2022. december 3., szombat

Pongó Ákos: A legpirosabb ház


 

A miénk a legpirosabb ház a városban.
Jó, lehet, nem a legpirosabb, de nekünk van a legzöldebb tetőnk, amibe egy kis sárga is vegyül. Jó, lehet, nem a legpirosabb vagy legzöldebb, de a miénk a legszélső. Persze csak ha a mi sorunkat nézzük, mert azért van, ami kijjebb van. Persze nem sokkal, éppen csak icike-picikét.
Az viszont biztos, hogy nálunk mindig ott repked egy kis méhecske és mivel méhecske máshol nincs, így csak nekünk van méhecskés házunk a városban. Hiszen köztudott, hogy madarakból, pillangókból sok van, de méhecskékből mindig csak egy repked városonként… Ugye? Lehet, hogy több is szokott lenni, de még nem láttam másikat errefelé!
Anya mindig mondja, ne másokéhoz hasonlítsam a házunkat, hanem örüljek annak, amilyen a miénk, attól lesz igazán különleges. Pff, ugye milyen butaság, hiszen mindig van egy legjobb, ezt minden gyerek tudja! Például az alsó szomszéd házának nagyon furi teteje van, mondanám, hogy csúnya, de tetszik, viszont ez egy titok és senkinek nem mondhatod el, oké?

Csak ne lenne olyan sok lépcső, míg ide feljutunk. Bár közel sem annyi, mint annak, aki a város legmagasabb pontján lakik. Hiszen a teljes városon át kell kutyagolnia, ha haza akar jutni. Mama szokta így mondani, mikor azt mondja: „Jaj fiam a fél városon át kell kutyagolni, mire ideérek.” A legfurcsább, hogy mamának nincs kutyája és azt se tudom, hogy tud ráülni, vajon úgy, mint egy lóra? Mert hát a ló nagy és kibírja, de a kutyák kisebbek. Azt meg pláne nem értem, miben fárad el, ha egy kutyán utazik a házig.
Van egy cuki kiskutya, aki mindig a városban kóborol. Anya szerint kóbor kutya, de hát ezt kitaláltam én is, mert a kutyák kóborolhatnak például a kertben, meg sétáltatás közben. Kivéve azok a lusta kutyák, akik egész nap alszanak. Ők nem kóbor kutyák, ők szunya kutyák. Bár apa szerint ezt a szót én találtam ki. Mondjuk apa meg „szunya apa”, mert mindig a fotelben horkol meccs közben, anya meg kóbor anya, mert amíg apa alszik, addig anya össze vissza sürög-forog és összeszedi azokat a játékokat is, amiket csak éppen egy percre raktam le, amíg egy másik játékkal játszom és majd később újra játszanék azzal is.
Egy dologban viszont teljesen biztos vagyok: a felnőttek nagyon furák. Elküldenek játszani a többiekkel, de ha felmászok a szomszéd fájára le kell jönnöm, nehogy leessek. Ha kimegyek a kóbor kutyussal játszani, akkor meg nem szabad, mert bolhás! Pedig a bolhák valószínűleg azon kevesek közé tartoznak, akik tényleg kutyagolnak, nem úgy, mint mama.
Ha azt mondom, az alsó szomszéd tetője fura, akkor nem szabad csúfolódni, mert nekik tetszik. Pedig a furi nem gonosz szó, és nekem is tetszik, bár ugye ezt titkolom és tuti nem tudja senki se. Ha azt mondom, miénk a méhecskés ház, csak néznek rám a felnőttek, mert szerintük egy csomó méhecske van a városban. Nem mintha láttam volna másikat, de hát ők öregek, biztos több mindent láttak.
Apa például mesélte, hogy dinót látott Londonban fiatalon. Utánanéztem, már csak csontváz áll egy múzeumban. Szegény apa jó rég láthatta, jobb is, ha nem mondom neki, hogy már nem él, a végén még sírni fog.
Nem szeretek sírni. Mikor szomorú vagyok, mindig elmegyek inkább a városba „kutyagolni”. Hiszen olyan szép színes és vidám itt minden!
A kóbor kutyus is szerintem szomorú, sose látom a gazdijával. Láttam már sok mindenkivel a városban, de mindig csak megy tovább, össze-vissza szaladgál. Kivéve, ha szomorúan sétálok, olyankor odajön és csóválja a farkát. Anyának sose mondom el, de hagyom, hogy megnyaljon és odabújok hozzá a fa tövében. Ha folyik a könnyem, mindig lenyalja, hogy ne sírjak. Mikor papa is elment valahová nagyon messzire, ahonnan már nem tud visszajönni, akkor is a kóbor kutyushoz mentem ki. Lehet, mama is azért kutyagol hozzánk, mert lenyalogatta róla a könnyeket és most együtt sétálgatnak. Hiszen azóta mama gyakrabban kutyagol hozzánk mindig kicsit vidámabban, és a többiek is. Biztos azért, mert látták mamát egy kutyán lovagolni, bocsánat, kutyagolni.
Mindig, amikor mondják, hogy jön mama, sietek ki, hátha meglátom kutyagolás közben, de sose sikerül. Ez is olyan, mint a fogtündér, meg a Mikulás, hogy mindig csak felnőttek látják, de a gyerekek soha! Ha felnőtt leszek, biztos meglesem, hogy csinálják!
Az is titok, hogy megpróbáltam a kóbor kutyuson kutyagolni, de neki nem tetszett annyira az ötlet. Biztos van valami titkos kód, vagy parancs kell hozzá, amit nem tudok, mint mikor bungit építettem és csak az jöhetett be, aki tudta jelszót.
De a lényeg: a miénk a majdnem legpirosabb, majdnem legzöldebb tetejű méhecskés ház, ahol a mamám kutyákon utazik a bolhákkal a városban, ami roppant fárasztó. Anyukám egy örökmozgó, aki elpakolja a játékaimat, amikkel később úgy is játszanék, miközben apa a fiatal koráról és a dinókról álmodozik. Ha pedig bárki bármi miatt szomorú, megkeresi a kóbor kutyust, hogy megvigasztalja.

Szerkesztette: Németh Eszter


A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése