Beleolvasott
a mesekönyvekbe a polcon, de azokban benne maradtak a betűk, csak a történetek
vándoroltak át a fejébe. Öreg volt, dauerolt hajú, az álla hegyes és csontos. A
szája szigorú.
Félrerakta a babákat, az unokái
játékait. Ott ültek az egyre dohosabb szagú kisszoba egyre dohosabb szagú
ágyán. A szomszédok, mint a klasszikus teleregényben kihaltak már, új emberek
költöztek a lépcsőházba. Gyerek sehol sem akadt.
A babák unottan ültek, üveges
szemükkel a semmibe bámulva a dohos kisszoba ágyán. Már le sem porolta őket.
Néha azért elmormolta maga elé, melyik kinek a kedvenc játéka volt az óvodában,
ahol a nyugdíjig dolgozott és ahonnét származtak.
A lányai látogatták. Az unokák
szerteszóródtak a világban, nagy ritkán nyitották rá csak az ajtót. Ahogy egy
napon a kisszoba ajtaja sem nyílt többé. A túlvilági óvodában új dadusra volt
szükség.
A szekrényben hatalmas halom
gyerekrajz maradt. Amikor szétválogatták, minden unoka boldogan fedezte fel a saját
gyerekkori rajzait és az ismerős neveket a többin.
Csak egyvalaki ült közöttük üres
kézzel. Az, akihez naponta lépett oda egy-két ovis: nézd, neked rajzoltam. A
girbegurba pálcikaemberek, nyulak és kastélyok csendes surranással ömlöttek aztán
az óvoda szemétgyűjtő autójába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése