Czeiner-Szücs Anita: A miákoló dió

 

Tuza Edit rajza

   – Eladjuk a házat – fogad anyám szia helyett.
   – Pakold össze a holmidat, csak ez a nap van rá! Holnap jön a költöztető kocsi. Ami itt marad, azért nem tudunk visszajönni később.
   Lefagyva álltam a bejárati ajtóban. Apu semmit se szólt. A lakáskulcs éles oldala szúrta a tenyerem. Nem mentem be, inkább az udvarra tántorogtam. Támolyogtam kábultan, lebegtem, mint lassú szélben egy megsárgult levél, ami most szakad el az ágtól.
   A diófa alatt álltam meg, megreccsent a cipőm talpa alatt a friss dióhéj. Újra ott voltam a mostban. A reccsenés észhez térített. Előbányásztam az udvaron lévő kisházból a rácsos ládákat, és pakolni kezdtem. A holmim helyett inkább diót szüreteltem. – Mi neveltük a fát, nem maradhat itt a termése… Diót fogok vinni magammal. Lehet, hogy más nem is kell – gondoltam.

   Az ütemes koccanások hangja eszembe jutatta a napot, amikor a fához kötöztem az első hintaágyamat. Amikor bele akartam feküdni, a lábam annyira belegabalyodott, hogy kiestem belőle.  Hatalmasat nevettem akkor. Nevetett apu is. Jó emlék.
   Ujjaim között zsenge fűszálak bukkantak ki. Mennyit küszködtem, amikor a húgom babakocsiját akartam tolni benne: nyögve énekeltem a Cirmos cica hajt, a húgom meg aludt, mint a tej, őt aztán nem érdekelte se döccenő, se cincogás, se nyávogás.
   Hajolgatás közben felrémlett előttem a sikló is, ami miatt egyszer felvertem az egész családot. Ahogy az udvarra vezető lépcsőhöz hajoltam, hogy összeszedjem a pöttyös labdám, farkasszemet nézett velem. Akkorát sikítottam, hogy még a szomszéd gyerekek kezében is megállt az ugrókötél. A barna sikló nem csinált belőle nagy ügyet, csak komótosan odébb csusszant.  Hozzám meg lélekszakadva futott a rokonság, de mire odaértek, a sikló odébb állt. Csak a tesóm hitt nekem.
   A diófa tövében olvastam el az első szerelmes levelemet is. A pillangós bélyeg majdnem elrepült a kezemből, amikor felnyitottam a borítékot. Rongyosra olvastam a kézzel írt sorokat. Még a lapot is megszagoltam, hogy jobban emlékezzek majd rá.
   Hiányozni fog ez az udvar – sóhajtottam. – És ez a vén fa… – csuklott el a hangom. Ezt hangosan kellett kimondanom. A szavak kongtak, mintha elrepült volna az udvar lelke. Neki is van. De már nincs itt…
   – Ha a házat el is adják, az udvart miért kellett? A diófát miért kellett? – váltott át dühbe a zokogásom. Belerúgtam a barnuló levelekbe. – Ennyi volt, mindegy, mit mondok – letörten dőltem a vastag törzsnek, de valami húzni kezdte a kabátom.
   Egy cirmos macskakölyök miákolt a cipőm mellett. Apró mancsait remegve emelgette felém. Hopp, beleugrott az egyik diós kosárba, és összegömbölyödött: olyan volt, akár egy hatalmas, szőrös plüssdió. A semmiből jött, mint a költözés. Árva volt, mint a szívem.
   Tenyerembe ültettem a kiscicát, simogattam és ő hálásan dorombolt. Diónak neveztem el. A hátizsákomba rajta kívül nem fért el más, csak egy szem roppanós dió. A miákolóval meg a reccsenővel a kezemben léptem ki a kapun. Hogy mit szólnak majd az ősök? Kérdezzétek meg, mennyire érdekel.

Szerkesztette: Lukács-Kis Panka