Takács Martin rajza és Majoros Nóra meséje

Takács Martin: Cipzáras rókába bújnék

Majoros Nóra: A rókák panasza

  

A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

− A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

− Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

− Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

Bogdán Eszter rajza és Simon Réka Zsuzsanna meséje

Bogdán Eszter: Csikóhal

Simon Réka Zsuzsanna: 

Zete, a hosszúorrú csikóhal

Zete, a hosszúorrú csikóhal, egy hínár szárába kapaszkodva ringatózott. Kíváncsian figyelte az iskola mellett bújócskázó szárnyas csikóhalakat.

– Játszhatnék én is veletek? – kérdezte félénken.

– Hozzánk beszélsz? – kuncogta a legnagyobb szárnyas csikóhal.

– Igen, hozzátok – bólogatott a kis hosszúorrú.

A szárnyas csikóhalak a hínárhoz úsztak. Körbeállták a kis csikóhalat.

– Leskelődsz utánunk?

– Nem.

– Hallgatózol netalán?

– Dehogy.

– Akkor mit ólálkodsz itt?

– Én csak játszani szeretnék – mondta elcsukló hangon Zete.

– Velünk, te hosszúorrú csikóca? – kiáltotta egy pockosabb szárnyas csikóhal.

– Hát, nem tudod, hogy hosszúorrúakkal nem játszunk? – húzta meg a hínár szárát a legkisebb szárnyas csikóhal.

– Nem játszotok velem, mert hosszú orrom van? Máskor együtt játszottunk – szipogta a kis hosszúorrú.

– Az máskor volt, okoska! – gúnyolódott a pocakos.

– És még szárnyad sincs, nyenyenyenyenye! – csúfolódott egy nagyfejű szárnyas.

A szárnyas csikóhalak viháncolva ráugrottak egy közeli spagetti algára, és együtt kiáltották:

– Hosszúorrú, hosszúorrú!

Fent Norman rajza és Ijjas Tamás verse

Fent Norman rajza 

„A barátommal mi a vidámparkban egész nap játszó gyerekek bőrébe bújnánk szívesen!”

Ijjas Tamás: Vidámparkban, saját bőrben

Karesz meg én igazán nem vagyunk nagyravágyók.
Nem akarunk sem legkisebb királyfi lenni, se pokémonok,
se pókemberek, nem akarunk mi falra mászni,
indákon lógázni, sem indiándíszben lenyilazni az ellenségeket.
Szerintünk gyerekbőrben a legjobb, de nem az iskolában,
ahol azt tanítják egész nap, hogyan kell felnőtté válni,
hanem a vidámparkban, ahol a tanár bácsi is csak egy nagyra nőtt kölyök,
sikongat a hullámvasúton, vattacukorból az állára ősz szakállt ragaszt.
Újra és újra sorban állnánk az óriáskerék előtt, ami úgy lendít minket magasba,
hogy nem kell egy centit sem nőnünk, nem muszáj fejet felszegve az ajtófélfához
szorítani a hátunk, és izgulni, hogy nagyobbak lettünk-e, mint tegnap.
Dodzsemmel nekimehetnénk egymásnak úgy, hogy senkinek sem fájna,
a vidámparkban nem kéne libasorba állni, és olvashatóvá írni a macskakaparást,
más bőrébe sem kell bújni, mert ott végre úgy örülhetünk,
hogy majd’ kiugrunk a saját bőrünkből, de csak majdnem.
A vidámparkban az a legszebb, hogy azt játszhatjuk,
amik vagyunk, nem kell kinőnünk a gyerekbőrünket.

Veres Brigitta rajza és Simon Réka Zsuzsanna meséje

Veres Brigitta: Brigi, a világjáró százlábú

Simon Réka Zsuzsanna: Gumicsizma hadművelet

A százlábú az eső áztatta füvön feküdt. Feje alatt színes zoknikkal megrakott hátizsákja. Lábait az égnek emelte. Nyújtogatta a nyakát, fordult jobbra-balra, és közben a homlokát ráncolta.

– Egy pár az kettő, két pár az, az négy, három pár az, az...

– Csusszanjunk csak! Hoooplááááá! Csusszanjunk csak! – suhant le valaki mellette, aztán kopp és csend.

A százlábú felnézett. Egy elterült pogácsacsigát látott. Felült. A csiga nem mozdult.

– Hé, csiga, jól vagy? – kiáltotta a százlábú.

– Jól – nyekeregte a csiga –, csak szokatlanul nagy sebességgel csusszantam ezen a sáros dombon lefele. Még szerencse, hogy a fejem nem volt házon kívül. Nem is olyan rossz az, ha az ember, vagyis csiga hátán hordja a házát. Hehe.

– Örülök – mondta a százlábú, és újra magasba dobta a talpait.

– Ohohó, te aztán soklábon éldegélsz, pajtás! – barátkozott a csiga.

A százlábú nem válaszolt, a magasba emelt lábait nézegette.

– Fogadok, hogy egy rojtosujjúgyíkot is ki tudsz előzni – folytatta ámuldozva a pogácsacsiga.

– Csiga, csevegnék én veled, csak most épp zavarsz!

– Zavarlak? Tán csak nem sütteted a hasad – vihogott a csiga –, ahhoz nap is kéne. Ahogy elnézem, ma zuhogós kedvében van az ég. Felhős.

A százlábú nem válaszolt, maga elé motyogott.

– Egy pár az kettő, két pár az, az négy, három pár az...