Róka Bettina – Tasi Katalin: Pitypangként…

„Pitypangként tiéd a sors fura bája”

Szél szárnyán repülhetsz kutyatej-bálba. 

Sárga bársonyruhád kifakult az éjjel...

Hajnal lett, zsibongó, s szálltok szerteszéjjel

Mint a hópelyhek, kavarogtok szépen

Ezer testvéreddel a hajnali égen

Habkönnyű, fehér, szép vattaruhában,

Mint elsőbálos hölgyek régen, hajdanában:

Halk hegedűszóra lépegető lábbal

Mosolyogva dúdolt szép melódiával, 

Szívük mélyén titkon szerelemre vágyva.

„Szellő hátán vár rád a világ száz tája”

Göröngyös földhalom, rét, patak és moha...

Tudod, hogy honnan jössz, de nem tudod, hova

Tesz le Zephyr, a pajkos, nyári szellő, 

Huncut, kíváncsi, friss, nagyot szökellő.

De akárhogy is lesz, te már útra keltél, 

Anyád otthon hagytad, hátra se figyeltél. 

Nem baj, ne sírj, hidd el, ezt még ő se bánja. 

Asszony leszel te is, tudja, nemsokára. 

Strasszer Krisztina Szófia – Kocsis Noémi: Én, az agypöcök (avagy: mi lenne, ha én lennék Ági néni agya?)

Mi lenne, ha én lehetnék Ági néni agya? Mióta elkezdődött szeptemberben az iskola, ez a kérdés jár a legtöbbször a fejemben. Ehhez persze azzal kell kezdenem, kicsoda is Ági néni.

Ági néni természetesen az osztályfőnökünk, mi vagyunk a negyedik bé. Ági nénit egy évre kaptuk, vagyis ő kapott minket, mert a mi osztályfőnökünknek múlt nyáron kisbabája lett. Nekünk meg egy Ági nénink.

Ági néni elég fura volt, rögtön azzal kezdte, hogy ő nem nagyon szeret válaszolni kérdésekre. Különben is, órán ő, a tanár kérdez ugyebár.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – tette még hozzá, aztán ezt fel is írta a táblára. Tanácstalanul néztünk egymásra. Sajnos a következő napok és hetek sem voltak jobbak, Ági néni újabb szabályokat talált ki. Kés-villa-olló nem gyerek kezébe való, mondta például rajzórán. Háztartástan szakkörön kijelentette, hogy ha sok tésztát eszünk, biztosan béka nő a hasunkban. Matek óra végén pedig felírta a táblára: jövő órán témazáró nagydolgozat!!!

Ekkor határoztam el, hogy lesz, ami lesz, én leszek Ági néni agya. Egy agypöcök leszek, aki Ági néni agyában átállítja a kapcsolókat. Mert valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább! Az egész sokkal könnyebb volt, mint gondoltam: mikor másnap reggel kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam. Felkeltem, és felöltöztem. Sajnos, Ági néni szekrényében nem volt egyetlen halálfejes póló vagy piros tornacsuka sem, így a sok unalmas holmi közül kénytelen voltam egy hosszú, barna szoknyát és virágmintás blúzt választani. Hosszasan szemléltem magamat az idegen fürdőszoba idegen tükrében (Jééé, végre felérem! De mikor lett nekem ekkora orrom?), aztán a konyhában ettem egy szelet csokit, és ittam egy kis kakaót. Végül elköszöntem egy idegen bácsitól és két idegen gyerektől, hogy elinduljak a munkahelyemre. Csókolom! – köszönt rám egy csomó gyerek az iskolánál. Véletlenül nekiütköztem az igazgató bácsinak, aki szintén befelé igyekezett a kapun.

– Csókolom! – nyögtem én is. Szerencsére csak mosolyogni volt ideje, mert közben telefonált éppen. Hát, az áginéniséget még bizony gyakorolnom kell!

Joó Réka – Balázs Imre József: Mi lenne, ha lenne egy láthatatlan szigetem?

Mi lenne, ha… mi lenne?

Kimennék a szigetre,

Hol pálmafák fehérlenek,

S gyűjteném a színeket.

Mi lenne, ha mi lennék?

Bozótszínű fehérség,

Vakító, szép alkonyat,

Elönthetném a partokat.

Mi lenne, ha ma lenne?

Csak beúsznál a szemembe,

Hol nincs idő, se szél, se szó,

Mindent megvilágító.

Pásztor Emma – Simon Réka Zsuzsanna: Mi lenne, ha egy reggel szörnyek ülnének az ablakpárkányunkon?

A zsebszörnyek, Bajnóca, Büdöske és Csodabogyó, egy ablakpárkányon üldögéltek.

– Mit csinálsz? – hajolt Csodabogyó Bajnócához.

– Hogyhogy mit csinálok? Amit ti – válaszolta Bajnóca.

– Miért, szerinted, mi mit csinálunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Büdöske.

– Benéztek egy ablakon – vonta meg a vállát Bajnóca.

– És hogy csináljuk? – kérdezte Csodabogyó.

– Hát így – mondta Bajnóca, és a feje nagyot koppant az ablaküvegen.

– Nem hallod, ahogy koppan az az okos csíkos kockafejed? Így kell feltűnés nélkül benézni egy ablakon? – zúgta Csodabogyó.

– Mit csináljak, ha olyan tiszta ez az ablak, hogy nem látom, amikor közeledik, vagyis, amikor én közeledek – ráncolta a homlokát Bajnóca.

– Akkor figyeld, mi hogy csináljuk, és utánozd! – húzta ki magát Büdöske, és a feje nagyot koppant az ablakon.

Bajnóca úgy elkezdett vihogni, hogy majdnem lepottyant az ablakpárkányról.

– Ne vihorássz, csak tudni akartam, milyen, ha nekem is koppan a fejem – pirult el Büdöske.

– Most hogy már tudom, ti hogy néztek be egy ablakon feltűnés nélkül, megmondanátok végre, mit is csinálunk mi ezen az ablakpárkányon? – kukacoskodott Bajnóca.

– Várunk – mondta fokhagymát rágcsálva Büdöske.

– Jaj, Büdöske, most komolyan? Megint fokhagymát rágcsálsz? – fordult el Büdöskétől Csodabogyó.

– Mindig siettettek. Nem reggeliztem. Csak ez volt a zsebemben, és amúgy is, kedvencem a fokhagyma.

– Legalább ma kihagyhattad volna! – tette hozzá Csodabogyó.

– Túl érzékeny az a harmonika-orrod! És milyen borzas vagy ma reggel! Azt a vörös kócot igazán megfésülhetnéd néha-néha! – húzta el az orrát Büdöske.

– Ne tereld el a szót! Így biztosan az ablakon keresztül is kiszimatolják, hogy itt ólálkodunk – folytatta Csodabogyó.

– Mit csináljak? Ha rajtatok múlna, sosem ehetnék fokhagymát! Nem lehet mindenki kedvence a karamellel töltött csokoládé, a császármorzsa meg az epres fagyi – rágcsált tovább Büdöske.

– Óh, hogy én milyen szörnyen nézek ki! Teljesen bepöttyült a fejem a nagy izgalomtól vagy ettől a kibírhatatlan fokhagymaszagtól – nézegette magát az ablaküvegben Bajnóca.

– Bajnóca, mindig pöttyös a képed. Akkor is, ha éppen szilvás gombóccal tömöd magad – nyugtatta Büdöske Bajnócát.

– Igen? És ezt miért nem közöltétek velem soha?

– Mert sosem kérdezted. Azért – magyarázta Csodabogyó.