Várfalvy Emőke: A fekete sereg

Történt egyszer, hogy Mátyás király felesége születésnapjára, udvarába hívatta a világ legszebb kelméit áruló kereskedőket.

Annyi aranyszállal szőtt vásznat, mélyvörös bársonyt, roppanósan omló brokátot, és álompuha prémet még nem látott az országban senki.

A királyné boldogan válogatott a szebbnél szebb anyagokban. Csillogó szemekkel fürkészte a választékot, és értő kezekkel párosította össze, új ruhatárához a legkülönösebb színeket.

A királyt örömmel töltötte el, hogy felesége elégedett a születésnapi ajándékkal, de ahogy teltek az órák, egyre unottabban követte asszonyát.

Mikor a Távol-Kelet legismertebb selyem-kereskedőjéhez értek, Mátyás már annyira unatkozott, hogy úgy döntött, egyszerűen megveszi az egész kínálatot, csak ne kelljen újabb hosszú perceket a bíbor, a mályva és az okker színek viszonyáról, és az alsószoknyák szabásának újabb mesterfogásairól végig hallgatnia.

Ám ekkor történt valami.

A kereskedő mellett a király két talpig feketébe öltözött figurára lett figyelmes.

A figurák macskapuha mozdulatokkal követték tisztes távolból gazdájukat, szemüket pedig le nem vették a királynéról és kíséretéről. Mikor az asszony egy aranyszínben játszó lila anyagot emelt fel, lelökött egy vég méregzöld selymet az asztalról. Az egyik fekete ruhás figura a levegőben bukfencet vetve ugrott a selyemért, s egyetlen pillanattal az előtt elkapta, mielőtt a selyem sarka érintette volna a márványpadlót.
- Bámulatos – bólintott elismerően Mátyás, s miután felesége tovább indult, hogy hattyúprémet válasszon új legyezőihez, hátra maradt, és megszólította a kereskedőt.

- Árulja el uraságod, hol tett szert ezekre a remek testőrökre?

- Megtisztelő Felséged érdeklődése – bókolt a kereskedő meghajolva – a testőreim igen messziről származnak. Egyenesen a Felkelő Nap Országából, ott ninja-nak nevezik őket. Különleges harcosok ők, a legjobbak mind közül. De hát szükségem is van rájuk. A Selyemúton manapság megszaporodtak a banditák.

- Hogyne, hogyne – bólogatott Mátyás egyre izgatottabban – bizonyosan nagyon ügyesek a harcban is. Kérhetem, hogy a vásár után, egy kis harci bemutatót tartsanak nekem?

A kereskedő készségesen elfogadta Mátyás király kérését, s az esti lakoma után különös bemutatóban lehetett része a királyi udvarnak.

Fekete vászonba öltözött, fekete maszkot viselő harcosok egy szál, vékony karddal álltak ki a nehéz páncélt viselő, buzogányt és pallost lengető lovagokkal.

A magyar urak nevetve mutogattak rájuk, és bátran kötöttek fogadást a páncélos lovagok egyértelmű, és gyors győzelmére.

Le is esett az álluk, mikor a harc kezdetét jelző gong hangja után néhány perccel a páncélosok egymás hegyén-hátán jajgattak, elvágott ínakkal, vérző tagokkal, míg a fekete ruhásokon egy karcolást sem sikerült ejteniük.

Mátyás határtalanul boldog volt.

Már régóta igyekezett egy győzhetetlen hadsereget felállítani, de valahogy nem találta azt az összetevőt, ami minden európaiak királyává tehette volna.

Most végre megtalálta! Amilyen örömmel bámulta asszonya a selyemárus kelméit, akkora örömmel gondolt a király rá, milyen verhetetlen sereget fog szervezni a Felkelő Nap Országából szerzett katonákból.

Lelki szemei előtt látta, ahogy a fekete sereg gond nélkül szorítja vissza a törököt egészen Isztambulig, s ha keleten elvégezte dolgát, hogyan vonul Bécs után Berlin, és Párizs ellen a győzhetetlen hadsereg élén.

Az est végén meg is állapodott a kereskedővel, hogy eljuttatja a Felkelő Nap Országának császárához megrendelését, első körben 1000 ninja harcosra.

Mátyás izgatottan várta, hogy fél év múlva megérkezzen a válasz.

Mikor a levél, az új seregre való ajánlattal végre megérkezett, a király kikapta az írnok kezéből és maga kezdte el olvasni. Bár a levelet egy ismeretlen nyelven írták a számok egyértelműek voltak.

- S mindezt aranyban? – nézett eltűntethetetlen kétségbeeséssel a hangjában Mátyás.

A levelet hozó küldöttség vezetője sokat mondóan elmosolyodott és meghajolt:

- Aki jól fizet, az mindenki pénztárcáján uralkodik.

Mátyás bólintott, aztán visszavonult, hogy megtanácskozza a kérdést udvari embereivel.

Mikor a tanácsnokok megtudták, mekkora összeget kéne előteremteni, nem mertek megszólalni. Ennyi pénzt még elképzelni sem tudtak, pedig a gazdagsághoz és pompához igen jó képzelő erejük volt egyébként.

- Vessünk ki adókat – törte meg a csendet Mátyás, mert nagyon akarta az új hadsereget, kerül, amibe kerül.

A tanácsnokok lelkesen bólogattak, majd beszólították az írnokot, hogy jegyezze fel az új adótörvényt.

- Nézzük csak, mit is adóztassunk meg…házak és uradalmak? – vetette fel Mátyás.
- Már adóznak – válaszolt a kincstárnok.
- Szekerek és lovak?
- Azok is, Felség.
- Jószágok és kereskedők portékái?
- Azok is, Felség.
- Út és hajók?
- Azok is, Felség.
- Kocsmák és műhelyek?
- Azok is, Felség.
- Az ördögbe is, hát már mindenre gondoltunk? – vette le dühösen, vékony, hétköznapi koronáját a fejéről Mátyás.
- A legutóbbi füst adó kidolgozásán 2 napot üléseztünk, ha emlékszik Felséged.
- Valóban? – kérdezte Mátyás kissé kétkedve.
- Valóban – válaszolt a kincstárnok alázatosan.
- És mire költöttük?
- Jobbára Őfelsége, a királynő ruhatárának frissítése volt a fő költséghely…
- Óóó… - mondta Mátyás és kisvártatva visszatette a koronát a fejére.
- Azok a havasalföldi lovagok mennyit is mondtak a zsoldra tavaly?
- 100 aranyat, Felség.
- Egy hónapra?
- Egy évre, Felség.
- Pompás! – csapta össze a kezét Mátyás – akkor maradjunk ez alkalommal náluk.
- Rendben, Felség!
- És még valami.
- Igen, Felség?
- Amikor felfogadja őket a főparancsnok, hagyja meg nekik, hogy ebben az új seregben kizárólag fekete öltözetet viselhetnek a lovagok. Ezt mindenképp kösse ki.

- Rendben Felség, feljegyeztük: hivatalos öltözet a seregben: fekete.

Most már te is tudod, hogyan lett Mátyás győzedelmes serege fekete. Nekem legalábbis így mesélte a nagyapám, akinek a saját dédapja mondta el ezt a történetet, akinek az ükapjának a szépapja volt az írnok Mátyás király udvarában.

Illusztráció: Bódi Kati

Széchey Rita: Mátyás a drótos tót

Ehhez a történethez tartozok egy másik történet, amit fontosnak tartunk elmondani. A mese egy németországi út során játszott családi, szógyűjtő játék megfejtése. A kulcsszavak, amikre a játékosnak - Ritának - mesét kellett írnia, kékkel vannak jelölve a szövegben. 

Úr 1467. esztendejében ragyogón sütött le a nap Pozsony városára, annak is a főterére, s a főtéren álló tűztorony őrére. Az őr, egy magas, szép arcú, erős profilú fiatal legény, sűrű hullámokban széles vállára omló hajjal, az erkélyen állt, és a piac forgatagát figyelte. Nemrég érkezett a városba, érdeklődve szemlélte a piacot, mely ebben az esztendőben különösen is érdekes látványt nyújtott.  Az egyetem alapításának hírére ugyanis kereskedők sokasága sereglett a városba, és a helybeli fazekasok készítette híres pozsonyi agyagedényektől kezdve, a nehéz hajókon messziről érkezett drágakövekkel kirakott ötvös remekeken át, színes kelmék, csipkék kápráztatták a szemet, akármerre nézett. De nemcsak használati tárgyak, de gyógyító cseppek, szépítő füvek, sőt, még a hízott liba májából készült fiatalító kencék sokasága között is válogathatott az, akinek elegendő arany lapult az erszényében.  

Ezen a délutáni órán mégsem a vásár kötötte le a nép figyelmét, egy csillogó hintóra néztek bámészan kicsik és nagyok. Nem kisebb úr szállítására lehetett büszke az aranyozott hintó, ami körül tolongott a vásári nép, mint az egyetem alapítási ünnepségére érkezett királyi fenségére, az emberismeretéről, a tudományok és a szépség szeretetéről híres, a hadvezetésben sem utolsó magyar királyéra, a nagy Mátyáséra.

A hintó megállt egy fogadó ellőtt, és a tolongás pedig zajos tülekedéssé fajult, ahogy az emberek nyakukat nyújtogatva, egymást odébb taszigálva igyekeztek meglátni a régen várt nagy embert.

A király fölvetette ugyan szép fejét, amint kilépett a hintóból, de nem húzta hátra úti köpenyét az arcából, ahogy máskor szokása volt, hanem a tekintetét előre szegezve, senkire nem pillantva, sietve bement a szállására. Fáradt volta Budától idáig vezető hosszú úttól, az utazást megelőző napokban gyengélkedett is, nem nézett hát semerre, nem üdvözölt senkit, sietett fel a toronyszobába, mindenkori szállására.

Egy jó kupa bort rendelt csupán vacsora gyanánt, és azonmód nyugovóra tért. Elaludtában még azon is elgondolkodott, hogy talán mást küld el maga helyett másnap az ünnepségre.
Bizonyára könnyen talál magához hasonló ábrázatú férfiút a városban, gondolta, az s még az sem baj, ha nem teljesen ugyanolyan arcra, mint maga, legfeljebb azt hiszik majd, magán hagyta az álöltözetét, ahogy azt tréfából már máskor is megtette.

Eközben az ifjú toronyőr is nyújtogatta a nyakát a tér sarka felé, azonban sem a vásári tarkabarka sokadalommal, sem a királyi hintóval nem törődött. Egy szerény, fából készült bódé állt a tér távolabbik sarkában, az előtte álló asztal rogyásig tele rubintpiros, égkék, napsárga, és halványlila virágokkal, arrafelé tekintgetett le a toronyból minduntalan. De nem a virágok kötötték le a figyelmét, sokkal inkább az a csilingelő nevetés, ami a virágok mellől felhallatszott egészen a toronyig. Ez a nevetés, ami a fiatal eladólány szájából suhant felé, már jó fertály hónappal azelőtt megfogta a szívét, éppen másnap, hogy a városba érkezett, és bár régóta nem kellett félreveretnie a harangot, mert füstöt látott a toronyból, úgy érezte, megtehetné mégis, mert bizony ő maga hetek óta tűzben ég.
A szívének tüzét csak az lohasztotta valamiképp, hogy a lány apja gazdag kereskedő volt, megmondta neki igen hamar, igen egyenes szóval, hogy ő ugyan nem engedi a lányát egy jöttment tűzőrhöz, ne is álmodjanak róla. Azt is hozzátette nagy bajuszrengetéssel, hogy ha még egyszer meglátja, hogy a tűz őrzőjének friss virág van az egyenruhájára tűzve, hát kihajítja a lányát otthonról, annyi szent. Koldusbotra juttatni a szerelmét, ugye nem akarja…

Nagyokat sóhajtott a katona, míg ezeket végiggondolta, de amikor feljött a hold, és vele a társa, hogy leváltsa, mégiscsak a virágos bódé felé került hazafelé. Nem szokott az apa ott lenni abban az órában, ilyenkor fizethetett tüzes csókkal a mellére tűzött friss bokrétáért, de aznap este, szerencsétlenségükre, a királyi hintót bámulók közt ő is ott volt. A legény nem tehetett mást, egy távoli csókot intett a kedvesének, és beugrott a legelső kapualjba, amit meglátott maga előtt.
Éppen abba a fogadóba, ahová az előbb a király megérkezett…

A kocsmában sokan tolongtak, őt is meg-megtaszigálták, míg a terem távoli sarkába igyekezett.

- Ne lökdösd már, te bolond – húzta meg egyszerre az egyik lisztes képű legény bőrmellényét a kocsmáros, és magához rántotta a fiút a fülénél fogva – hát nem látod, kivel van dolgod?
A péklegény megállt, a sarokba húzódott legényre bámult, eltátotta a száját, és megvakarta a tarkóját.

– Ejnye no - mondta vigyorogva a vörösödő fülét tapogatva, miközben úgy állt, hogy még jobban láthassa a legény profilját – milyen igaza van Mesteruramnak!
A biztonság kedvéért még rásandított egy aranypénzre, ami ott feküdt a jó bor fizetségeképpen a kocsmáros előtt a pulton:

 – Istenuccse, faljanak fel a farkasok a hazaúton, ha nincs igaza kegyelmednek!

Odadörmögött valamit a kocsmárosnak, mire az is megvakarta a fejét, aztán megigazította hasán  a hatalmas bőr övét, mint aki nagy csatára készül, és feltűrte az ingujját. Hamarosan egy hatalmas fatányérral tért vissza, ami meg volt rakva finomabbnál finomabb sültekkel, édes szőlővel, törökmézzel. Lerakta nagy koppanással a legény elé, és szélesen elvigyorodva kívánt jó étvágyat a jó ételhez.

A legény fölpillantott, elvörösödött, aztán meg szabadkozott, hogy nincs neki erre pénze, félreértés ez, kérem, és ilyenek. De a kocsmáros csak meglapogatta a hátát bizalmasan, és biztatta, hogy egyen csak, igyon, ne szégyellje, a legjobb, a húszéves borából hozatott föl neki, hát ne legyen hiába a nagy áldozat.

A legény lassan engedett az unszolásnak, annál is inkább, mert egyszerre magán érezte a virágkereskedő tekintetét. Elgondolkodva állt a falnak támaszkodva, az a szakállát vakargatva az öreg, aztán hümmögött egyet, egyet, megcsóválta a fejét néhányszor, aztán egyszerre csak odaintette magához az ablakon át a lányát.
Szívélyeskedve odatessékelte a legény mellé, leültette hozzá, és azt makogta közben, hogy a kegyelmes úr felejtse el, amit nemrégiben mondott neki a virágról, meg a tűzőrökről, szívesen adja ő a lányát bárkihez, még ha igen szegény is az illető. Nagyot kacsintott aztán ő is, és megveregette a legény vállát. A lány is elpirult, csodálkozva nézte kettejüket, hát még akkor, amikor az apja egyszer csak nagy, széles mozdulatokkal elővett a tarsolyából két gyűrűt. Odatette eléjük, és arra biztatta a fiatalokat, húzzák csak föl az ujjukra, ne szégyelljék már a szerelmüket tovább, nincs is annál szebb dolog a világon, amikor két szerető szív egymásra talál.
Még néhány szó, még néhány pohár bor lecsúszott az asztalnál, és a virágkereskedő már egy ház adományozását is aláíratta a szabadkozó legénnyel.

Közben, hogy, hogy nem, észre is alig vették mikor, de odabóklászott melléjük egy igen-igen rongyos ruhájú ember, a batyujából kiálló szerszámok tanúsága szerint egy igen-igen szegény drótos tót is. Más napokon a kocsmáros egy mordulással elkergette volna az ilyet az urak asztalától, most azonban a jó bortól és a szép eseményektől nagylelkűen odaintett neki, hogy maradhat. Az öreg odébb lökte a nagy batyuját, amiben megcsörrentek a szerszámok, aztán a kegyelemből odalökött boros kupát meghúzva, magába süppedve ült a sarokban, csak néha nézett hosszan, kutatón a fiatalokra.

Lassan eltelt az este. A legény többször fölállt volna, hogy indulnia kellene, de nem engedték, maradjon még, meséljen, milyen a sora a világnak ott, ahonnan érkezett. A legény mondott szépet is, szomorút is, míg végül nagy összenézésekkel, hogy aludjon jól, vigyázzon ám magára, mégiscsak elengedték. Kéz a kézben ment ki a kedvesével fogadóból, a jelenlévők sorfala, és nagy hujjogatások között.

Kint aztán egy csapásra vége szakadt a legény vidámságának.
- Ezek a jó lelkek azt hiszik – kezdte dadogva – édes szerelmem, ezek azt gondolják, hogy én vagyok… hogy álruhában… hogy én… a király…
A kezébe temette a fejét, és leroskadt a lány szoknyája mellé a porba, de azonnal rémülten föl is vetette a tekintetét:
- Fellógatnak, kerékbe törnek, elevenen megnyúznak, ha kiderül, hogy én csak én vagyok… Soha nem fogom tudni visszafizetni még csak a vacsora árát sem, nemhogy apádnak ezt az öltözéket, a gyűrűt, a házat…
Jaj, miért is hallgattam, jaj, miért is nem szóltam, ó jaj, mit tettem?

 A lányka riadtan nézte, biztatta, hogy majd csak lesz valahogy, elszöknek mindketten, messzi városban dolgozni fognak, visszaadják a pénzt, az apja megbocsát…

A legény azonban fölugrott, és eltolta magától:
- Nem sodorhatlak bajba téged, egyetlen szép kincsem. Márpedig, bár igazán nem akartam, úgy hozta a világ kerekének fordulása, hogy hazugságon, csaláson kapnak, ha rájönnek, kinek gondoltak engem, és az apád, tudom, kisebb dologért sem kegyelmezett senkinek soha. Ha szeretlek, márpedig igazán szeretlek, akkor nekem most el kell bujdosnom. Isten hát veled, kedvesem.
- Hát akkor, szép kedvesem, hiába lettél vőlegényem, mégsem lehetek a tiéd soha – sírt a nyakába kapaszkodva keservesen a lány.

Így búcsúzkodtak, ölelték egymást a leszálló sötétben, amikor egyszerre, hogy honnan, ki tudja, melléjük lépett az öreg drótos tót. Nem szólt egy szót sem, csak az ajkára tette az ujját, hogy hallgassanak ők is, közben a feléjük nyújtott kezében egy tekercsforma valamit tartott eléjük. A hold felé emelte, aztán egyszerre elengedte a végét úgy, hogy kibomoljon, miközben a föld felé tekeredik.

Egy kutyabőr írás volt az, valami bizonyítvány, amin valami jel is volt. A legény gyanakodva pillantott rá, és bár olvasni nem tudott, megismerte a papiroson lévő jelet: minden kifizetve.

Oh, hát hogyan, hát miért, dadogott egymás szavába vágva a két fiatal, de az öreg továbbra sem szólt semmit. Nézte őket egy ideig mosolyogva, aztán a kezükbe nyomta a tekercset, és végül megszólalt: – A király nevében.

A fiatalok úgy megdöbbentek, hogy csak álltak, néztek az öregre, néztek egymásra, de amikor oda akartak ugrani hozzá, hogy megragadják a kezét, öleljék, csókolják nagy örömükben, az hátralépett, úgy, hogy nem érték el. Nagy léptekkel elindult a tér sarka felé, de aztán megtorpant, és visszafordult.

- Aztán úgy bánj a feleségeddel, ahogy egy királynővel szokás - mondta komolyan. – Felséges úr – tette hozzá nevetve, és a kezével hódoló intést rajzolva a levegőbe, meghajolt a legény előtt.

A mozdulattól ócska köpenye alatt megcsörrentek a javításra szánt ollók, kések, és a holdfényben egyszerre megvillant a kardja is, rajta a felirattal: Matthias Rex.

Illusztráció: Széchey Rita

Nagy Izabella: Mátyás király udvarában

azt álmodtam Mátyás király udvarában vagyok

odakerültem középre mint egy videó-játékban a főhős

nézegettem magam a korabeli sötétzöld színű ruhában

mindenhol kő: a padló a fal az ablakpárkány a kandalló

csillárokon gyertya égett villanykörte helyett

az asztalok fából készült súlyos deszkáknak tűntek

talán tél volt olyan hideg-féle a kastélyterem

bár a videó-játékokban nincsenek évszakok

azt álmodtam hogy Mátyás király udvarában vagyok

videó-játékomban jobbra ültek a nemes urak

zsíros szájuk sültkacsát harapott

sovány ebeknek dobáltak csontokat

előre haladva ott ugrált Tibrilli a bolond

bolondsipkája kócos fején derűsen fityegett

rámkacsintott három aranytallért kaptam tőle

bár a videójáték-pénz máshol nem ér semmit se

azt álmodtam hogy Mátyás király udvarában vagyok

épp körbenéztem ekkor rontott be a török

ezüst szablyával vágták az udvaroncokat vér fröcsögött

Tibrilli hatalmas tudós-könyveket menekített az asztalról

az asszonyok rémülten futkostak keresztül-kasul

én tudtam egyedül videó-játékosan karatézni

letaroltam tizenöt ellenséget a bal felső sarok mutatta

bár a videó-játékokban nem hal meg senki igazából

azt álmodtam hogy Mátyás király udvarában vagyok

szépen kitüntettek hős cselekedetemért hogy megvédtem az udvart

egy pillanatra Kinizsi Pál dicsfényét is leköröztem

mert most a videó-játék kijelzőm sok aranyat mutat

de nincs következő szint ebben a mesében

mindenki dolgára megy a király aludni tér

én állok csak középen egymagam tétlenül

bár a videó-játékokban simán minden újrakezdhető

Illusztráció: Ábrai Barnabás

Mészöly Ágnes: Ha Mátyás

Ha Mátyás manapság lenne király,

Néha lefüggönyözött fekete autón járna,

Szirénázó rendőri felvezetéssel,

Úgy, hogy utána órákig nem lehetne közlekedni a városban a dugó miatt,

De néha felszállna a négyeshatosra, sőt, a kilencvenkilencesre is,

És ilyenkor átadná a helyét a banyatankos néninek,

A büdös hajléktalant megkínálná borral,

Amit a sarki boltban vett, háromszázötvenért.

Ha Mátyás manapság lenne király,

Néha a Maldív-szigeteken pihenné ki a királykodás fáradalmait,

Ahová különgéppel menne,

Egy király mégsem utazhat vacak fapadossal,

De néha lemenne a bulinegyedbe is,

A Kisüzemben angolul dumálna a fiatalokkal,

Éjfél után gyrost venne a töröknél,

De a Szimplába nem menne, mert az már tök gáz, tényleg.

Ha Mátyás manapság lenne király,

Breitling Crosswind órát hordana és méretre csináltatná az öltönyét,

Hogy jól nézzen ki a Times címlapján,

Mikor a magyar gazdasági csodáról ad interjút,

De a Parlamentbe farmernaciban járna,

Biciklivel, a fenntarthatóság miatt,

Otthon szelektíven gyűjtené a szemetet,

És minden fórumon támogatná a megújuló energiahordozók használatát.

Ha Mátyás manapság lenne király,

Lenne persze twittere, snapchatja és fészbúk-oldala is,

Tudatosan használná a közösségi médiát

Meg a tömegkommunikációt,

De sosem írna ki olyasmit, amit két perc múlva megbán,

Viszont csinálna magának néhány fake felhasználót

És titokban vidáman trollkodna

A matyaskiralyponthun meg a magyarkiralysagonlineon.

Ha Mátyás manapság lenne király,

Megvédené az országot, ebben elég jó volt a múltkor is,

Fekete sereg helyett diplomáciával,

Mert nem élünk a középkorban, ugye,

De odafigyelne, kitől kell tényleg megvédeni,

Mondjuk azoktól, akik még a langyos vizet is ellopják,

Akik utálkoznak, gyűlölködnek, egymásra mutogatnak,

És nem azoktól, akik a négyszín-tétellel színessebbé teszik az Őrs vezér teret.

Illusztráció: Magyari-Ésik Zsófia

Németh Eszter: Matykó

Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. És mi a helyzet a karddal? Hát... Ezzel talán tehetünk egy kivételt. De, ehhez nem akármilyen gyerekre van szükség. Meg is mutatjuk, milyenre! Németh Eszter Mátyás-meséje következik: 

Hiába kiáltoztak utána, Matykó még akkor sem hallotta volna, ha közvetlenül a fa alatt ordítanak, amin ücsörgött. A hétévesek minden álmodozó nyugalmával ült a fa tetején, kémlelte a messzeséget és arra gondolt, ha most jönne a török, hogy megmutatná!

Matykóban nem tudatosult, hogy az alig hét éves kisfiúkat úgysem engedik a harc közelébe és az asszonyok szoknyája mögé kellene bújnia.

Egy idő után aztán nem kiáltoztak utána, haladt az este a maga útján, mint a nap az égen. Utóbbi még utolsót lobbant nyugaton, de a vár udvarán már fellobogott a fáklyafény. Matykó elgémberedett tagokkal ereszkedett le a fáról. Besündörgött a konyhába. A szakács már ismerte a gyereket, hát a kezébe nyomott egy hatalmas karéj kenyeret, s bőven kent rá a lecsurranó zsírból. Matykó csak úgy menet közben tömte be, s az inge ujjába törölte a száját. Örömmel vette el a korsó tejet is. Aztán a hátsó udvar felé vette az irányt, menet közben leakasztotta a gyakorló szablyát és elegáns lépésekkel lóbálta.

Legyünk őszinték, ezzel a pár vágással még egy félig olvadt viaszbábúban sem nagyon tudott volna kárt tenni, de nem is ez volt a cél. Hanem, hogy végre elbírta és tudta lengetni. Prime, second, kitörés, hirtelen oktávba vissza. A hátsó udvarba állított őrszem, egy kikeresztelkedett muzulmán hasát fogta nevettében.

-        ­Hát te mit nevetsz mi? Mi olyan vicces? Mondd csak, én is akarok nevetni! – és gyönyörű, tiszta mozdulattal a nevető őr hasának szegezte a szablyát.

-        Lassan a testtel úrficska – mosolyodott el a másik. Olyan volt a beszéde, mintha kavicsokat tartana a szájában közben, nehezen érthető.

Matykó érezte, hogy az őr egy mozdulattal kicsavarhatná a kezéből a fegyvert. Rettenetes, bolond düh fogta el. Hát, márpedig ő nem hagyja magát, elveri ezt a kiugrott törököt vagy mit, ha addig él is.

Hunyadi Mátyás, a törökverő. Mint az apja. Hanem, ehhez talán meg kellene tanulni még egy’smást. Hirtelen eszébe jutott valami.

-        Mondd csak, ha olyan nagy a bajszod, akár taníthatnál is!

-        Lehet ippeg, instállom – csavarta meg a bajszát a török. ­– Hanem most ezt az őrhelyet el nem hagyhatom. Holnap délután  kettőkor a vadkörtefánál, ifjúúr?

-        Ott leszek.

Hát így kezdődött, hogy a hétéves Matykó eltünedezett, senki sem tudta hova. Senki nem tudta, hogy a kisfiú honnan szerzi a kék és zöld foltjait, miért remeg néha keze-lába, ha meg kell emelnie valamit s miért van háromfarkasnyi étvágya hirtelen, alszik el álló helyében. Motyog magában: „ha a csatában földre kerülsz, halott vagy. Soha ne veszd el a kardod.”

A karja egyre erősebb lett és egy szép napon, úgy fél évvel később, amikor összeakasztotta a bajszát az egyik fegyverhordóval, hát bizony Matykó kirántotta a kardot a mellette álló őr oldaláról. A fegyverhordó meg nem gondolt arra, hogy az úrficskát nem szabad bántani, meg, hogy épp csak kilátszik a földből, kardot rántott ő is. Az asszó harmadik ütésváltásánál látszott, hogy a Matykó bár kisebb és gyengébb, sokkal kontrolláltabb, s végül a véletlen is az ő segítségére sietett, mert egy alsó ütéssel úgy megvágta az ellenfele lábát, hogy az megrogyott, majd a földre roskadt. Matykó megállt előtte a torkának szegezve az éles kardot:

-        Soha többé ne merészelj csúfolni senkit! Soha nem tudhatod kiben mi lakik, mit tud és mit nem. Magadon uralkodj legelőbb, különben nem jutsz előbbre.

A kisfiú leengedte a kezében lévő fegyvert, gondosan ügyelve arra, hogy a védelmét ne adja fel és kezét nyújtotta a térdeplőnek. Mögöttük kard csördült. László, Matykó tíz évvel idősebb bátyja rántotta ki a magáét az öccse védelmében, amikor a fegyverhordó egyik társa hátulról szegezte volna rá a pengét. De még mielőtt megszólalhatott volna, sőt mielőtt László pengéje csendült volna a másikén, Matykó kardja is elérte a merénylőét. Egy keresztlépés oldalra és a hétéves stabil alapállásból nézett a nagyokra.

-        Köszönöm, bátyámuram!

-        Szívesen, öcsémuram!

Azzal a két Hunyadi fiú egymásnak vetette a hátát. Ebben a pillanatban, aki látta őket, tudta, hogy Matykóval bizony számolni kell. Azt azonban senki nem tudta meg soha, miért süvegeli meg a későbbi Igazságos Mátyás király a legutolsó palotaőrt elhaladtában.

Illusztráció: Klesitz Piroska

Smelka Sándor: Komám asszony, hol a Holló?

Sosem tudhatja az ember, mikor keveredik bele egy történelmi jelentőségű pillanatba. Van, aki bármit megadna 15 perc hírnévért. Történetünk hollója azonban…

Na, de majd Smelka Sanyi elmeséli, hogy került a Holló a Mátyás sztori középpontjába:

Csitt! Ne olyan hangosan! Nem szeretném, ha egyesek megtudnák, hogy erre járok. Nem, nem egy elfuserált bagoly vagyok. Bizonyára csodálkozol, hogy hollóként éjszaka settenkedek itt, mi?! A helyzet az, hogy illegalitásban vagyok. Csitt! Köröznek, és nagyon kérlek, ne lődd le azt a poént, hogy „komámasszony, hol a holló”! Hogy-hogy miért köröznek?! Butaságot csináltam. De még mekkorát! Ilyen hülyeséget még nem csinált holló!

Az egész kalamajka egy szép őszi napon kezdődött. A szokásos reggeli repülésemet végeztem az erdő felett, amikor meghallottam a kürtök hangját, a kutyák ugatását, a lovak dobogását. Mindjárt sejtettem, hogy vadászat lesz. No, gondoltam, jobb, ha meghúzom magam, mielőtt még engem is leszednek. Valami azonban nagyon piszkálta a csőrömet. Tudom, tudom: le kellett volna lépnem onnan piszok gyorsan, de utólag már könnyű okoskodni. Szóval közelebb repültem a vadászokhoz, akik már javában hajtották a vadakat alattam. Ennyi embert még nem láttam, tele volt az erdő elegáns nagyurakkal. Csillogott-villogott rajtuk a sok-sok ékszer. Nincs olyan holló, aki képes lett volna elrepülni onnan. Én se vagyok fából! A sok nagyúr között mindjárt feltűnt nekem egy nagy orrú ember. Nagyon nagy úr lehetett! Mindenki körülötte sertepertélt, hajbókolt. Hej, ha tudtam volna, hogy ő a király! Igen, gondolhattam volna, de nem viselt koronát, csak egy sisakot hordott, meg azt az aranygyűrűt az ujján. Na, azt viszont mindjárt kiszúrtam magamnak, mert olyan szépen csillogott, de olyan szépen… Tudom, tudom, menekülni kellett volna onnan csőrrel-szárnnyal, de a galambok szerelmére, holló vagyok! Egyszerűen megbabonázott a gyűrű. Repkedtem a nagy orrú felett, persze óvatosan, nehogy meglásson. Mindenáron akartam azt a gyűrűt! Már majdnem feladtam, de délután a nagy orrú nézegetni kezdte a kiterített vadakat, az egyik szarvasnál pedig összevérezte a kezét. Ekkor elindult a közeli patakhoz. Az elegáns főúr… illetve a király (jaj, szegény fejem!) levette a gyűrűjét a kezéről, és letette egy közeli kőre. Eljött a percem! Nem is gondolkodtam. Miközben ő mosta a kezét, én elrugaszkodtam a faágról. Olyan zuhanórepülést produkáltam, mint életemben soha! A csőrömbe kaptam a gyűrűt, még hallottam, hogy felkiált a nagy orrú, hogy fogjátok meg azt a hollót, viszi a gyűrűmet. Viszem ám! – gondoltam, miközben eltűntem az erdő fái közt. Senki nem ért utol, senki nem talált rám, mire észbe kapott volna valaki, már hetedhéthatáron túl repkedtem.

Illusztráció: Fricska Dorka

Már azt hittem, megúsztam, de a következő nyáron mit látok?! Amerre csak repülők tele van az ország a képemmel. Mindenhol ott vagyok: a zászlókon, a pajzsokon, a szélkakasokon, a katonák ruháján. Ráadásul a csőrömben a gyűrű is ott lóg. Képzelheted, mit érezhettem! Körözött madár lettem. De országosan! Nem gondoltam, hogy ennyire megorrol rám a király. Azért járok mindenhova éjszakánként, nehogy felismerjenek. Micsoda világ! Egy hollót köröznek?! Még a végén deresre húznak vagy mi. Tessék?! Hogy mi van a gyűrűvel? Adjam vissza? Tollas a hátam?! Igen? Akkor ne nézz engem embernek! Már rég visszaadtam volna, de már nincs meg. Hol van?! Odaadtam egy hollólánynak, az meg otthagyott egy szarkáért. Most náluk van a gyűrű, nem tudom visszaadni. Ez az én tragédiám! Körözött holló leszek életem végéig. Micsoda?! Tegyem jóvá máshogy? Például elvihetnék a királynak néhány levelet?! Ez nem is olyan rossz ötlet. Az efféle dolgok úgyis profilomba vágnak. Elrepülnék a levelükkel Prágáig is akár, csak ne legyen priuszom! Indulok is mindjárt. Mit veszíthetek?!

Na, osonok is tovább. Ugye mondanom sem kell, hogy engem nem láttál itt! Csitt!

Illusztráció: Fricska Dorka

Miklya Luzsányi Mónika: Mátyás király Gömörben

Ha beszédes gyerek vagy (vagy az voltál anno), biztos megvan az a bizonyos mondóka Mátyással, meg a vödörrel.

Nos, van egy hírünk! 

Miklya Luzsányi Mónika mélyére ásott ennek a vödrös témának, és egy különös sztorira bukkant a helyről, ahova még a királyok is gyalog járnak.

Figyelem! A következő tartalom nyugalom megzavarására alkalmas képi és szöveges elemeket tartalmazhat!

Biztosan ismeritek a legendát, amikor Mátyás király Gömörben jól kibabrál a földesurakkal. Igen ám, de a legenda nem mond ám el mindent! Szégyenlősen hallgat a cikisebb részletekről. De én most elmondom nektek, mi is történt Gömörben!

Mert az úgy volt, hogy a gömöri földesurak nagy vendégséget csaptak a király tiszteletére. Emelgették a kupákat szép számmal, szóltak az áldomások nyakra-főre. Csak a szegény szőlőmívesekre nem ürítettek az urak egyetlenegy kupát sem, akiknek a jó bort köszönhették.

Nem hagyta ezt szó nélkül Mátyás király, ám a földesurak csak legyintettek:

– Nem nagy ügy az a kis kapálás! Azt mindenki meg tudja csinálni!

Ennyi kellett csak Mátyás királynak! Másnap meghívta a főurakat egy kis szőlőkapálásra. Persze jó meredek, kaptatós hegyoldalt választott ki. Folyt az izzadság a földesurakról, szenvedtek rendesen.

– Ej, de szomjas vagyok! Megyek iszok egy jó kupa bort – szólt az egyikük, és már dobta is volna el a kapát. Ám Mátyás király rászólt:

– Nem addig a’! A kapások sem állhatnak ki szíre-szóra a munkából! Majd ha elérünk a sor végére, akkor ihattok! De akkor is csak vizet!

Mit volt mit tenni, kapáltak tovább az urak. De igencsak szomjaztak, és amikor úgy gondolták, hogy a király nem látja, a szőlősorok mellett növekvő szilvafákról jól megrakták a bendőjüket. Finom volt a szilva, édes, leves, oltotta is szomjukat valameddig. De mire kiértek a sor végére, bizony úgy vetették magukat a vizeskorsóra, hogy majd kiverték egymás kezéből.

Mátyás csak mosolygott, mert bizony látott mindent, és tudta, mi lesz a vége ennek a szilvalakomának. Alig telt el fél óra, az összes uraság a földön feküdt. A hasát fogta mind, és csak jajgatott.

– Jaj, jaj! Úgy csikar a hasam!

– Hát bizony – válaszolta a király –, a szilvára nem jó vizet inni. Jobb lenne, ha könnyítenétek magatokon!

– De hol, uram? Hogyan? – néztek körül a szőlőben az uraságok, mert azt igazán szégyellték volna, ha a király előtt végeznék el a dolgukat.

De a hascsikarás nem játék, a hasmenés meg még úgysem! Egy idő után Mátyás megsajnálta őket.

– Na ide figyeljetek! Ha én nem szégyellem a dolgomat elvégezni előttetek, akkor ti se tegyétek!

Fogott egy botot, ásott egy kis gödröt, és fölé guggolt. Mikor elvégezte a dolgát, akkor szépen eltemette, amit megalkotott. Ennyi kellett csak a nagyuraknak! Egymást taposva ásták a gödröket, hogy könnyítsenek magukon. Volt is azután akkora durrogtatás meg puffogtatás a gödrök fölött, hogy olyat azóta sem hallott a hegyoldal.

Amint elvégezték a dolgukat, Mátyás visszaküldte az urakat dolgozni, akik megkönnyebbülten kapáltak tovább.

Innen van a mondás, amiről a legenda nem szól, de mindannyian ismerjünk: Mátyás király Gömörbe’, beleszart a gödörbe.

Illusztráció: Szüdi János