Maral Sassouni – Dávid Ádám: Hangkertészek

Ha valamilyen oknál fogva – teszem azt, egy mese első mondatában – szóba kerülnek a mosómedvék, le merem fogadni, hogy az emberek döntő többségének legjobb esetben is annyi jut eszébe, hogy

1. a mosómedvék minden bizonnyal tisztaságmániások;

2. baljóslatú külsejük miatt valami tolvajfélék lehetnek.

Biztosíthatlak továbbá, hogy az állatok döntő többsége szintén így okoskodik.

Hogy miért? Pofonegyszerű:

1. a Procyon lotor névre keresztelt, csíkos farkú emlőst számos nyelvben (például japánul, németül, olaszul vagy magyarul) a mosással és a mosakodással kötik össze (pedig ismerek én olyan mosdatlan példányt, hogy annak a hónaljszagát bármelyik bűzös borz megirigyelhetné);

2. a szemük körül ékeskedő (netán éktelenkedő?) fekete sávot sokan rablómaszknak vélik, márpedig ki más hordana ilyet, mint valami alvilági alak (tolvaj, gazfickó, pitiáner bűnöző)?!

Nem szép dolog valakit a neve meg a külseje alapján ilyennek vagy épp amolyannak elkönyvelni, de a mosómedvék többségét ez csöppet sem zavarja – vélhetően azért, mert tökéletesen megfelelnek a róluk alkotott képnek. Így volt ez a nagy múltú Trom családban is, ahol a lányok még jószerivel meg sem születtek, de máris ösztönösen mosakodni kezdtek, aztán jött a szüntelen mosás, mosogatás. A fiúk meg, ahogy meglátták a napvilágot, azonmód utána is kaptak, hogy elcsenjék a fénynyalábot. Ha rajtuk múlna, vaksötétben tapogatózhatnál egészen addig, míg a hírhedt Trom-banda valamelyik fekete maszkos, marcona mosómedvéje nem keresztezné az utad, hogy csinos kis summa (mondjuk százhuszonhat tappancsnyi hántolt bikmakk vagy nyolc és fél kupac kötözött földigiliszta) ellenében kiszúrja a szemed egy vacak napsugárral.

Troméknál tehát a férfiak évszázadok óta tökéletes munkamegosztásban követték el piszkos ügyeiket, hogy aztán a nők mindig tisztára mossák őket. Csakhogy – ahogy az egy népes családban megeshet – egy nem különösebben szép későnyári napon hiba csúszott a gépezetbe: megszületett Botond, a Trom-klán fekete báránya. Na, nem volt ő se bari, se fekete.

Maral Sassouni, franciaországi művész alkotása

Első ránézésre ugyanolyan csíkos farkú, rablómaszkos újszülött mosómedvének tűnt, mint az ikertestvérei. Csakhogy neki esze ágában sem volt napsugarakat lopkodni, mint a mintafiúknak, de mosakodni se kezdett el, mint a mintalányok. Ehelyett hegyezni kezdte a fülét, mert távoli harmonikaszót hallott az erdő mélyéről, és rögtön elbűvölte a muzsika (a többieknek fel se tűnt a nagy hangzavarban).

Mohsen Mohammad Mirzaee – Ayhan Gökhan: Mese egy kislányról, egy pillangóról és a valóságról

Hegyek bújtak hegyekbe, mint megkergült cérnaszál a fényes tűbe.

Ez történt!

Kavicshang súrlódott, mint a surló, színtelen.

Ez történt!

Medvehagyma brummogott zölden, szavak kapaszkodtak szavak sörényébe alig-alig hallhatóan, egércincog-piszésen.

Ez történt!

Igen ám, de nekem nem ezekről szól a mesém!

Élt egyszer egy kislány. Nem birslány, az arca nem volt kerek, és nem picilány, mert annál nagyobbacska volt.

Ez a se nem birs-, se nem picilány intézetben élt.

Elmagyarázom.

Nem volt anyukája és nem volt apukája.

Az hogy lehet?

Kérdezheti bárki.

A bárkinek elmondanám, hogy a kislányt a szülei sajnos elhagyták, intézetbe tették.

Tente-tente, beletették.

Hideg, aszfaltszürke falak határolták az intézetet, nem amolyan égig érő, ég-közép hosszú falak. Az épület egyik szobájában töltötte a napjait Éva, az intézetben Évának nevezték. A kislány valahogy nem akarta tudomásul venni ezt, a szíve és a füle tiltakozott az illetlenül, karácsonyfadíszként ráaggatott név ellen.

Mohsen Mohammad Mirzaee, iráni művész alkotása

„Nem ez a nevem, nem ez a nevem!”

Súgta a szíve.

„A füleden ülsz? Nem hallod, hogy hívtalak!” – kiáltott a kislány után az egyik gondozó.

Nem, nem ült a fülén. A füle makacs természet volt, nem akarta tudomásul venni a nem hozzávaló nevet.

„Éva, Éva!” – visszhangozta a barátságtalan intézeti folyosó.

Wichy Gomez – Tóth Ágnes: A lány és a kalap

 A városka kihalt volt és csendesen bóbiskolt a déli órákban. Csak egy hosszú, fekete hajú lány álldogált a kalapos üzlet előtt, és sóvárogva nézte a kirakatban azt a különös kalapot, amit nap mint nap megcsodált. Ez a kalap különb volt az összes többinél, mert nem virágok, tollak és szalagok díszítették, hanem egy város makettje, amit egy fa rozsdavörös lombja árnyékolt be.

Alejandra, mert így hívták a szép leányt, mindig heves szívdobogást kapott, ahányszor csak megpillantotta a kalapon lévő városkát. Úgy érezte, hogy már látta valahol. Szinte érezte a házakból áradó ételek szagát, a lekaszált fű, a citrom és olajfák illatát, simogatta arcát a szélmalom forgó lapátjainak a szele  és hallotta a toronyból áradó szívmelengető harangszót, ami könnyeket csalt a szemébe. Egyszer pedig, amikor sokáig bámulta az egyik  ház ablakát, mintha az apja arcát látta volna egy pillanatra. De hát hogy lehet ez, hiszen neki nincsenek szülei, ő talált gyerek. A jószívű Maria asszony nevelte fel, aki egy reggel a kertjében bukkant rá: egy narancsfa alatt ült, keservesen sírt és nem tudta, hogyan került oda. Maria asszony szerint három éves lehetett. Hetekig nem beszélt.  A nyakában aranyláncocska volt medállal, abba volt bevésve az Alejandra név, arról nevezték el. Sajnos már a nevelőanyja sem él.

– Istenem – sóhajtotta –, csak ne lenne olyan drága ez a kalap. Legalább egy évi keresetembe kerül – suttogta éppen, amikor mellé lépett egy fehér szakállas úr. – Már régóta figyellek, leányom. Ugye nagyon szeretnéd megvenni ezt a kalapot?

Wichy Gomez, spanyol művész alkotása

– Igen, uram, de nincs rá pénzem.

– Akkor én megveszem neked – mondta kedvesen az ember.

– Nem fogadhatom el, mert szegény vagyok, nem tudnám visszafizetni a pénzt.

– Nem is kell – mondta az öreg, és bevezette a lányt boltba.

Pablo Zerda – Tamás Zsuzsa: Macska úr a szomszédban

Amikor ideköltöztem, ebbe az aprócska földszinti lakásba, tudtam, hogy nemcsak a három és fél szobámat meg az egész régi életemet hagyom hátra, hanem a lépcsőzést is, ami az én fájós lábammal már igencsak nagy problémát jelentett – így hát megpróbáltam örülni a változásnak. Mi tagadás, nem sikerült: egyszobányi új otthonom egy pillanat alatt megtelt régi életem tárgyaival és az emlékeimmel, mégsem volt kihez beszélnem, és nagyon egyedül éreztem magam.

Földszinten lakni különös érzés: néha megfeledkezem róla, hogy három emelet és sok-sok család lakik a fejem felett. Ha kinézek az ablakon, az orgonabokor mintha csak nekem virágozna, a talpalatnyi kert mintha csak az enyém volna. Így hát gyakran üldögélek az ablak mellett, és ilyenkor szívesen megfeledkezem arról, hogy rajtam kívül más is lakik itt.

Igaz, mindig van, mi eszembe juttassa a többieket. Legfőképp a szomszédaim, akik olyan hangosak, mintha nem is a szomszéd lakásból, hanem a szomszéd szobából szűrődne át hozzám a hangjuk – no de hát, mint már említettem, a lakásom csupán egy szobából áll. Különös párbeszédeknek vagyok fültanúja, a legtisztábban ugyanis akkor hallom őket, amikor a fürdőszobában tartózkodnak: igen, néha ketten vagy hárman is, mert a kislány nem szeret egyedül fürdeni, és a vécére sem tud még egyedül felülni.

Pablo Zerda, argentin művész alkotása

Először nem is értettem, miért ront be a fürdőszobába az anyukája azzal, hogy „Gyorsan, a karimát!”, de egy ideje rájöttem, hogy a gyerek vécéülőkéjét hívják így; ha pedig az iránt érdeklődik, kell-e barát, akkor hosszabb üldögélés következik, amelynek néhány plüssfigura lesz a nézője. Tiszta bolond az egész família, én mondom.