Takács Martin: Cipzáras rókába bújnék
Majoros Nóra: A rókák panasza
A Jóisten
fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől
volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye
kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a
hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten
elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és
Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.
− No, ez így
nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.
A Jóisten megszánta,
és megkérdezte, mi a baja.
− A rókák
nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek.
Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.
− Sajog,
sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit
kezdjek én a rókákkal?
− Azt én nem
tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe
tört szent sem bírná türelemmel.
A Jóisten
elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal
vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe,
és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös
és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson.
Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit
panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát
egy erdőbe.
Végigélte a
rókák keserves életét. Megszületetett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a
hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette,
és a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly.
Az angyalka a
Jóisten előtt feszített büszkén.
− Hogy haltál
meg, angyalkám?
− Lelőttek.
− Fájt
nagyon?
− A pokol
tüze lehet ilyen kín.
− Az élet
milyen volt?
− Bujkáltam,
menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam.
− Szegény kis
teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét?
− Keserves
bizony.
− Az erdő
milyen?
Arany mosoly
tündökölt az angyalka arcán.
− Illata van
a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a
szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő
barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremtményed, mint az
erdő.
A Jóisten
megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt.
−
Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat.
− Hála neked,
Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra?
A Jóisten
rázta a fejét.
− Hát akkor?
− Külön
erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet
majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves
szentem?
Szent Hubertusz
bólogatott.
− Köszönöm,
Jóisten. Már csak egy kérésem volna.
− Mondjad,
szentem.
− A nyulak,
Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.
Takács Martin, 11 éves
Batthyány Lajos Általános Iskola, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése