 |
| A meséhez Szántói Krisztián készített illusztrációkat |
Egy holdvilágos éjszakán, amikor hangosan muzsikáltak a
tücskök, Kuszkusz beosont Herceg szobájába. Kuszkusz, a fekete-fehér foltos
perzsacica és Herceg már hét éve barátok voltak, a kisfiú szülei akkor vették a
macskát, amikor megtudták, hamarosan kisbabájuk születik. A cica rángatni
kezdte gazdája takaróját.
− Gyere velem a tollasbálba! –
mondta Kuszkusz Hercegnek.
− Nem lehet, nekem ilyenkor már
aludnom kellene, reggel korán kelek, megyek úszni. Olvastunk esti mesét,
imádkoztam és lekapcsoltuk a lámpát. Ilyenkor jön az álomtündér. Mama mérges
lenne! – rázta fejét szomorúan a kisfiú.
− Nem tudja meg. Nézd csak,
Ferdinánd macit idefektetjük helyetted a párnára, ha Mama benéz, azt hiszi,
régen alszol. Mi meg kimászunk az ablakon.
Kuszkusz közben ügyesen
elrendezte Herceg takaróját. Messziről tényleg úgy nézett ki, mintha a kisfiú
az ágyában szenderegne. Herceg megnyugodott, kiugrott a macskával az ablakon:
− Kalandra fel!
A fiú Kuszkusz után loholt az
utcán. Késő volt, még egy kocogó se jött szembe.
− Mi az a tollasbál? – kérdezte
Herceg.
− Egy buli – válaszolta kurtán a
macska.
− És hol tartják?
− A Dodóék melletti üres házban,
mindig ott találkozunk a barátaimmal. Nagyon jó lesz, végre megismerkedhetsz
velük.
Egy deszkarámpán felmásztak az
épülő házba. Kuszkusz gyorsan cikázott a fél téglák, kiálló betonvasak és a
törmelék között, Herceg a sötétben botladozott. Eszébe jutott, hogy a mamája
megígértette vele, sohasem megy biciklizés közben az építkezésekre. Nem elég,
hogy elszökött, most még ez is. Ha kiderül, minimum egy hét tévéelvonást kap
majd büntetésül. A gondolatra kirázta a hideg.
Nem tudta tovább törni a fejét,
hirtelen rengeteg állat vette körül. Először csak a szemük világított, később a
kisfiú felismerte, macskák közé keveredett. Néhányan szépen fésültek voltak,
nyakörvvel és névtáblával, mások büdösek és loncsosak, bundájuk néhol tépett.
− Ki ez? – kérdezte egy nagy,
vörös kandúr.
Alfi, olvasta le a nyakában lógó
kör alakú medáljáról a kisfiú.
− Herceg, a gazdám – válaszolta
Kuszkusz.
− Minek hoztad ide?
Megállapodtunk, hogy emberek nem jöhetnek – mondta dühösen a vörös, közben
vicsorgott, rózsaszín ínye alól kilátszottak hegyes fogai. Herceg félt, most
majd biztosan megharapja Kuszkuszt. Barátja azonban nem ijedt meg, felborzolta a
szőrét, hirtelen olyan lett a farka, mint Mama pókhálózó mopja.
Kuszkusz bátran visszafeleselt a
kandúrnak:
− Alfi, Herceg nem olyan, mint a
többiek. Sohasem rúg belém, nem húzza meg a fülem, és vacsorakor finom
falatokkal töm.
− Még hogy nem olyan, mint a
többi! – ugrott melléjük egy félszemű cirmos. – Ilyen emberporontyok dobáltak
meg kővel. Ember ő, nézd csak meg az ujjait! Hát micsoda karmok ezek?
A fiú rémülten kapta el a kezét.
− Anyukám reggel vágta le a
körmömet – válaszolta Herceg megszeppenve. Arrébb húzódott, mert Mama mindig
azt mondta, ne simogasson meg mindenféle kóbor állatot, lehet, hogy veszett,
túl közel az erdő.
− A valódi köröm ilyen –
eresztette ki karmait a félszemű.
Herceg még hátrébb lépett, nem
szerette volna, ha a kandúr a bőrébe mélyeszti őket.
− Ne ijesztgesd! – mordult
Kuszkusz a kóbor macskára. – Bulizzunk inkább!
Egy hófehér, hájas gombolyag
lépett elő, szájában egérrel. Elengedte, mikor nekiindult, rálépett a farkára.
Egyszer annyira lassan mozdult a kövér macska, hogy az egérnek majdnem sikerült
elérnie Herceget. Végül Alfi kapta el a szökevényt. A kisfiú felkiáltott,
undorodott a rágcsálóktól.
− Micsoda nyápic, még egy ilyen
kis vakarcstól is fél!
− Dehogy gyáva! Tegnapelőtt
lebirkózta a szomszéd Dávidot, pedig ő már másodikos. Nézzétek, micsoda izmai
vannak az úszástól! – vágta rá Kuszkusz, közben megtapogatta gazdája bicepszét.
− Bizonyítsa be, hogy bátor,
akkor bevesszük a csapatba – mondta a vörös kandúr. – Gyere utánunk! – hívta
Herceget.
Az egész kompánia nekiiramodott,
átugrották az ablakmélyedést, ki a szabadba. Herceg felmászott a párkányra,
majd leugrott ő is. Zuhant és zuhant, egyre közeledett a pince betonpadlója. A
kisfiú kétségbeesetten sikoltozni kezdett. Hirtelen puha kéz fogta meg a
vállát, felemelte a levegőbe, repültek, egyre magasabbra. Elhagyták a szürke
felhőket, a hold kerek képével rámosolygott. Hercegnek eszébe jutott, a mamája
mesélt neki arról, hogy minden gyerekre vigyáz az őrangyala. Biztosan ez az
angyal talált rá. Megsimogatta a fiúcska fejét, tollak csiklandozták az orrát,
Herceg tüsszentett. Kinyitotta a szemét, hogy megismerkedjen a megmentőjével.
− Mi a baj kisfiam, rosszat
álmodtál? Itt vagyok – ölelte át szorosan Mama, és puszit nyomott a feje
búbjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése