A varázsló születésnapja (Arthofer Márk és Halász Bálint alkotásai)

Arthofer Márk illusztrációja

Halász Bálint: A varázsló születésnapja

     – Nagypapa, mesélj Afrikáról!

     – Mit meséljek?

     – Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!

     – Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.

     – Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!

     – Úgy látom, nincs más választásom.

     – Nincs!

     – Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.

     – Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!

     – Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.

     – Az jó sok ajándék, nagypapa!

     – Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.

     – A zsiráfokat ki ne felejtsd!

     – Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.

     – Jó kis buli lehetett!

     – Az is volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtek veszekedni.

Manu és a fehér varázsló (Bank Eszter Katalin és Trombitás Réka alkotásai)

 

Trombitás Réka grafikája

Bank Eszter Katalin: A fehér varázsló

     Emmanuel nem emlékezett arra, amikor még élesek voltak a fények és a körvonalak. Még a családtagjai arcát sem bírta felidézni. Amióta csak az eszét tudta, jobb szemével sárgás-szürkés színű homályban látta a világot, a ballal pedig gyengén.

     Néztél már keresztül piszkos üvegen, vagy párás buszablakon? Akkor el tudod képzelni, hogyan láthatott Emmanuel. És úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Egy nap azonban érdekes dolog történt. Az a hír járta, hogy egy fehér varázsló érkezett a környékre, ahol ő és a családja élt.

     Emmanuel, akit a szülei egyszerűen csak Manunak becéztek, addig még sosem ismert ndokit, csak nganga mamát. Ha valaki megbetegedett a faluban, mindig őhozzá fordultak segítségért. Nganga mama először meghallgatta, mi a panasz, azután gyógyteát, kenőcsöt, vagy pakolást készített. Imát mondott, ha arra volt szükség, és néha még amulettet is adott. A kisfiúnak is volt egy ilyen amulettje, egy nyakba akasztható bőrzacskó gyógyfüvekkel.

     Amikor először vitték el nganga mamához, hogy gyógyítsa meg a látását, az anyó lemosta a szemét, majd borogatást rakott rá. Füstölőt hozott, megtisztította vele Manut, aztán hazaküldte. Néhány nap múlva újra fogadta, de amikor megvizsgálta, csak csóválta a fejét és hümmögött.

     – Szürkehályog. Láttam már ilyet.

Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

Vajda Melinda illusztrációja

 

Lukács-Kis Panka: Varázslat

Ling-a-la

ang-i-li

ing-a-la

lang-i-li

in-ga-la

angi-li

linga-la

inga-la

angi-ling

ang-ili

lingi-lang

langa-ling

lingalang

Szép mély hang zengte a szavakat. Öregnek és ismeretlennek tűnt, nem törzsbeli hangja volt.
      – Hallod a varázsigét? – kérdezte Zola mama. – A varázslódoktor meg fog gyógyítani, Sanza. Kis idő és látni is fogsz mindent, nem csak hallani.
     A hang egyre közelebb jött, a varázsigének hangzó mormogás a fülemből a fejembe, onnan a szívembe kúszott.

Ki a nagyobb varázsló? (Dénes Borbála, Majoros Nóra, Orosz Annabella és Váradi Emma alkotásai)

 

Váradi Emma fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Dénes Borbála fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Majoros Nóra: Ki a nagyobb varázsló?

Kongó szívében, az erdős szavannán, egy ősöreg baobab fa lombjában élt Afrika legnagyobb varázslója, Monzoto. Külsőre nem különbözött a többi embertől: bőre fekete volt, mint az éjszaka, szeme ragyogott, mint a reggel, haja és szakálla pedig csigákba göndörödött. Senki sem tudta, hány éves, hol fiatalnak látszott, hol öregnek, ahogy éppen kedve tartotta. Ha akart, szélvihart idézett, vizet fakasztott, és a tenyerében a legkeményebb követ is porrá morzsolta. A legfőbb varázslata mégis az volt, hogy bármilyen állat alakjában meg tudott jelenni. Így aztán az állatok éppúgy tisztelték és féltek tőle, mint az emberek. 

     Egy reggel, amikor Monzoto a kelő nappal együtt felébredt, meglátta a fa alatt gyülekező állatokat. Gyakran felkeresték, ha betegek voltak vagy igazságtalanság érte őket, de ennyien még sosem gyülekeztek egyszerre. Itt valami nagy dolognak kellett történnie! – gondolta a varázsló, felvette színes tollakból és falevelekből készült, ünnepi köntösét, majd egy ugrással a fa tövénél termett.

Fodor Veronika: Megfesteni a tavaszt

 

Illusztráció: Szabó Zelmira

Kulcsszavak: varázsló, bíbor, illat (сиқыршы, күлгін, жұпар иіс)

A varázsló a virágoskertjében ült kedvenc fája alatt. Éppen rajzolni készült, mint mindig, amikor szomorúnak érezte magát. Tavasz volt. A diófa lombja sátorként borult a varázsló és az égbolt közé.
‒ Talán lerajzolom a tavaszt – suttogta magának és körbenézett.
Harsogó zöld füvet látott, fáradtkék jácintokat, nap felé forduló nárciszt. Lassan készítette a képet. Olyan lassan, hogy a nap egyre lejjebb bukott a horizonton, és bíbor színbe vonta az ég alját.
‒ Az eget is lerajzolom – rázogatta a színes ceruzáit, de sehol nem találta a megfelelőt.
A kapu mellett bíborszín rózsák mocorgatták a fejüket, ahogy fújt a szél, bólogattak a varázsló felé.
‒ Vajon lehet rajzolni virágszirommal? – kérdezte, csak úgy, önmagától.
Közelebb ment a virágokhoz. A szirmoknak olyan tökéletes színe volt, mint az égnek. Kívül világosabb, belül egyre mélyebb, csaknem fekete.
‒ Nem hiszem, hogy baj történhet, ha letépek egyet. Csak egyetlen szirmot – mondta, és a virág felé nyúlt.
Megszagolta, hogy érezze az illatát, mielőtt leszakít belőle. Ahogy a rózsaillat megcsiklandozta a szájpadlását, megszorította a virágot, de rögtön elkapta a kezét. Egy bíbor cseppecske remegett az ujja hegyén. Pont olyan színű, mint az égbolt alja. A varázsló sokáig nézte a cseppet, majd visszaült a padra a kép mellé. Végighúzta az ujját a papíron, és a tavaszi ég élettel telibb lett, mint amilyennek elképzelte.

Szerkesztette: Dávid Ádám

Miklya Luzsányi Mónika:Kerek világ

Százával jöttek, ezrével. Merwick nem nézett hátra, nem vesztegette rá az időt. Lába előtt az árnyék jelezte, hogy elsötétült az ég, annyian vannak a fejük fölött. Megszorította a lány kezét, mert felbukkant előttük a part. Mia tudta, hogy a szakadt part alatt, ahol futnak, ott hullámzik a tenger, a kikötőben az óceánjáró, ami elviszi őket messzire, délre. Amint tehát elérik a kikötőt, biztonságban lesznek. Odo madarai nagy tömegben támadnak, és jaj annak, akit utolérnek, de képtelenek túl hosszú távot repülni egyszerre.
– Megáll a szívük – magyarázta Merwick a lánynak. – Újra kell tölteni. Nincs bennük lélek, tudod.
Így szereztek maguknak egy kis időt, így jutottak el a tengerig.
Ha Merwick nincs, Miát már az első nap ellepik Odo fekete madarai. De Merwick volt, amióta az eszét tudja. Akkor is volt, amikor azt hitte, hogy nincs. Mert Mia szó nélkül hagyta ott a varázslót. Mondhatni meglépett. Mert elege lett. Nagyon. Hogy Merwick mindig mindent jobban tud. Hogy állandóan parancsolgat. Hogy nincs más, csak az erdő meg a határa. Hogy nincs tovább, csak a fák, körbe-körbe. Csupazöld börtön, ágak, bokrok, levelek. Útvesztő, amelynek minden zegzugát ismerte a lány. Túl jól ismerte.
– Mondd, Merwick, tényleg igaz, hogy az erdőn túl kezdődik a világ?
A varázsló megrántotta a vállát.
– Elkezdődik. Igen. Az erdő határán határozottan elkezdődik… Persze, kinek mi kezdődik el, ott a határon…