Kalimpálás. Lábbal. Ezt mondja anya. Vagyis nem anya, hanem az a Majakovszkij, vagy Janikovszky. Anya kedvenc gyerekírója. Anya az orrom alá tolja, muszáj elolvasnom. Kuncog. Én nem. Dermedten nézzem. Mi ez a furcsa fény a szemében a mosoly a szája a szélén?
Ilyenkor már általában rám szokott szólni, ne egyek instant levest, az nem étel, és ha már azt eszem, ne nézzem a telefont közben. De most nem mondott semmit, mármint azután, hogy mondott. Előadta a szokásosát. Bezzeg az ő idejében nem léteztek kütyük, se mobil, se tablet, se laptop, a tévében is csak két csatorna volt, a reklámot külön jelezte a műsorújság, és az esti film előtt verset mondtak. Ilyenkor borzasztóan sajnálom, és ő is borzasztóan sajnál engem. Mindketten sajnáljuk egymást, a másik csúfos gyerekkoráért.
Csak az a különbség, hogy az enyém még tart és ő az anyám. A családunk mottója pedig, hogy:
Anyáknak ellentmondani lehet, de nem érdemes!
Így van. Mindig én húzom a rövidebbet, ő meg ki a mobilomat a kezemből, repül a fiókba, a képernyő időm a felére. Ezért kidolgoztam egy stratégiát. Amikor leülök az étkező asztalhoz enni, elrejtem a szalvétatartó mögé a telómat. Így amikor anya jön-megy, a konyha és nappali között, és felém pillant, úgy teszek, mintha papírtörlőért nyúlnék. Esetleg eljátszom, hogy Cirmit, a macskánkat keresem. Legtöbbször beválik, néha nem. És akkor jön a műsor, de nincs benne vers, csak bezzeg, sajnálkozás, kiabálás, telefon elkobzás, satöbbi.
De most nem. Megállt felettem, rám meredt, finoman próbáltam betolni a telefonomat a terítő alá. Biztosra vettem, hogy észrevette. De nem, a lábamat nézte. Kalimpálok, mondta. Igen, bólintok, mozog a lábam, baj? Nem, sőt! Nevetett. Pont olyan vagyok mint ő, amikor annyi idős volt, mint én, állapította meg és ezzel elrohant, fel az emeletre. Kettesével véve a lépcsőfokokat, mintha a húgom lenne. Pedig az nincs, csak öcsém. Sajnos. Közben hallottam, ahogy anyám, akit megszállt a nem létező kishúgom szelleme, nagy sebbel-lobbal kinyitja a padlásfeljárót. Cirmi ijedten felnyávog. A nehéz létra lecsapódik, anya trappol fel, ideg gyenge macskánk meg a hangok alapján neki a könyves szekrénynek. Piff, paff, puff, vaskos kötetek koppannak a linóleumon. Fémes csattanás, azt hiszem Cirmi irányt váltott, és feldöntötte a szárítót. Gyanúm gyorsan beigazolódik, már a nyakamban van öcsém fekete tornagatyája, aztán érkezik hozzá fehér felső is, végül kisvártatva Cirmi. Hopp! Beugrik az ölembe, nagyot szusszan, összegömbölyödik és már dorombolva alszik is.
A macskák furcsák, ennél már csak az anyák furcsábbak! Az enyém ott áll felettem. Azzal az ezeréves, koszos könyvvel a kezében. Magához öleli, tekintete homályos. Aztán a kezembe nyomja, muszáj elolvasnom. Eszem, próbálkozom és a félig megevett instant levesem felé, biccentek. Meg mobilozol, teszi hozzá anya, szeme összeszűkül. Dehogy, hebegem, és ujjammal finoman a telefonomat beljebb nyomom a terítő takarásába. Cirmi megébred, neheztelőn néz rám. Mielőtt még anya is, kikapom a kezéből a könyvet. Magam elé veszem.
Borítóján három színes gyerek, meg egy furcsa férfi. Utóbbi barna öltönyt hord, fején csákót visel, egyik kezében kemény kalapot másikban esernyőt szorongat.
Ki ez, Poirot az óvodában?
Anyám nevet, és valahogy azonnal átragad a jókedve rám. Jó együtt röhögni. A végén a könnyem is folyik. Kemény borítóra hullik. Letörlöm. Anya kinyitja a könyvet és olvassa:
„A felnőttek folyton csak azt mondják: - Legyél jó!
Meg azt, hogy: - Ne legyél rossz
Meg azt, hogy: - Fogadj szót !
Meg azt, hogy: - Viselkedj rendesen!”
Nem is rossz egy orosztól, állapítom meg. Anyám kacag, miért lenne orosz.
Hát mert Majakovszkij, nevetek. Janikovszky, javít ki.
Ikszi, ikszi egyre megy, legyintek. És mi van a kalimpálással,kérdezem.
Neki az volt a mobil, muszáj volt kalimpálnia evés közben. Lapoz a könyvben. Rám néz, én ő rá, aztán a könyvre, olvasom:
„A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság. Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után.”
Hátrafelé menetben kóbor macskát simogatni, csettintek elismerően, na, az menő.
Akkor tetszik, lelkesedik anya.
Aha, bólintok.
Most már anyának is könnybe lábad a szeme. Tudom végre feltehetem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztat, mióta hazajöttem:
Anya ... tudnál egy kis időt adni Youtube-ra?
 |
| Illusztráció: Szabó-Szemenyei Eszter |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése