Az egyes számú ház a domb tetején állt. Nem is ház volt, hanem Alapfokú Pedagógiai Intézmény, a gyengébbek kedvéért óvoda és általános iskola, de csak alsó tagozattal.
A gyengébbek kedvéért kifejezés roppant mód tetszett az eperszájúnak, aki gyűjtötte az ilyesmit, mert komolynak és nagynak érezte magát tőle. A fölnőttek vagy megmosolyogták, vagy elképedtek az okosságán, egy óvodás pisistől ilyen komoly szavakat ritkán hallottak.
Kora ősz volt, az ovisok kint csatangoltak a kertben. Margó és Pötyi hintáztak, a fiúk lovagosdit játszottak, amit az eperszájú egy darabig érdeklődve figyelt, de elzavarták: „Lányok nem lehetnek lovagok!”
A mászókán és a kisházban is foglalt volt minden hely és minden szerep, az eperszájú tehát kissé unatkozott. Odaosont a tanári szoba ablaka alá, nem annyira kíváncsiságból, egyszerűen kémesdit akart játszani, ahogy a múltkori rajzfilmben látta. Kémkedni ugyanis egyedül lehet a legjobban és a jelentés – ez is remek, komoly szó! – írásához sem kell játszótárs.
Bent Panni néni és Valéria tanítókisasszony beszélgettek. Pontosabban Panni néni beszélt, akit az eperszájú nagyon is szeretett, csak a végeláthatatlan foglalkozásokat nem szeretette, no meg a fejmosást. Az utóbbit például senki se szeretette az oviban, se Panni nénitől, se otthon a fürdőkádban.
– Jaj, Valikám, nem kell így nekikeseredni, hát majd lesz másik kutyád. Értem én, hogy Brunó után azonnal nem akartál másikat, de lassan fél éve… És Brunó öreg kutya volt, jobb neki az örök vadászmezőkön, ahol boldog, fiatal kutyaként rohangál. – Panni néni hangja egyre ingerültebb lett, miközben Valéria tanítókisasszony egyre hangosabban zokogott. – Talán ha eltennéd ezt a képet, könnyebb lenne! Ne bánkódj annyira, meglátod, jön majd egy új kiskutya, aki betölti a szívedben a Brunó által hátrahagyott űrt!
Az eperszájú nem bírta tovább, toppantott egyet a füvön, aztán csendesen, ahogy jött eloldalgott. A nagy oldalgásban Margóba ütközött, aki, ki tudja miért, abbahagyta a hintázást és egy bokor tövében ült, gondterhelt arccal. Meghökkenve bámultak egymásra.
– Neked meg mi a bajod, olyan vagy, mint egy szorulásos esőfelhő!
Margó döbbenten bámult, megszokta, hogy az eperszájú furcsán beszél, de ez még tőle is sok volt.
– Elvesztettem egy kutyát – robbant ki a kislányból. – A templom tetején a repedt ereszt akartam megjavítani, mert nem tudok tőle aludni, és a projektem sem tudom csinálni a nem alvástól, és akkor egyszer csak ott volt a kutyus. Csippcsupp. Aztán elveszett!
– Nohát! Sajnálom! Segítsek megkeresni délután? – kérdezte együttérzően az eperszájú, akinek a pöszke orra a kaland csiklandását érezte.
– Ez már napokkal ezelőtt volt! Úgysem találjuk meg!
– Mi veszett el? Mi is segítünk! - lépett oda hozzájuk Pötyi és Tanika.
– Margó kutyája, a Csippcsupp. De már napokkal ezelőtt. – magyarázta az eperszájú. – Valéria is a kutyája miatt sír. Hallottam.
– Neki is elveszett a kutyája? – kérdezte elképedve Marci, aki szintén oda kíváncsiskodott.
– Nem, az övé meghalt. Már fél éve… – halkította le a hangját az eperszájú, aki fölöttébb élvezte a hirtelen jött figyelmet. – De még most is sír utána.
– Á, a Brunó - fontoskodott Ákos, aki közben a nyelvét öltötte az eperszájúra. – Vén volt már, az anyuék mondták neki, hogy ideje elaltatni.
Ákos anyukája a nagyobbakat tanította az iskolában, és az eperszájúval minden harsány szemtelenségük ellenére is kedvelték egymást, ebből is látszik, két dudás is megférhet egy csárdában. Most is összevillant a szemük, és egyszerre szólaltak meg:
– Keressük meg Csippcsuppot! Valakinek nagy szüksége van rá!
– Ti Valéria tanítókisasszonynak akarjátok adni a kutyám? – förmedt rájuk Margó.
– Nem is a te kutyád! – kiabált Szilvi és Csupamosoly Fülöp.
– Einverstanden – röppent Tanika vállára a németül beszélő papagáj.
– A papagáj meg tudja találni a kutyát! – mondta Fülöp.
– Gondolod, hogy a kutya tud németül? – nézett rá rosszalóan Pötyi. – És mi sem tudunk németül…
– Egyrészt a papagáj ért minket, másrészt: Kannst du bitte den Hund suchen? – fordult a papagájhoz udvarias komolysággal az eperszájú.
– Hát te meg honnan tudsz németül? – kérdezte Balázs meglepve.
– Hosszú történet – legyintett fellengzősen az eperszájú. – Also? – fordult újra a papagájhoz.
– Ja, kann ich. Was soll ich ihn dann sagen? Soll er zu Euch?
– Nein, zur Fräulein Valéria.
– Na jó, egy kukkot se értek. Mi a pálya? – türelmetlenkedett Ákos.
Margó mosolyogva fordított.
– A papagáj megkeresi a kutyát, és ráveszi, hogy menjen Valikához.
– Szörnyűek vagytok! – mondta Marci, aki szintén megszerette a kutyát és nem csak a tökfőzelék miatt.
A gyerekek szétrebbentek, mert Panni néni közeledett. Ebéd közben aztán szokatlanul csendben voltak, mind az ablakot figyelték. Panni néni az ebéd utáni kézmosás előtt mindegyikük homlokát finoman megérintette, miután becsukták a szemüket, így tudták, ki indulhat a mosdóba, de az újfajta jóságvírus, úgy látszik, nem járt lázas tünetekkel.
Délután aztán az összes gyerek az óvoda melletti játszótérre vonszolta a kétségbeesetten kapálódzó szüleit, akik örömmel látták, hogy ezúttal nem toronyház nőtt magasra, hanem egy picinyke kávézó pipiskedett a játszótér szélén, az óvoda kerítésénél. Pont mint egy gomba, kissé átlátszó volt és elmosódott, de a szülők csak a kávé illatát érezték.
– Hiába a szülők már csak ilyenek – gondolta az eperszájú, aki aznap csíkos pólót és egy olyan kék nadrágot viselt, amit már kinőtt, így a bokája fölé ért, a kék szemellenzős sapkáját gondosan a szemébe húzva próbált eloldalogni Anyus tekintete elől, de az ránevetett:
– Gyere csak ide, Pöszke!
Az eperszájú odament. Anyus leoldotta a kendőt a nyakából és az eperszájúéra kötötte.
– Na, most már pontosan olyan vagy, mint egy matróz!
A „matróz” a többi felnőtt ostoba csodálkozásától (jogosan) tartva kereket oldott. A mászótorony mellett Tanikába és Ákosba ütközött:
– Mi hír? Mi hír? – kérdezték a fiúk.
– Nem tu… Odanézettek!
Odanéztek. Valéria tanítókiasszony állt a játszótér sarkán, pontosabban guggolt. Előtte a földön a sok névre hallgató kiskutya állt és hevesen csóválta a farkát. Majd csaholni kezdett. A gyerekek köréjük gyűltek. Izgatottan várták, mi történik.
– Nahát, nahát… – a tanítókisasszony nem talált szavakat. – Neked meg hol a gazdád?
– Nincs neki! – kiáltotta Margó, de azért szorosan fogta Pötyi kezét.
– Vegye magához! – kiáltotta Fülöp. És csupa mosoly volt az arca.
– Einverstanden! – röppent az eperszájú vállára a papagáj.
– Hát… hát jó! – szipogta a tanítókiasszony.
– Hurrá! Hurrá! – kiabálták a gyerekek.
Aztán elszaladtak játszani. Az eperszájú birtokba vette a mászókát és parancsokat osztogatott a matrózainak. Ákos a barátaival bemázolta az arcát, és faágakat ragadva megtámadták a mászókahajót. Csuda jól szórakoztak.
Valéria tanítókiasszony a kávéscsészéje mellől nézte a lábánál ülő kutyát.
– Mi lehet a neved, te csupa szőr, csupa jó?
– Dombuccai Csodajó – nevetett rá Panni néni a teája mellől, és elpárásodott szemmel nézett a hangoskodó csapatra a mászókán.
Szerkesztette: Fodor Veronika
A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
7. Majoros Nóra: A szomorú ház
8. Smelka Sándor: Tanika és a Mindent Utánzó Umbrella Madár
9. Csányi Szilvia: Sakk? Matt!
10. Miklya Zsolt: Három ablak
11. Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz
13. Fodor Veronika: Idő van
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése