hangosan zúgó folyóhoz érkeztek. A parton sokan voltak: vizet mertek, ruhát mostak, a gyerekek sikongva fürödtek a nagy melegben. Asha és Imani megtöltötték a korsókat, és már indultak is haza.
     – A babám! – kiáltott fel Asha, amikor rájött, hogy a bábut a parton felejtette.

Váróterem a fa alatt (Kiss Dorina és Varsányi Orsi alkotásai)

 

Varsányi Orsi illusztrációja

Kiss Dorina: Váróterem a fa alatt

Szomszéd tyúk a táskámon
Üldögéljen, nem bánom!
Ráérősen kukucskál,
Kávémban kecske turkál.
Ezerfelé figyelek,
Hogy lássalak titeket!
Álldogáltok fák között,
Lyukat metszek, kötözök.
Olyan gyors a mozdulat,
Győz a fény, a sor halad. 

(Richárd doktor)

A falunk nem arról híres, hogy itt van a világ közepe, hanem arról, hogy nálunk még a fák is úgy nőnek, hogy útban legyenek. Nem egyszerű megtalálni minket: kevesen akarnak ide jönni, és még kevesebben teszik meg. De egy nap megjelent egy férfi.
     Volt nála egy fehér doboz, körülbelül akkora, mint egy átlagos méretű aktatáska, csak vaskosabb. A közepén egy hatalmas vörös kereszt terpeszkedett, ami úgy ragyogott már messziről, mint neonreklám a sivatag közepén. A falu bölcse, aki már csak annyit látott, hogy a látogatónál van valami fehér, és az valószínűleg nem egy albínó oroszlán, azt mondta:
     – Ez egy fontos ember! Érzem. Lehet, hogy a csokoládégyártól jött, és karácsonyi szállítmányt hozott.

Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.