 |
| (c) Paulovkin Boglárka |
A kisszékelyi növénydoktor sosem unatkozott. Délelőttönként a helyi nagyobbacska kertek és kisgazdaságok tulajdonosainak segített jól tartani a növényeket. Ha a levéltetvek háborút indítottak a szilvafák, rózsák, vagy a paprikapalánták ellen, egy apró dobozban katicalárvákat rendelt, amik pompás hétpettyesekké fejlődve rendszabályozták a falánk tetűfalkákat.
Egy levélről tudta, milyen betegségben szenved a fa, bokor, lágyszárú, gyógyszer-e a friss csalánból pár hét alatt mocsárbűzösre rothasztott permet vagy máshoz kell-e nyúlni, hogy a bánatosan lógó levelek, a sárguló hajtások vagy a kornyadozó palánták új erőre kapjanak.
Odafigyelt, hogy a kertekben minden növény jó társaságban legyen. Így senki sem lepődött meg, amikor a paradicsompalánták mellé bársonyvirág magokat szórt, hiszen el is magyarázta: a sárgafejű virágok szemet gyönyörködtetőek és jól tűrik az egyre szárazabb nyarakat, sőt az egész szezonban távot tartják a férgeket és a betegséget okozó gombákat a veteményestől. A növénydoktor az ifjú természetbarátok tudását művelte, ha a kerti és mezei növények szolgálata engedte.
Évről évre egyre több gyerek visszhangozta: csak az nevez gaznak egy növényt, akinek nem elég gazdag a tudása, hogy megtalálja a minden fűben, fában ott lapuló orvosságot. Ő tanította meg azt is a gyerekeknek, hogy a kutyabenge és minden olyan növény, aminek a nevében kutya vagy farkas van, mérgező, a mocsári medvetalpat és a bürköt gyakorlatlan szemmel könnyű összekeverni, ami akár tragédiához is vezethet.
A gyerekek minél tovább jártak hozzá, annál lelkesebben versengtek, az ő tudásuk olyan gazdag, hogy a legkisebb fűszálban is felismerik a csodát és sosem tévesztenék össze például az angolperjét a tarackbúzával. Vagy a kerti árvacsalánt a pesztercével.
Senki sem tudta biztosan, honnan van a fiatal doktor végtelen tudása, ami Tolnától Baranyáig híressé tette a Horváth András nevet. Persze Kisszékelyben alig hívták így, a legtöbben azon a néven szólították, amit Ervin bácsi adott neki, mikor kezdő növényorvos korában elhívta rendszeres sétáira.
Minden szerdán és szombat délután, napnyugta előtt két órával. Sosem maradhatott ki a löszmélyút, szombatonként pedig fontos volt útba ejteni a Babaszót, hogy a borszőlőn és a pántlikakörtén rajta tarthassák a szemüket. Kákicsfelcsernek keresztelte, mivel a kákicsról köztudomású, hogy bár szerény, még a legrosszabb földet is képes türelmes és kitartó munkával termővé fordítani.
Bár a két férfi sosem vitt magával társaságot, Kisszékelyben sokan tudni vélték, milyen mesébe illő dolgok történtek a séták alatt:
Hogyan győzték meg a honvágyban szenvedő selyemkórót, ha már selyem se lett belőle és hazamenni se tud, telepedjen át az Alföldre és állja útját az egyre szemtelenebbül pöffeszkedő Sivatagnak.
Réteses Mónika azt mesélte, hogy egyik sétán az Ervin bácsi meg a doktor legalább egy órát suttogtak a budai imolával, az útszéli imolával és a sáfrányos imolával. Másnap három vándor tündér érkezett Kisszékelybe. Egy kalapos feketehajú: a Dorka, egy cserfes, virágbogárszemű, a Zsófia és egy sáfránycopfos, égszemű, a Rebeka. Bár nem maradtak soká, annyit kacagtak a dombteteji kilátóban a vadnyulak ugrándozását lesve, hogy nevetésükből születtek a gyurgyókák.
Hogy ebből mennyi az igazság s mennyi a mese, nem tudom, de legutóbb úgy hallottam, mikor Ervin bácsi egy nap séta helyett az égi létra felé indult, a gyurgyókák olyan különös koncertet rendeztek a Tamási Éva kertje mellett, hogy a nagy napra bebodorított felhők nem esőcseppeket, hanem virágszirmokat sírtak. A növénydoktor szerint volt köztük a budai imola elegánsan rendezett szirmaiból, az útszéli imola borzas kis virágaiból és a sáfrányos imola boldogsárga pamacsaiból is bőven.
Egy levélről tudta, milyen betegségben szenved a fa, bokor, lágyszárú, gyógyszer-e a friss csalánból pár hét alatt mocsárbűzösre rothasztott permet vagy máshoz kell-e nyúlni, hogy a bánatosan lógó levelek, a sárguló hajtások vagy a kornyadozó palánták új erőre kapjanak.
Odafigyelt, hogy a kertekben minden növény jó társaságban legyen. Így senki sem lepődött meg, amikor a paradicsompalánták mellé bársonyvirág magokat szórt, hiszen el is magyarázta: a sárgafejű virágok szemet gyönyörködtetőek és jól tűrik az egyre szárazabb nyarakat, sőt az egész szezonban távot tartják a férgeket és a betegséget okozó gombákat a veteményestől. A növénydoktor az ifjú természetbarátok tudását művelte, ha a kerti és mezei növények szolgálata engedte.
Évről évre egyre több gyerek visszhangozta: csak az nevez gaznak egy növényt, akinek nem elég gazdag a tudása, hogy megtalálja a minden fűben, fában ott lapuló orvosságot. Ő tanította meg azt is a gyerekeknek, hogy a kutyabenge és minden olyan növény, aminek a nevében kutya vagy farkas van, mérgező, a mocsári medvetalpat és a bürköt gyakorlatlan szemmel könnyű összekeverni, ami akár tragédiához is vezethet.
A gyerekek minél tovább jártak hozzá, annál lelkesebben versengtek, az ő tudásuk olyan gazdag, hogy a legkisebb fűszálban is felismerik a csodát és sosem tévesztenék össze például az angolperjét a tarackbúzával. Vagy a kerti árvacsalánt a pesztercével.
Senki sem tudta biztosan, honnan van a fiatal doktor végtelen tudása, ami Tolnától Baranyáig híressé tette a Horváth András nevet. Persze Kisszékelyben alig hívták így, a legtöbben azon a néven szólították, amit Ervin bácsi adott neki, mikor kezdő növényorvos korában elhívta rendszeres sétáira.
Minden szerdán és szombat délután, napnyugta előtt két órával. Sosem maradhatott ki a löszmélyút, szombatonként pedig fontos volt útba ejteni a Babaszót, hogy a borszőlőn és a pántlikakörtén rajta tarthassák a szemüket. Kákicsfelcsernek keresztelte, mivel a kákicsról köztudomású, hogy bár szerény, még a legrosszabb földet is képes türelmes és kitartó munkával termővé fordítani.
Bár a két férfi sosem vitt magával társaságot, Kisszékelyben sokan tudni vélték, milyen mesébe illő dolgok történtek a séták alatt:
Hogyan győzték meg a honvágyban szenvedő selyemkórót, ha már selyem se lett belőle és hazamenni se tud, telepedjen át az Alföldre és állja útját az egyre szemtelenebbül pöffeszkedő Sivatagnak.
Réteses Mónika azt mesélte, hogy egyik sétán az Ervin bácsi meg a doktor legalább egy órát suttogtak a budai imolával, az útszéli imolával és a sáfrányos imolával. Másnap három vándor tündér érkezett Kisszékelybe. Egy kalapos feketehajú: a Dorka, egy cserfes, virágbogárszemű, a Zsófia és egy sáfránycopfos, égszemű, a Rebeka. Bár nem maradtak soká, annyit kacagtak a dombteteji kilátóban a vadnyulak ugrándozását lesve, hogy nevetésükből születtek a gyurgyókák.
Hogy ebből mennyi az igazság s mennyi a mese, nem tudom, de legutóbb úgy hallottam, mikor Ervin bácsi egy nap séta helyett az égi létra felé indult, a gyurgyókák olyan különös koncertet rendeztek a Tamási Éva kertje mellett, hogy a nagy napra bebodorított felhők nem esőcseppeket, hanem virágszirmokat sírtak. A növénydoktor szerint volt köztük a budai imola elegánsan rendezett szirmaiból, az útszéli imola borzas kis virágaiból és a sáfrányos imola boldogsárga pamacsaiból is bőven.
Szerkesztette: Németh Eszter
