A lány, aki magával vitte a napot (Csankovszki Csilla és Somfai Anna alkotásai)

 

Csankovszki Csilla illusztrációja

Somfai Anna: A lány, aki magával vitte a napot

A telepen a naplemente volt a legszebb. Mielőtt a távoli hegyek mögött lebukott a nap, a vörös porral borított, csupasz földet mintha valaki életre keltette volna.
      Ebben a varázslatos, izzó fényben még a telep is szépnek látszik – gondolta Aisha. – Az elszórt házak, az úton poroszkáló szamarak, a kordéikkal hazafelé tartó dinnyeárusok.
      Ez a naplemente előtti óra csak az övé volt. Ilyenkor leült az egyik székre, maga alá húzta a lábát, elmerült a  vörös fényben, és töprengett. Az öccsei rohantak focizni, rúgták a labdát a fiúkkal a háló nélküli kapuba, a két bátyja moziba ment a városba. A srácok néha hívták, jöjjön, nézze a meccset, máskor kinevették, hogy csak kuporog egymagában, és bámul a semmibe, de Aishát nem érdekelte. Annyi gondolkoznivalója volt, hogy sosem ért a végére. Szerette volna tudni, mi lehet a távoli hegyek mögött, mitől vörös a nap, amikor lenyugszik, mitől gyűrődik ráncokba az apja homloka, miért hord az anyja fejkendőt, és a városban élő nagynénje  miért nem. Hová lettek azok a régi reggelek, amikor kicsi volt, meleg kecsketejet ivott, és Nourral, a barátnőjével és a testvéreivel egész nap csak játszottak, és nem kellett az anyjával hetente kétszer, iskola helyett a piacon árulnia.
      – Huhú, merre jársz? – ölelte át Nour hirtelen.
      Ez volt a szokása, mögé lopakodott, mint valami leopárd, és hirtelen rávetette magát.
      – Mi az ott a kezedben?  – kérdezte, és leült mellé a másik székre.
      – Semmi, csak egy darab kő – simogatta végig Aisha az ujjával a kavicsot.

      Azon tűnődött, vajon mit láthatott  ez a darab kő, emlékszik-e azokra, akik elhagyták a telepet, még mielőtt a házukra tető került volna. Vagy a nagyapjára, aki a tengerről mesélt, az óceán zúgó hullámairól, ahogy visszaverődnek a messzi, fehér város magas falairól. A homokban heverő kék csónakokról, a bazárban feketén áramló tömegről, a friss hal ízéről és a mesemondókról. Aisha nagyapja mesemondó volt, távoli vidékeken járt, és mindenről tudott egy történetet. Aisha is mesemondó akart lenni –, bár a nagyapja szerint a mesemondás a férfiak mestersége, a lányok inkább a hennafestéshez értenek –, de a környéken nem akadt senki, aki megtaníthatta volna őt a henna művészetére. A mesék különben is ezerszer jobban érdekelték, mint a bonyolultan megfestett minták. Aisha anyja mindig is mondta, hogy lánya a fejével lát, nem a kezével.

      Nour fél szemmel a meccset nézte, persze, nem igazán a játék érdekelte, inkább Omar. Ő volt a legmagasabb a fiúk közül, sötét szeme ragyogó éjszaka, mosolya, mint a reggeli nap. Odaintett Nournak, a lány elmosolyodott, és Omar arca felragyogott, mindent beleadott a játékba. A telepen mindenki tudta, hogy találkozgatnak, csak ők ketten képzelték azt, hogy titokban tartják. Igazából csak Omar képzelte, ami Nourt illeti, őt nem nagyon érdekelte, mit pletykálnak róluk.

      Nour két évvel volt idősebb Aishánál, mintha a nővére lett volna, mégis egészen más. Énekelt, miközben a kecskét fejte, csodálatos hangja volt, és már értett a kenyérsütéshez. Nem bánta, ha a rábízzák a kishúgait, sem azt, ha egy hónapig az iskola felé sem nézett. Nem sokat töprengett a dolgokon, de szerette hallgatni Aisha történeteit, persze Aisha mindig azt mondta, a nagyapjától, vagy mástól hallotta őket, de ő ennél jobban ismerte a barátnőjét. Hiszen mikor beszélt volna Aisha nagyapja vándorló lányokról, a történetek városáról, vagy mágikus kövekről?

      De Nournak is bőven akadt mesélnivalója azokról az estékről, amikor egyszer-kétszer beszökött a városba, és besurrant a moziba. Részletesen beszámolt a filmről, a pizzériáról, ahol egyszer Omarral jártak, és arról, milyen érzés volt hazafelé utazni robogóval. Aisha csodálta a barátnőjét  és kicsit irigyelte is, neki soha nem lett volna bátorsága csak úgy elszökni. Persze, ő nem is a közeli kisvárosba vágyott, mint Nour, akinek minden álma volt, hogy Omar munkát kapjon ott, és egy-két év múlva odaköltözzenek. Aisha messzebbre vágyott, a nagyvárosba, ahol a piactéren esténként megszólalnak a dobok, ezer meg ezer színes lámpás világít, és a vándor mesemondók hosszú történeteket szőnek. Látni akarta az óceánt, hallani a morajlását, érezni a hatalmas víztömeget maga körül. Nem csupán egy vödörnyit, amit mindig be kellett osztani, hogy mindenkinek jusson a mosakodásra.

      Az éjszakára, amikor megmozdult a föld, egyikük sem számított, nem gondolták, hogy ilyesmi egyáltalán bekövetkezhet. A föld, amiről a nagyapja azt mesélte, maga Atlasz tartja a tartja a hátán, most rengett, hullámzott, és a vályogtéglás házak úgy omlottak össze, mintha csak elfújta volna őket a sivatagi szél.

      Mióta a nagyvárosba költöztek, Aisha senkinek nem beszélt arról az éjszakáról, hiába kérdezgették róla az új barátai. Sokat gondolt Nourra, neki biztosan tetszett volna városi lét, de benne aludtak a történetek. Pedig azóta kiismerte a nagyvárost, már nem tévedt el az utcákon, maga vásárolt friss mentát a piactéren és kenyeret a sarki péknél, víz pedig bőségesen folyt a csapból, nem kellett vele spórolni többé. Látta az esti piacteret, elvarázsolta az ezernyi lámpás, a mutatványosok, a tenyérjósok, sőt, a hennafestést is kipróbálta az anyjával; a mesemondókat, akikről a nagyapjától hallott, azonban nem találta. Amikor kérdezősködött felőlük, azt mondták, sok éve nem jönnek már, amióta az interneten minden elérhető.

       Aishának a piacra sem kellett többé járnia árulni. Az iskola itt kötelező volt, és a fiatal tanító, amikor látta, mennyire érdeklik a lányt a könyvek, az iskolai könyvtáron is végigvezette. Mégis, minden este, amikor eljött a naplemente órája, Aisha leült az ablak elé, nem olvasott, nem beszélt senkihez, csak nézte a házak mögött túl hamar lebukó napot. Egy pillanatra felfénylett ilyenkor a város, de sehol sem volt a mindent körülvevő vörös ragyogás, és hiába várta a mindent átváltoztató varázslatot.

      Mígnem egyszer az anyja  odaült mellé, mint régen, a telepen Nour a másik székre. Együtt nézték a naplementét, aztán az anyja  megszólalt:

      – Ott van a fejedben, Aisha. A telep, a házunk, a távoli hegyek, az üres focikapu, Nour, Omar és a többiek. Mindig mondtam, hogy a fejeddel látsz.

      Aisha akkor jött rá, hogy a történetek, az ő meséi nem a nagyvárosból indulnak, legfeljebb megérkeznek oda, de csak akkor, ha ő maga elhozza őket. Másnap nem ült az ablakhoz, hanem tollat és egy üres füzetet vett elő. Nehezen írta le az első sort, de aztán csak úgy ömlöttek a papírra a szavak, mintha valaki egy csapot nyitott volna meg benne. Csak akkor nézett fel, amikor a lemenő nap fénye éppen megvilágította a füzetet, és tükröződött a tolla ezüstszínű végén. Egy pillanatra azt hitte, még a telepen van, aztán feleszmélt. Felnézett, a plafonon ott táncolt a napfény – pontosan együtt mozgott a tollával.

Szerkesztette: Majoros Nóra

Hajdú D. András fotója