Kiss Dorina: Szaffi kisasszony

 

(c) Balog Olívia Száva

Tizenhatszor fordult az nyár őszbe, amióta a kis Szaffi megszületett. Bánát dús vidékén,
a magyar Kánaánban nevelkedett atyjával, Botsinkay Jónással, és édesanyjával, Szaffival. Időközben gyönyörű fiatal leánnyá cseperedett: külsőre teljesen úgy festett, mint anyja, nem hiába viselte a nevét. Természete viszont sokkal jobban hasonlított szülőapja vad, szertelen mivoltához.

– Szaffi, gyere le az ablakpárkányról! – kiabálta neki az édesanyja, amikor a kislány ötévesen a kastély ablakain keresztül érkezett és távozott a zöldellő kertbe.

– Szaffi, ne egyél úgy, mint egy macska! – feddte meg apja, amikor Szaffi tízévesen kézzel-lábbal majszolta a frissen sült oldalast.

– Szaffi, szó sem lehet róla, hogy egyedül kószálj a nagyvilágban! – kapták fel a fejüket
a szülei, amikor a lány tizenhat évesen eléjük állt a legújabb tervével.

Diana Soto: Nyelvmagyarkodás

 

(c)Bódi Kati

Ó, te csodás magyar nyelv, 

hadd legyek értő krónikásod. 

Hadd hozzam a távolból haza, 

mit a haza megkövetel, ha 

háza lehetne itt a népnek.

Mondjuk egy szép kép, melyen két kék

kis folt ölt bele a Föld nevű bolygóba. 

Ahol a ragnak párja a hangrend honleánya, 

míg a fotelben a fotelban mellett

karöltve lépdel előre, hogy – egyelőre – 

egyenlőre ossza a karoltó vitákat. 

Ahol a helyiség helységgé nő,

de csak akkor, ha levesszük 

az i-vel a pontot. 

S miközben a fél fül halmozva fáj 

a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért 

hallatán...

Én csak egy dologra vágyok... 

Izé, vágyom...

Kettest kapni a nyelvtandogán. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt és Czeiner-Szücs Anita

Majoros Nóra: Álmok az erdőben

(c) Nagy Diána

 

A moha álma 

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk. Elmaradtak a cukorfenyők, majd a sárgafenyők. Mindig csodáltam kócos lombjukat, és találgattam, vajon róluk esnek-e le azok a hatalmas tobozok, amelyeknek magjaiból jóllakik egy egész mókuscsalád. De ezek a tobozok is eltűntek a mélyben, és már minden fa hegyes kis kúp volt alattam. Bezzeg én esőt karcoltam az eltévedt felhőkből! Ághegyemre sas telepedett, és meg sem rezzentem a súlya alatt. Mókusok ugráltak lombom mélyén, meg sem csikizték a leveleim. A törzsemnek fekete medve dörgölőzött, de csak egy apró pont volt fentről a háta, és vastag kérgemen keresztül meg sem éreztem a teste melegét. Az erdőtűz is csak annyi volt, mintha valaki rám terített volna egy meleg takarót. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan picike és rövid életű, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odafent a világ, és milyen érzés mamutfenyőnek lenni? 

A mamutfenyő álma 

Álmomban zsugorodni kezdtem, és csak nőtt mellettem minden, mintha fordítva peregne le az elmúlt háromezer év, amit átéltem. Először csak azok a társaim magasodtak fölém, akikkel együtt őrizzük az erdőt évszázadok óta, aztán közelről láttam a sárgafenyők lombját. Odafentről nem is látszott, milyen puha és hosszú tűleveleik vannak, de most megfigyelhettem őket. Ahogy az sem látszott, milyen erős, hetyke levelei vannak a jegenyefenyőnek. Az ágak között mókusok ugráltak. Éles fogaikkal kibontották a tobozokat, kiszabadították a magokat, és el-elhullajtottak párat. El is felejtettem, hogy nélkülük nem tudna megújulni az erdő. Már csak a csavarttűjű fenyők lombja maradt alattam, utoljára akkor láttam őket, amikor kéteznyolcszáz éve, sudár csemeteként kicsúfoltam göcsörtös ágaikat. Félve ereszkedtem közéjük. Odalent éles patáikkal ijesztgettek a vadjuhok, és elcsörtetett mellettem egy óriási medve. Hangyák haladtak el a közelemben ütemes trappolással, aztán egy légy olyan hangosan rezegtette a szárnyait, hogy azt hittem, vihar készülődik. Nyolc imbolygó oszlop emelkedett fölém, és amikor felnéztem, megláttam egy pók mintás hasát. A pók elszaladt, amikor a páfránylevelek felfoghatatlan magasságából mellém hullott egy harmatcsepp. Megláttam magam a tükrében. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan hatalmas és ősi, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odalent a világ, és milyen érzés mohának lenni?

Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika
Eredeti megjelenés: Family CikCakk Magazin 2018/3

Halász Bálint: Jókai kutyája

    

(c)Klesitz Piroska

 A hajnal kitessékelte az éjjelt Pestről. Vigye a cókmókját, a háztetők felett pislákoló csillagokat, azt a nagy kerek, leginkább fényesre nyalt tányérra hasonlatos Holdat, meg a vonyító kóbor ebeket, szedje össze a tivornyázókat, térjenek haza, és akik otthon eddig nem tudtak aludni, mert izzó szemmel virrasztottak bajuk felett: most már ne is próbálkozzanak, hasztalan! Belpesten, a későbbi Dohány utcában, Tabakgasseban, volt mindkettőből. Lakták tivornyázók és álmatlanok, sőt, a Schiller-házban, ráadásul egy fedél alatt.
    Sándor és Júlia egy átmulatott éjszaka után éppen beestek az első emeleti bérleményükbe, míg a szomszéd szobában hősünk, Móricz csüggedten bámult ki az ablakán. Pedig akkor még mit sem sejtett arról, ami aznap várt rá! Csak azt tudta, hogy éjfél óta képtelen volt írni. Ekkor már több méltán népszerű regénnyel büszkélkedhetett, mégis ez az együgyű téma kifogott rajta. Mit írjon a kutyalétről!? Bármi másról szívesebben fogalmazott volna: a zsidókról, a hétköznapokról, a nagy dolgokról, csak erről ne! Ez az egyetlen lap hiányzott, a nyitó, és mehetett volna az újság a nyomdába… Éppen csak beleült a szerkesztői székbe, és ilyen csúnyán csőbe húzták! Hogyan hagyhatta meggyőzni magát, hogy az ezernyolcszáznegyvenhetes tizenkettedik lapszámot a bolhazsákoknak szenteljék?! Például egy olyan díszpéldánynak, ami az utca túloldalán csaholt, és kísérte a nehéz zsákokkal megrakott szekeret a dohánymester portájához, amiről az utca a nevét kapta.