 |
| Bódi Kati illusztrációja |
Az égi kasban, a Tejút egy szegletében száguldozott egy üstökös. Izzó magjából itt-ott elhagyott egy darabkát. A leszakadt szemcsék zirregtek, zurrogtak, mint egy raj űrbéli méh, libbentek erre is, arra is a semmiben, aztán lezuhantak a legközelebbi égitestre.
Egyszer egy ilyen kődarab addig fészkelődött, míg magához nem vonzotta egy nagy, kék bolygó: a Föld. Teste apró volt, ám ahogy zuhant át a légkörön, olyan nagy fénnyel izzott, mint egykor az üstökös. Pici szíve égett, egyre kisebbé és sűrűbbé tömörödött.
A meteorit cickafarkak, mezei zsályák és útifüvek között csapódott be egy réten. A nyár már sárgára perzselte a kalászokat, így egy száraz fűcsomó lángot fogott az izzó kőtől, majd egy pillanat alatt ellobbant. Kisujjkörömnyi kráter közepén pihegett a meteorit. Tüze lassan halványult, de a felülete fénylett, mint egy rózsabogár.