Várfalvy Emőke: A méhecskepásztorok

 

Perecz Annabella illusztrációja

    Kopogtattak az ajtón.
    Nem volt kérdés, hogy ki az. Így csak Ambrus János, a Hargita legidősebb medvéje tudott zörgetni.
    – Magával meg mi történt? – bámult Nagyszékely a kissé görnyedten álldogáló óriásra.
    – Urambátyám, azokról a méhekről lenne szó – dörmögte Ambrus János és elvette a mancsát az orra elől, ami legalább duplájára dagadva vöröslött marcona képe közepén.
    – A mindenségit – vakarta meg a fejét Nagyszékely.
    – A legutóbb megállapodtunk valamiben, ugye, urambátyám? – húzta ki magát a medve, amitől a tornác tetőlécei mind egyszerre jajdultak fel.
    Nagyszékely bólintott, s miután a medve eltűnt a porta végén burjánzó rengetegben, bekiáltott a házba:
    – Gyere, menni kell!

    A házból egy tíz év körüli fiúcska szaladt ki kalapban, csizmában. Olyan volt, mint az apja piciny másolata, csak neki nem volt még bajusza.
    – A méhecskéket? Vinni kell? – ugrott az apja mellé a szekérre, és már indultak is a selyemfüvű rétre.
    Mikor a méhecskék mind hazaértek a mézharmat gyűjtésből, az ember egyenként becsukta a kaptárakat, és a fiával óvatosan felrakosgatta őket a szekérre. Miután az utolsó kaptár is felkerült, Nagyszékely körülnézett a selyemfüvű réten. Beszívta a közelben hullámzó kis tó alkonypáráit. Megsimogatta szemével a rét körül álló fenyőfák törzsét. Mintha biccentett is volna egy magas árnynak, ami a legmagasabb fenyő mellett sötétlett komoran.
    – Hát rajta Kisszékely! – ült fel a bakra a fia mellé és elindultak Kolozsvár felé.
    Intettek Parajdnak, kalapot emeltek Vásárhelynek, pihentek egyet Tordán, majd Bánffyhunyadon, ezután meg sem álltak Nagyváradig.
    Elidőztek Érmihályfalván a Nyíló akác ünnepén, ahol a méhecskék degeszre legelték magukat az illatos virágokból, mielőtt Nagyszékely és Kisszékely tovább indultak volna.   
    Debrecentől hamar búcsút vettek, mert a Nagytemplom öblös harangzúgását nem tudták megszokni a méhek.
    A Hortobágyon hiába várta őket terített asztal, rajta sziki pozdor, útifű, madárhúr, pusztai cickafark, sőt még réti peremizs is a veresnadrágos csenkesz között, nem esett olyan jól a röpülés, mint az égbe szökő, suttogó fenyvesek között.
    – Menjünk tovább! – döngicsélte a királynő Nagyszékely fülébe, s ő rakta a kaptárokat a szekérre és hajtott tovább.
    Elporoszkáltak Poroszlóig, s a Tisza vonalát követve Szolnokig, majd Kecskemétig mentek. Itt napokig bámulták a dongó bádogbogarakat, amik egymást kergették az égen, ölükben cipelve egy-egy apró embert.
    – Micsoda bolondozás ez! – legyintett Nagyszékely, s Soltvadkert felé indult, ahonnan édes mézes illatot hozott a szél.
    – Mint a gyöngyök – kacagott Kisszékely az arany szőlőfürtök között szaladgálva.
    – Homok – dörzsölte össze az ujjai között a szőlőtőkék alól felkapott rögöt Nagyszékely.
    – Tovább! – zümmögték a méhek kórusban.
    S mentek.
    A Duna partján megállva Nagyszékely egy templomot látott a távolban.
    – Mintha ikertornyok lennének. Vagy inkább apa és fia – hunyorgott az öreg, hogy azt is lássa, vajon a két egymás mellett álldogáló torony tetején is a kálvinisták csillaga ragyog-e a napfényben.
    – Arra menjünk – indultak a szekérrel.
    Megjárták Bölcskét és Madocsát.
    Dunakömlődnél Pusztahecse felé fordultak. Átvágtak Sárszentlőrincen s megérkeztek Felsőrácegres határába.
    Amerre néztek, selyemfüves rét zöldelt, körülötte ölelni való fákból magas erdők. Az erdők találkozásánál alkonyi páráktól illatos tavak.
    Nagyszékely és Kisszékely lepakolták a kaptárakat a szekérről. A méhecskék boldogan zümmögve repültek körbe a zöld völgy felett.
    – Otthon, édes otthon.

Szerkesztette: Németh Eszter