Németh Eszter: MENJORSZÁG

Jól van, megyek már, megyek már! A türelmetlen mindenüket! Még hangosan (vagy halkan) gondolkodni sem szabad, mert a végén máglyára vetnek, mint boszorkányt.

Most bezzeg kellek, mi, mert itt fáj, ott fáj, szorít, megátkozott, csomót kötött, meg az ördög tudja. A múltkor is beállított az az álszent potrohos, hogy valami „lotyó” csomót kötött arra a testrészére, amit ilyen szent embernek, mondjuk, használnia sem kéne, de én azért oldjam fel.

Miközben hallgattam, töprengtem, mivel húzok kisebb bajt a fejünkre, mert a lányra is gondolnom kellett, aki így védekezett a potrohos „szent” ellen. Nehogy a Menjországba kerüljünk mind a ketten. Így aztán a „szent” embert megróttam, miért nem jött rögtön, az ilyesmit komolyan kell ám venni, meg hát rögvest leoldottam volna róla a csomót, de így, hogy késlekedett, legalább fél év lesz.

A szerző felvétele

Nem értem, mi olyan fontos, hogy ennyire dörömbölni kell, ölnek valakit? Annak már úgyis mindegy. Kiittam még a teám, varázsfőzetnek gondolják, pedig csak herbárium, a nénitől tanultam, amikor idevett magához. Annak, akit ölnek, lassan vagy gyorsan, egyre megy. A szüleimnek is az volt, apám lassan ölte anyám, de neki aztán egyszer csak elege lett a „bezzeg a szomszédasszony”-ból, meg a „bezzeg az anyám”-ból, a vérömlenyek okozta fájdalmas lassúságból, a rúgás miatt halva született fiúból, és a szelíd anyám meglökte a belezőkést. Azért van a sebhely még mindig az arcomon, az apám fél kézzel rángatott a hajamnál fogva, a kés nyomott hagyott az arcomon, ahogy lökődött. Az apám egy rándulással a Menjországba került, soha többé nem rángatott. A néni próbálta ugyan védeni az anyám, de csak annyit tehetett, hogy magához vett. Magasra csaptak a lángok, felvitték a szelíd anyám a Menjországig.

- Látod, ha nem lennének olyanok, mint mi, lánykám, mi volna... – mondta a néni a máglya mellett.

Mivel a potrohos, szent embereket sok bajból segítette ki, mindig békén hagyták. Miközben mindenre megtanított, amit tudott, felnőttem. Tavaly ment el, egy téli este. Meghűlt, nem volt semmi, ami segített volna rajta.

Jól van, jövök már, no mi az? Hogy a méltóságos asszony szülni tetszik s jöjjek, kéret a bába.

A bába valóban úgy néz rám, mint a Miurunkra. Meleg vizet loccsantok a kezemre, alaposan megsikálom. A méltóságos asszony méltóságán alul visít. Mint a disznó, ha leszúrják. Krémet keverek és óvatosan a hatalmas hasra kenem. Fertály óra múlva elhal az utolsó visítás. Aztán hirtelen kezdődik újra. Ikrek. A bába elsápad.

- A fiút, a fiút tartsátok életben – nyög a méltóságos asszony.

Mind a kettő eleven, gyönyörű. A méltóságos úr ügyet sem vet a lánykára:

- Nem kell, vigyétek a Menjországba!

 Megitatom méltóságos asszonyt, aztán hazajövök. A hónom alatt nagyobb a csomag, mint indulóban. Csillagszemű a lányka.

- Sajnos a Menjországra még várnod kell – mondom neki. – Na gyere, te árva, kapsz tejet.

Tóth Ágnes: A mennyország és a kuvik

Ó, mennyire imádtam azt a gyönyörű szabad életet, amit nyaranta papóéknál tölthettem a Fáklya utcai hajlékban! Virágoskert, gyümölcsös, madárcsicsergés, hinta. Az volt nekem a földi mennyország! Az öreg ház mögött, a kertek alatt folyt a zöldszínű folyó és ott emelkedett a vasúti híd is, amin mindig olyan hangosan robogott át a vonat, mintha dörögne az ég. Apámmal sokat jártunk le a kanyargó Sebes Körösre halászni. Még csak hat éves voltam, kicsi halászbotom és apró hálóm volt.  Hajnalban keltünk és a többi halászemberrel a part mentén, vagy derékig a vízben állva áztattuk a horgot. Én mindig csak apró halakat fogtam, amivel apu nagyobb halakra vadászott. Ha a hálómmal vízisiklót emeltem ki a Körösből, akkor azt a nyakamba akasztottam, mint egy láncot, de ha békát fogtam ki, azt azonnal visszadobtam a folyóba, és hármat köptem hátra a bal vállam felett, mert Bori néném elbeszélései alapján, boszorkánynak véltem.

A szerző fényképe

De nem csak a boszorkányokban hittem, hanem a mennyországban is, ahova a jó emberek kerülnek haláluk után. Igyekeztem hát jó gyerek lenni, mert nagyon kíváncsi voltam arra a tündérszép égi kertre, amiről anyám mesélt nekem, de főleg az angyalok érdekeltek,  akiknek művészi mását mindig megcsodáltam a Barátok templomában. Sokszor álmodtam, hogy szárnyam nőtt és a mindent átitató kékségben repkedek, köröttem lepkék szállnak virágról virágra, aztán hirtelen valamiért mindig lezuhanok és ijedten ébredek fel. Sokszor feküdtem a fűben a kék magasságot kémlelve, azt remélve, hogy megnyílik az ég és meglátom a mennyországot, ahol halk zene szól, illatos liliomok nyílnak és a lelkek hófehér ruhában énekelnek. Reméltem, hogy felismerem köztük a tavaly fiatalon elhunyt keresztanyámat is, aki a piros selyem ruhájában fog virítani a lelkek között, hiszen azt kérte, abban temessék el. Imádtam a naplemente fényében úszó felhők aranyos szegélyét nézni, ám a kergetőző víziló és bárány alakú felhőkön kívül semmit érdekeset nem láttam, így eluntam a hiába való várakozást. Valami izgalmasabb dologra vágytam. És mi lehetett izgalmasabb, mint átlopózni a vén, szélütött Balogh néni udvarára, akiről nagyanyám azt mondta, hogy hamarosan a mennybe fog kerülni, mert az éjjel kuvik szállt az ablakuk előtti meggyfára és hármat kuvikolt. Ez a madár pedig a halál hírnöke. Az öregasszony kertjében nagy sárga tökök heverésztek lustán. Füttyentettésemre kirobogott az én kedves játszópajtásom, Sanyika, a Balogh néni unokája, aki már nyolc éves volt és olvasni is tudott.

- Úgy hallottam, nálatok járt éjjel a kuvik – tudod mit jelent ez? - kérdeztem.

- Igen, de én nem vagyok babonás és nem hiszem el, hogy egy buta madár tudja, ki mikor fog meghalni. De ha a nagyi mégis meghal, akkor a mennyországba fog jutni, ahonnan majd mindig figyel engem és óvni fog minden rossztól. Ezt ígérte nekem. És azt is mondta, ne sírjak, mert a mennyben nem fog többé szenvedni. De hagyjuk ezt a kuvikot. Gyere, inkább megmutatom, milyen töklámpást faragtam. Leereszkedtünk a csorba grádicsokon a sötét, dohos pincébe. Kis barátom egy hordó tetejéről gyufát és gyertyát vett elő, meggyújtotta és belehelyezte a tökbe. Akkorát kiáltottam ijedtemben, hogy az összes egér hanyatt homlok menekült szanaszét. Mintha egy halálfejet láttam volna, brrrr... Este elbújtunk a kapu mögé, hogy előugorva megijesszük a vízpartról hazafelé tartó lurkókat. Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni. Amikor a kapuhoz ért, nagyot ordítva ugrottunk elő a töklámpással. Ordításunkra egy hatalmas üvöltés volt a válasz, ami az öreg tisztelendő torkából tört elő, aki majdnem szörnyethalt ijedtében, mielőtt feladta volna az utolsó kenetet Balogh néninek. Máig a lelkünkön száradna, ha akkor a szegény atyának ijedtében megáll a szíve és nem tudja feladni az utolsó szentséget, ugyanis Balogh néni még aznap éjjel a mennyországba költözött. Az a kuvik mégis csak tudott valamit.

Várfalvy Emőke: Zöldföld

A szerző fényképe

A legtöbb ember hófehérnek képzeli a Mennyországot. Cuki, bodros felhőkkel, keményített, fehér pongyolás, pihe-puha szárnyú angyalokkal. Csak néha töri meg egy kis arany glória ragyogás a fehérséget. Még az Úr Isten tündöklő szeretete is vakítóan fehér, mint teljesen ősz szakálla között megcsillanó mosolya.

Az én Mennyországomban nincsenek felhők. Már csak azért sem, mert tériszonyom van és semmi kedvem az örökkévalóságot folytonos parázással tölteni.

Ha már kiérdemlem, hogy ott hárfázhatok – bár szerintem én inkább felolvasni fogok, vagy rám bízzák az egyszerűbb szerda délutáni fűzfarímek kifaragását –, akkor jól szeretném érezni magam.

Mert a Mennyország talán mégiscsak személyre szabható. Mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Én zöld Mennyországra vágyom.

Sok fával, bokorral, meg olyan pázsittal, amit nem kisollóval nyírtak, és nem szőnyegbe tekerve terem, hanem kissé béna, van közte pitypang, meg mindenféle réti gyom, ami tavasszal és nyáron vadvirágnak képzeli magát, és teleszórja színes szirmokkal a zöldet. És szívesen bandáznak benne a méhek, mert senki nem akarja őket kétnaponta lefűnyírózni.

Meg nagyon szeretnék cinegét és feketerigót, verebeket, szajkót, és olyan madarakat, amiknek nem tudom megtanulni a nevét, de bármeddig el tudom nézni, hogyan forgatják a fejüket, miközben hintáznak egy fa ágán. Az örökkévalóságban lesz időm erre. Csak bámulni őket, meg hallgatni. De jó lesz!

Szeretnék rózsákat, meg sárga- és őszibarackot. Egy kis málnát és cseresznyét is, mert ugyan ezek nem jönnek ki a ruhából, de ha nem a fehér Mennyországba megyek, talán kaphatok olyan ruhát, amit, ha leeszem, nem tűnik fel senkinek.

Sünt! Sün mindenképp legyen a Mennyországban. És ha van sün, akkor persze giliszta is, nehogy éhes maradjon szegény. És katicabogár! A hét pettyes. Meg pillangó. Bármilyen, csak ne molylepke, mert…na jó, nem baj, ha becsúszik néhány molylepke is, végülis elférnek a többiekkel, csak nem tudom mit esznek majd, de majd ezt megoldja a Mindenható, aki biztosan intéz nekem egy nem túl nagy tavat is, körben sással, az egyik parton kis domboldallal, amit erdő borít, az erdőben pedig néhány őz, és fácán a fura hangjával, meg fülesbagoly.

Ha ez a tavas dolog nem jön össze, akkor sincs baj, velem lehet alkudni.

Azért egy függő-, vagy hintaágyat azért kérek, hogy mikor a szél megfésüli a Mennyországom fáinak lombkoronáját, én kényelmesen, hátradőlve csodálhassam a félig lehunyt szemhéjamon át, hogyan csöppennek át a napfény mézcseppjei a táncoló levelek között.   

Bertóti Johanna: Oda,

A szerző fotója

ahova csak álmunkban nézünk be,

de akkor is csak üvegen át,

ahol nem hazudnak a képünkbe,

ahonnan a lélek mindent belát,

ahol az ég van, vagy feljebb talán,

ahova nem kell a széttaposott cipő,

ahol nincs sötétség, és nincs magány,

ahol nincsen köd, ahol nincs hajcihő,

ahova színes üvegen át süt be a nap,

ahol lubickolhatsz kedvedre,

hol nincs később, nincs hamarabb,

hol nem utasít senki sem rendre,

ahol annyira szabad minden,

hogy a szabadság sem kötelező,

ahol megkapsz mindent ingyen,

s oly könnyű, hogy nincs is levegő,

hol a boldogság sem kötelező,

hol nem fáradsz el, menj bár gyalog,

hol minden egyetlen közös nevező,

ahol mezítláb járnak az angyalok.

A szerző fotója

A szerző fotója