2020. január 17., péntek

Kovács Attila (Holden Rose): 42M.



A szerző fotóalbumából. Attila jobbról a második.
 
          Tizennyolc évesen dobtam először éles kézigránátot.
          Egy katonai iskolában érettségiztem, ami egyszerre művészeti suli is volt. Úgy hívták, MH Zeneművészeti Tiszthelyettesképző Honvéd Szakközépiskola.
          Katonazenésznek készültem a kilencvenes évek elején. Vadászkürt szakra érkeztem Kaposvárról Pestre, a bakakonziba, ahol a harmadik osztály után, a nyári szünetben, elvittek Szabadszállásra, alapkiképzésre. Erőltetett menet, tűzakadálypálya, gázkamra, alaki foglalkozások, eskütétel, szóval a szokásos felkészítés végeztével a negyedik évet már hivatásos állományban folytattam. Innen szereltem egy év múlva tartalékos őrmesterként.
          Azzal, hogy végzősként hivatásos katonák lettünk, az addigi növendék megszólítást a hallgató kifejezés váltotta, valamint rendszeresen megleptek minket mindenféle katonás elfoglaltságokkal. Például egy nyugodtnak ígérkező hétfőn, egy nappal a negyedéves, hangszeres vizsga előtt, de ebéd után, valaki üzent valakivel, hogy négykor a lőtérre megyünk. Ilyenkor nem lehetett elkerülni, hogy gyakorlóba öltözzünk, surranót húzzunk, és egy teherautó platóján félóra zötykölődés után egy dimbes-dombos mezőn találjuk magunkat.
          A mi szakaszunk, a szintén szakközepes ellátósokkal együtt, kábé harminc embert tett ki, de rajtunk kívül volt ott még legalább kétcsapatnyi sorállományú baka is. Éppen nagyokat röhögtünk katonáékon, akik kihoznak a szürkületbe lőni egy rakás gyereket, mert ugyan miért kéne látnunk a céltáblát, az igazán luxus lenne, a lövészet nem erről szól, ugyan már… amikor megmozdult a lábunk alatt a föld.
          Emlékszem, egyenes sorban álltunk, a gépkarabélyokat osztotta egy tiszt (ez az, ami a köztudatban géppuskaként szerepel), amikor a detonáció bekövetkezett. A jobb kezemben, súlyban tartottam a fegyvert, de majd elejtettem, mert a tarkómtól a bokámig szánkázott a rémület. A többiek szemében is ugyanezt láttam. A sor hullámzott, mindenki forgolódott, mert tudni akartuk, mi a büdös franc történt. Felrobbant egy lőszerraktár? A tiszt látta ezt a tétovázást, és kaján vigyorral eloszlatta a kétségeket. Éles kézigránát dobás van a domboldalon, mindjárt mentek ti is, nevetett, majd kiadta a parancsot, hogy balra át, és már vonultunk is a hang irányába.
          Egy újabb robbanás után azt hittem, lélekben felkészültem, rosszabb nem lehet, de odafent ismét igazodj következett, majd fütyörészve érkezett a tűzszerész, hogy kiossza a gránátokat. A fickó úgy nézett ki, mint aki ott él a lőtéren. A felsőruházata teljesen mellőzte a szolgálati szabályzatot. Sokzsebes ezermester mellényben grasszált csüngő pocakkal, az oldalán meg egy méretes Rambo kés villogott. A túlélésre játszott, ez világos volt.
          Kaptunk egy-egy bádoglemez burkolatú gránát fejrészt, ami kicsit nagyobb, mint egy vagdalthúsos konzerv. Ebben található a trotil, a töltet. Adtak mellé gyutacsot, egy fél ceruza méretű kis eszközt, valamint nyelet, ami egy maroknyi, durva esztergálású fadarab.
           A gyutacsot bele kellett helyezni a nyélbe, aztán rácsavarni a fejrészt. Ekkor még nincs valós veszély, mégis igyekeztünk olyan óvatosan csinálni, amennyire csak lehetséges. Ilyen helyzetben nehéz bízni a biztosítószegben. Éppen elég, ha a harminc gyerekből egy hülye, és felrobban. Az viszi magával a többieket is. Ezek után a kész, éles gránátot be kellett dugni az övünkbe. Nem volt opció, hogy egy balesetben csak a kezedet durrantsa le a cucc.
          Így álltunk a sor nevű alakzatban, tompa félelemben, a lövészároktól pár méterre, és vártuk a sorsunkat. Eldobni ugyanis egyenként kellett. A lövészárokban állt a Rambo késes százados, és az ő parancsára indulhatott a művelet. Százados úr, kérek engedélyt a kézigránát eldobására, hadartam, amire zord bólintás volt a válasz. Aztán nekikezdtem.
          A 42 M. kézigránátot úgy kell eldobni, hogy a nyélben lévő rugós szerkezet működésbe hozza a gyutacsot. Ez úgy érhető el, hogy lendítés közben rántasz egyet a szerkezeten, ami ilyenkor hallhatóan kattan. Ez megindítja a folyamatot, aminek a végén, néhány másodperc múlva a gránát felrobban. Ha kattan.
          Ha nem kattan, akkor nem indul el a folyamat. Ha nincs folyamat, nincs detonáció. És ha egy gránát nem robban fel, akkor ki kell érte menni. Nem maradhat éles robbanóanyag a lőtéren. Ilyenkor a tűzszerész és az ügyetlen, halálra rémült hallgató elindulnak, hogy megkeressék a biztosítószeg nélküli, már eldobott gránátot a fűben.
          A honvédségnél akkoriban, és gyanítom, mostanában is, három százalék veszteség belefért egy ilyen gyakorlaton, és ezt soha sem felejtették el elmondani menet közben. Ezzel a tudattal vonszolta magát remegő térdekkel a Rambo késes után az, aki béna volt, hogy aztán valami zsinóros szerkezet segítségével távolról, a lövészárokból beindítsák a gránátot.
          Amikor a Vécsey kézigránát robban, abba beleremeg a föld. Rögtön megérti az ember, hogy a háború nem számítógépes játék. Aki ott elesik, lent marad.
          Ez a fegyver egy méteren belül halálos, tíz méteren belül pedig repesz veszély van. Azonban, ha rárakták azt az öntöttvas burkot, amitől úgy néz ki, mint egy ormótlan kukorica, akkor tíz méteren belül halálos és 350! méterig nő a repeszhatás.
          És ez egyetlenegy darab vacak, második világháborús, bádoglemez burkolatú, fanyelű kézigránát. Szemtől szemben már százéves fegyverek ellen sincs esélyünk. Néhány vaktában eldobott 42 M. másodpercek alatt tenné a földdel egyenlővé a helyet, ahol a családoddal élsz. Senki sem menekülhetne, válogatás nélkül öl.
          Miközben lendítettem a kezem, egy verssor lüktetett a koponyám mélyén: „Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák...”. Biztos voltam benne, hogy kattant a rugó. Aztán kapkodva a fejem fölé kulcsoltam a karom, és összegörnyedve, remegve éreztem, hogy apró földdarabok záporoznak rám.
          Csak földdarabok voltak. Szerencsére csak földdarabok. Ne legyen senki velem szemben, soha, azt kívántam.
          Én már dobtam éles kézigránátot. Nem akarok többször.

(A részlet Gyóni Géza: Csak egy éjszakára… című verséből származik)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése