Lázár Ervin |
Lázár Ervin hetvenedik születésnapjára
Mottó: „Kedves Mester, ami rövidesen bekövetkezik […], az nem
természeti csapás. Én köszöntelek a […] születésnapodon.
Vészeld át egészséggel. Berzsián.”
A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte
a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb
állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán
meglátott egy medveforma férfit meg egy gyerekforma macskát, amint nevetve
futnak át a réten.
A gyerekforma meg is szólalt nagy
lihegve:
– Az ott a Négyszögletű Kerek
Erdő – és egyenesen a diófa felé mutatott.
„Hajajj – gondolta magában a
Majom -, vége a nyugalmas dióeszegetésnek. Akárki legyek, ha ez a macskaképű
nem Mikkamakka!”
– Te csak fújd ki magad itt az
eukaliptuszfa lábánál, mindjárt visszajövök – mondta hadarva Mikkamakka – mert
valóban ő volt a macskaképű –, azzal el is tűnt a széljárta fák között. A
medveforma férfi pedig engedelmesen lehuppant az eukaliptuszfa tövébe, s azon
nyomban el is aludt, hirki-horki-horkolászott.
Mikkamakka a tisztás szélén
termett. Ott állt előtte Vacskamati. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen –
egyszóval úgy, ahogy szokott.
– Mikkamakka, mondd csak, ki
horkolászik olyan elmélyülten az eukaliptuszfa árnyékában? – kérdezte ártatlan
ábrázattal.
Mikkamakka enyhén elvörösödött,
tekergette a nyakát. Pedig egyik sem volt szokása.
– Nem tudom pontosan. Valami
medveforma íróféle.
– És én még úgy emlékeztem, hogy
te mindent tudsz – mondta csalódottan Vacskamati.
Mikkamakka elég komor képet
vágott.
– Egyszer beszéltünk már erről –
mondta mogorván.
– Na ugye! - mondta boldogan
Vacskamati.
– Mit na ugye! – mérgelődött
Mikkamakka. – Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy
majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.
– És erről a medveforma íróról,
vagy íróforma medvéről, vagy ki a csudáról mit tudsz, ha szabad érdeklődnöm? –
kérdezte gúnyosan Vacskamati.
– Például, hogy születésnapja
van.
– Hehe – heherészett Vacskamati.
– Nagy tudás, mondhatom. Születésnapja mindenkinek van. Erre még te tanítottál,
éppen itt, a diófa alatt, nem emlékszel?
– De neki éppen ma van
születésnapja, hogy dőlne rád a diófa! – kiáltotta magából kikelve Mikkamakka.
A Majom reszketett, mint a
nyárfalevél. Vagy mint a diófalevél. Ijedtében egy fél diót leejtett a földre.
Úgy döntött, inkább eliszkol a környékről. Ha tudta volna, mi mindenről marad
le ezen a tavaszvégi délutánon!
A két csavargó külsejű egyén,
nevezetesen Mikkamakka és Vacskamati kiszaladtak a tisztás közepére.
– Fiúk – kiabálták –,
születésnapja van!
Elő is sereglettek mind. Ló
Szerafin, a kék paripa, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa, Bruckner Szigfrid, a
kiérdemesült cirkuszi oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl,
Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm, aki mint köztudott, csak
annyit tud mondani, hogy „dömdödöm”. No meg Östör király, Ajahtan Kutarbani
király, Hapci király, Egyik király, Másik király, a hazudós Egér, Rácegresi,
Bab Berci, Lembozó Lengubozó, Nuuszi Kuuszi, Rév Zoli, Tupakka, Rutoldó,
Rimapénteki Rimai Péntekh, Sróf mester, Berzsián, a nagy jobbladaköltő, Violin,
a fülrepesztő zenész, Vinkóci Lőrénc, a Hörpentő nevű szörpentő korcsmárosa,
Ipiapacs, a hírhedett rabló és középcsatár futballozó bandájával, Rézbányai
Győző a tizenkét nagyon testvérrel, Marci mind a hetvenhét szeplőjével, és még
sorolhatnám.
Sorolom is. Mert jöttek a lányok
úgyszintén, bár Mikkamakka nem szólt nekik. Pedig tudhatná, hogy a világ
ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el. Szerintem tudja is. Különben
miért mondta volna mosolyogva, mikor a szőke, zöld szemű kislány megérkezett:
– Jaj, de jó, hogy itt vagy,
csiperi!
Mögötte ott tipegett kissé
sértődött képpel Maminti, a kicsi zöld tündér, topogott Árnika királykisasszony
és toporzékolt Kriszti királykisasszony; ott lovagolt seprűnyélen Amarilla, a
legkisebb boszorkány és röpködött denevérként a Százarcú Boszorkány; ott
locsogott-fecsegett Zsebenci Klopédia; ott bandukolt Dideki repülő kutyájával,
Ribizlivel és Bedebunk Sária, Ámi Lajos keresztlánya. Természetesen a Fiúval,
örök szerelmével, akivel sülve-főve együtt voltak, és annyira szerették
egymást, hogy fénylettek tőle.
– Mondd csak, Árnika, szegény
Dzsoni merre kódorog? – tudakolta a tisztásra érve Bedebunk Sária, némi
rosszallással a hangjában.
– A vakvilágban – válaszolt
bosszúsan, de azért kedvesen mosolyogva Árnika. – Ha nem tudnád, ő a világ
legszabadabb embere. De ha akar, a sötétben is idetalál, mert ezt a fényt ezer
kilométerről is észre kell vennie.
Mikor valamennyien összegyűltek a
tisztáson, kórusban kérdezték:
– Kinek?
– Kinek a mije? – értetlenkedett
Szörnyeteg Lajos.
– Születésnapja! Kinek a
születésnapja? – oktatták ki kórusban a többiek.
– Hát annak, aki az eukaliptuszfa
tövében olyan jóízűen hirki-horki-horkolászik – felelte ravaszkodva Vacskamati.
– Annak a medveforma férfinek? –
zsörtölődött magában a Százarcú. Biztosan emlékeztette valakire.
– Én ismerem – csendült föl ekkor
a szőke kislány hangja. – Írni szokott. Meg három lábon gyábokorni.
Mikkamakkára kacsintott, aki
magában hihi-heherészett. Nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.
A többiek meg összedugták a
fejüket, sutyuru-mutyuru.
Az író még álmában is hallotta,
ahogy Dömdödöm azt mondja: „Dömdödöm.” Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a
két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta,
adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek ez kereken a hetvenedik születésnapja.
– Először is reggelizzünk! –
javasolta tettre készen Bruckner Szigfrid.
Lehurrogták, már csak azért is,
mert délután két óra volt. Bár valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a
nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt reggeltől estig képes reggelizni.
– Nevezzétek, aminek akarjátok,
de az ünnepi menü akkor is kardinális kérdés – kardoskodott tovább Bruckner
Szigfrid.
– Milyen kérdés? – Szörnyeteg
Lajos megint elakadt. De az oroszlán zavartalanul folytatta:
– Első fogásnak megteszi egy kiadós
krumplifőzelék. Te, Dömdödöm, megvan még az a babérkoszorú, amit a költői
versenyen nyertél?
– Döm. Dödöm – felelte epésen
Dömdödöm.
– Hej, hát ez meg mit jelentett?
– ezúttal nem Szörnyeteg Lajos, hanem Ipiapacs akadt el. Hiába, nem volt a
szavak embere.
– Hogy edd meg a
krumplifőzelékedet negyven kiló parizerrel – tolmácsolt vihogva Vacskamati.
– Oú-aú-uó! – bődült el hirtelen
Bruckner Szigfrid. – Hogyisne! Hogy megint megfájduljon a fogam! Akkor legalább
hívjuk meg Doktor Zirrzurrt is, vészhelyzet esetére. Vagy inkább parizermentes
tökfőzeléket együnk. A krumplifőzeléktől valahogy elment a kedvem.
Ekkor érkezett a tisztásra az
igazságtevő Nyúl (aki mellesleg tolmács is).
– Hogyisne! – kiáltotta hibátlan
oroszlánsággal – Tökről szó sem lehet. Múltkor is fölfalt a Kecske meg a Ló egy
jóravaló Úritököt, hiába keltem a védelmére. Ez nem lenne igazságos.
Szörnyeteg Lajos szeme
fölcsillant:
– Vacskamati egyszer azt mondta,
hogy az úritökfa mellett nő dinnyefa is. Úgy ennék egy kis dinnyét!
– Hogyisne! – dörrent rá Ipiapacs
– Még hogy enni! Viszont egy párat dobálhatnál nekünk, igaz, fiúk? – és a többi
rablóra sandított.
– Igen, ez az! – óbégattak
föllelkesülve a rablók – Hívjuk ki a nagyon testvéreket egy meccsre! Még
cseréjük is lesz.
– És reggelire kacsapecsenyét
eszünk – tette hozzá hahotázva az alvezér.
– Szégyelljétek magatokat! –
kiáltotta sértődötten Árnika.
– Ugyan már Árnika, nem kell
szíre-szóra megsértődni – nyugtatgatta Rézbányai Győző.
– Ne féljetek semmit – vette át a
szót Rimapénteki Rimai Péntekh –, majd én összerittyentek a csodapatikámban egy
ünnepi csodatortát olyan csodanektárral, hogy aki jó, az is megjavul tőle! –
rikkantotta, és gondolatban már nyúlt is az üst után, vegyített, kotyvasztott
és főzött.
– Csak nem a világ legrendesebb
élőlényének? Csodabruckner Csodaszigfridnek? Csodanekem? – csodálkozott
Bruckner Szigfrid.
– Persze, Szigfrid, neked is. Meg
ennek a habókos, félküllős emberiségnek – felelte elérzékenyülve Rimapénteki
Rimai Péntekh.
– Hogyisne, hogy hetekig
hasmenésünk legyen! – hűtötte le a lelkes kevercelőt Bab Berci. – Múltkor is
világméretű hasmenés kapott el mindenkit, aki evett a csodanektáros ételedből.
Utolsó Szaurellától kezdve a legeslegutolsó poroszlójelöltig. Most pedig éppen
elég uralkodó trónol itt a tisztáson – fejezte be szónoklatát Bab Berci, és
tiszteletteljesen meghajtotta búban pácolt fejét a nagy szakállú királyok
előtt. Ajahtan Kutarbani király annyira meglepődött Bab Berci hegycsúcsnyi
uborkaorra láttán, hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy
araszt.
– Ne haragudj, kedves kolléga –
fordult ekkor egy fénylő fűszál csilingelő hangon egy gólyalábú, szögletes
vállú meszelőnyélhez. Azaz Maminti, a kicsi zöld tündér Nuuszi Kuuszihoz, a
kacifántosan szerencsétlen varázslóhoz. – Ne haragudj, de már csak szakmai
érdeklődésből is meg kell kérdeznem, hogy te tényleg tudsz mindenesfagylaltot
varázsolni?
– Hát, éppenséggel tudok… –
kezdte csűrni-csavarni a szót Nuuszi Kuuszi, de Mamintinak ez éppen elég volt.
– Akkor kérlek, mutasd meg
tudományodat.
– Lássuk azt a
mindenesfagylaltot! – kiáltották többen is.
– Ajajaj! – mondta Nuuszi Kuuszi.
– Ez most a varázsige, vagy csak
sopánkodsz?
– Még csak sopánkodtam... De
nagyon gyorsan nyaljátok meg majd a fagylaltot! Figyelem, most jön a varázsige.
– Széttárta a karját. – Nuszikuszikuszinuszi…
– Ne is folytasd – intette le egy
nagydarab, kövér, sántikáló ember, aki a jó ég tudja, honnan került oda. –
Maminti szakmai kíváncsiságát ugyan kielégítheted a fagylaltoddal, de jóllakni
senki nem fog tőle. Hiszen amit varázsolsz, az egy szempillantásig létezik
csak, s azon nyomban el is tűnik. Nem így van? – villantotta a szemét a
gólyalábú meszelőnyélre, aki nem szólt semmit, csak letörten bólintott.
A fájós lábú rövid hatásszünetet
tartott, majd így folytatta:
– Én viszont nagyon is valós
nyalánkságot kínálok nektek. Annyit ehettek majd, amennyit akartok, csak az a
fontos, hogy az én találmányomból egyetek, mert tudja meg mindenki, én, a
lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.
– Hogyisne, te hóhér, te
körmönfont csaló – ordította gejzírként kitörve Kriszti királykisasszony –, még
hogy soványító palacsinta! Ismerem én a nagy, egyetemes, világraszóló
csalásodat!
– Nana – kapta föl a fejét
Vacskamati –, azt a címet már birtokolja valaki.
– Fára mászatnád azt a kedvesen
hortyogó medvét, mi?! – toporzékolt tovább Kriszti királykisasszony – Kapna
palacsintát, persze, hogy kapna – egyszer fenn, egyszer lenn.
– Hogyisne! – makogta dühödten a
Nyúl. – Még a végén fába szorulna itt nekünk, mint múltkor az a síró-rívó,
egéritató hernyó!
– Igaz is, valaki megitathatná
végre az egereket – elégedetlenkedett a hazudós Egér –, a csillagokban mindig
borral telt mogyoróhéjjal vártak.
– Hogyisne… – kezdte volna
valaki, de ekkor szerencsére Vinkóci Lőrénc csapra vert egy hordó
szivárványszörpöt, és mivel a nagy hogyisnézésben mindannyian megszomjaztak,
villámgyorsan kiürült a szivárványszörpös hordó.
Hogy végül mit ettek az ünneplők
a Négyszögletű Kerek Erdőben, nem tudnám megmondani, de a születésnapi
köszöntésre határozottan emlékszem.
A medveforma férfi éppen arról
álmodott, hogy a Rettenetes Háromkerekű Pakukmadár hátán repül. Hirtelen óriási
hangzavar támadt. Felriadt, kinyitotta a szemét, és mindenféle furcsa, mesebeli
szerzetet látott az eukaliptuszfa körül.
– Isten éltessen, Isten éltessen!
– kiabálták.
Nagy pironkodva előállt Dömdödöm,
és rövid, szívhez szóló pohárköszöntőt mondott. Így szólt:
Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm.
A többiek üdvrivalgásban törtek
ki, vidáman koccantak össze a poharak. Vinkóci Lőrénc alig győzte bontogatni a
különféle szörpös hordókat. Réz Zoli jókorát húzott a pálinkás üvegéből,
vigyázva, nehogy Bab Berci rápillantson, és ecetté savanyítsa.
Aztán mindenki átadta az
ajándékát. A teljesség igénye nélkül: Mikkamakka bodorított neki egy kócos
bárányfelhőt (igaz, Vacskamati is segített), Vacskamati kölcsönadta a virágját
(addig se kell ápolgatnia), Bruckner Szigfrid meg az új piros nadrágtartóját
(szigorúan kölcsönbe!). Marcitól Szeplő Sziszit kapta meg (szintén kölcsönbe),
bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sziszi saját elhatározásából szökött át
az író fültövére, mert csúnyán összekapott Szeplő Szepivel, meg különben is
éghajlatváltozásra vágyott. Aztán persze hiányzott neki a többi szeplő, és
napokig bömbölt a medveképű fülébe. Szép kis ajándék, mondhatom!
Didekitől orgonaillatbefőttet
kapott, Östör királytól pedig Haragország kapujának kulcsát. A hazudós Egér
elmesélt neki egy anekdotát legutóbbi csillagtúrájáról, Berzsián pedig
elszavalta klasszikussá vált jobbladáját:
Mester! Van elég
gőzünk,
ha vesztünk is, gőzünk.
A legcifrább ajándékot mégis
Rutoldótól kapta. Vagyis Lapázi Lopeztől. Illetve Pálinkós Gyurkától. Rutoldó
Tupakka kertjébe csempészett egyszer egy magot alaposan becsomagolva, de
Tupakka és Rutoldó története egy egészen más mese, nem tartozik ide. Csak
annyiban, hogy Lapázi Lopez ellentolvajnagy – aki nem vitt, hanem hozott –
belopott Rutoldó kertjébe egy másik magot. De nem akármilyen mag volt az, hanem
Pálinkós Gyurkának, a mellékes és titkos költőnek a Jenő azt mondta, hogy
átment a labda című költeménye. Ő ugyanis nem írja a verseket, hanem titokban
elveti őket. A legszebbek pedig akkora gyümölcsöket teremnek, mint egy
görögdinnye. Rutoldó éppen ezt a magot csomagolta be jó vastagon, és nyújtotta
át utolsóként a medveforma írónak. Remélem, lesz türelme kicsomagolni.
Késő estig állt a bál. Violin
külön erre az alkalomra komponált egy fülrepesztően gyönyörű kantátát. Az volt
csak a füttykoncert! Minden fűzfa tele volt fütyörésző rézangyalokkal. Arra
vándorolt Szegény Dzsoni, ő is fütyörészett. Hol vidáman, hol szomorúan. Már
attól függően, hogy milyen kedve volt. Közreműködött az Erdei Bogárkórus és
Csillagszemű Bogárka, valamint Rácegresi furulyán. Trillázott, sírt és nevetett
a furulyája. Azt fújta, hogy:
Csodaország, jaj de
messze,
mégis itt van a
szívünkbe’.
Voltak, akik táncra perdültek,
voltak, akik bukfencet hánytak. Bikfi-bukfenc-bukferenc!
Bruckner Szigfrid elmélyülten
beszélgetett Lembozó Lengubozóval, az öreg bohóccal a régi cirkuszi világról.
Lapázi Lopez Ipiapacsékat próbálta rábeszélni, hogy álljanak be ők is
ellentolvajnak. Maminti Nuuszi Kuuszit vigasztalgatta azzal, hogy fogtömést
például ő se tud varázsolni. Bab Berci pedig bocsánatot kért Mamintitől, amiért
egyszer tünkánynak meg boszordérnek nevezte. Utána a nátha szépségeit ecsetelte
Hapci királynak, aki hálából hetvenszer rátüsszentett. Marci Amarillával,
Bedebunk Sáriával és Didekivel rendezett szeplő-szépségversenyt. (De azért egy
kicsit hagyta magát, nehogy a hölgyek megsértődjenek.)
Hát így köszöntöttük fel a
medveforma Mestert. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával,
vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése