Váróterem a fa alatt (Kiss Dorina és Varsányi Orsi alkotásai)

 

Varsányi Orsi illusztrációja

Kiss Dorina: Váróterem a fa alatt

Szomszéd tyúk a táskámon
Üldögéljen, nem bánom!
Ráérősen kukucskál,
Kávémban kecske turkál.
Ezerfelé figyelek,
Hogy lássalak titeket!
Álldogáltok fák között,
Lyukat metszek, kötözök.
Olyan gyors a mozdulat,
Győz a fény, a sor halad. 

(Richárd doktor)

A falunk nem arról híres, hogy itt van a világ közepe, hanem arról, hogy nálunk még a fák is úgy nőnek, hogy útban legyenek. Nem egyszerű megtalálni minket: kevesen akarnak ide jönni, és még kevesebben teszik meg. De egy nap megjelent egy férfi.
     Volt nála egy fehér doboz, körülbelül akkora, mint egy átlagos méretű aktatáska, csak vaskosabb. A közepén egy hatalmas vörös kereszt terpeszkedett, ami úgy ragyogott már messziről, mint neonreklám a sivatag közepén. A falu bölcse, aki már csak annyit látott, hogy a látogatónál van valami fehér, és az valószínűleg nem egy albínó oroszlán, azt mondta:
     – Ez egy fontos ember! Érzem. Lehet, hogy a csokoládégyártól jött, és karácsonyi szállítmányt hozott.

     Később kiderült, hogy a dobozban nem csokoládé volt, hanem mindenféle fura fém tárgy, aminek a lencséjén keresztül úgy néz ki az ember szeme, mintha háromszor akkorára cserélték volna. Kiderült, hogy a táskás ember, Richárd egy szemész, mégpedig nem is akármilyen. Rengeteg szót ismert lingalául, de ha semmit sem tudott volna, már a nézéséből is úgy tűnt, mintha mindent értene. Amikor Mamadou elé állt, Richárd doktor először nem mondott semmit. Csak intett az öregnek, hogy üljön le, aztán a dobozából előhúzott egy olyan furcsa eszközt, amitől még Mamadou rossz szeme is elkerekedett. Már az orvos érkezése óta kissé félt és gyanakodott, és folyamatosan hunyorogva méregette őt.
     – Ez az ember olyan, mintha a nap kiszívta volna belőle az összes színt – súgta oda nekem.
     – Nézd csak, a haja olyan fakó, mint a napégette fű, a bőre meg sápadt, mint a liszt. Lehet, hogy útközben kifogyott belőle a festék. Egy gyógyító itt általában nem ilyen áttetsző.
     – Ez most kivarázsolja belőlem a gonosz szellemeket? – kérdezte aztán hangosan Richárd doktort, miközben a fejét úgy húzta be, mint egy teknős.
     – Nem – felelte Richárd. A hangja olyan kellemes volt, mint a pergő esőcseppek kopogása. – Először csak megvizsgálom a szemedet. Utána, ha szükséges, el kell jönnöd a kórházba. Ott tudom eltávolítani a szemedről a hártyát, amitől úgy látod a világot, mintha egy zsírfoltos üvegpoháron keresztül néznéd.
     A falu fele odagyűlt. Mi, gyerekek, akik eddig a doktorosat úgy játszottuk, hogy a köveket sérült okapi formába rendeztük, aztán kijavítottuk, most tátott szájjal figyeltük a technológiát. Volt ott minden: lökdösődés, kíváncsiskodás, és az a fajta feszült csend, ami csak akkor van, ha valaki épp olyasmit csinál, amihez senki más nem ért. Hamar kiderült, hogy műtétre lenne szükség, de nem csak Mamadou, hanem sok másik falubeli esetében is, akiket az orvos sorban megvizsgált. Ahhoz viszont utazni kell, messzire, de Richárd doktor biztatott minket.
     –  Ha minden jól megy, hamarosan itt is lesz egy kórház, nem kell biciklin vagy gyalog eljutnotok Mbuji-Mayiba. De addig is, akinek tudok, itt, helyben segítek!
     Így is lett, nem hagyta el a falut aznap, és azután sem. Fehér dobozát az első napokban a falu legfőbb tárgyalóterménél, vagyis egy hatalmas, kidőlt baobabfa tövénél helyezte el, ott rendelt. Másnapra már sor állt. Nemcsak szembetegek, hanem mindenki jött, még a szomszéd településekről is, mert azt hitték, ő a legnagyobb gyógyító az egész világon. Volt, akinek a háta fájt, volt, akinek a lába, előfordult mindenféle panasz. Például egy asszony azért jött, mert szerinte a férje színvakságot kapott, és ezért nem találja a zoknijai párját. Egy kisfiú pedig azt kérte, hogy a doktor tegyen a hasába olyan lencsét, amivel minden finomabb, mert a nagymama szárított datolyája gumicsizma ízű. Richárd doktor mindenkit türelmesen kezelt, vagy ha nem tudta megoldani a problémájukat, akkor beszélgetett.
     Akinek viszont a szeme volt beteg, és nem kellett műteni, annak biztosan segített. Vizsgált, cseppentett, szemüvegeket adott. Amikor az öcsém következett, Richárd doktor elővett egy szemüveget, majd óvatosan ráadta Mabikára. A füle mögött kicsit megigazította a szárát.
     A testvérem először csak pislogott, mintha nem hinné el, hogy a világ nem egy elázott festmény többé. Aztán a tekintete megállt az orvoson, aki éppen a fehér dobozába pakolta vissza az eszközeit – olyan mozdulattal, mintha csak a reggeli kávéját kevergetné. Mabika arca felragyogott, ahogy tágra nyílt szemmel végignézett a doktoron. Először a kezét bámulta meg, aztán a pólóját, végül felnézett arra a fakó arcra, amit Mamadou emlegetett. De Mabika már nem a fura sápadtságot látta.
     – Doktor bácsi! Te elképesztően szép vagy!
     A falu elhallgatott. A csirkék is abbahagyták a kapirgálást. Richárd doktor lassan felnézett, megigazította a szemüvegét, és elvigyorodott.
     – Nem hinném – mondta. – Lehet, meg kellene nézni azt a lencsét még egyszer! Próbáltak erősebbet, gyengébbet, de a doktor mindig szép maradt. Nemcsak Mabikának, hanem mindenkinek, akin segített. 


(Szerkesztette: Majoros Nóra)