Tóth Ágnes: Gyuluka

Tóth Ágnes

Olyan tizenkét éves formának tűnt, míg közelebb nem jött. Akkor már tisztán látszottak fakó arcán az öreges vonások és a szürke árnyak a szeme alatt.
Bizonytalanul tekintett a világba. A hajába ősz szálak vegyültek, de még így sem lehetett megállapítani a korát. Épp úgy lehetett tizenkét, mint harmincöt éves.
Gyuluka furcsa és számunkra érthetetlen dolgokat művelt. A legváratlanabb pillanatokban hirtelen megtorpant és lábat törölt. A lakásban, a lépcsőházban, de az utcán is, a legnagyobb forgalom közepette. Mintha valaki láthatatlan lábtörlőket helyezett volna el előtte, mindenütt, amerre csak járt és ráírta volna: „Tessék lábat törölni!”
Gyuluka nem sokat beszélt. Inkább csak önmagával, a bokrokkal és a fákkal társalgott a bérház hátsó udvarán. Alattvalóinak nevezte őket és jó uralkodóhoz illően gondoskodott róluk. Minket, gyerekeket került, mert kicsúfoltuk és kövekkel dobáltuk. Ezért nagyon magányos volt. Néha becsengetett a szomszédokhoz és elidőzött náluk. Ilyenkor mindig kapott egy almát vagy más apróságot. Egyszer hozzánk is bekopogott. Anyám lekváros buktával kínálta. A tíz perc alatt, amíg nálunk tartózkodott, legalább ötször törölt lábat. A fikusz előtt kedvesen meghajolt és tudatta vele, hogy a kincstárából nagyobb összeget fog kiutalni számára jutalomképpen, mert szép tisztán és ragyogó zölden tartja a leveleit. A fogasunkat viszont komoly és dorgáló szavakkal rótta meg kajlasága miatt és figyelmeztette, hogy őrködjék éberebben, mert hajnalban a mocsárból érkező titkos hadak sáros csizmákkal akarnak betörni a lakásunkba. Amikor kilépett az ajtón, becsületesen megtörölte a lábát a lábtörlőn.
Gyuluka örök téma volt a bérházban és a környéken. Senki nem tudott róla semmit, csak Berta, a házmesterné, mert ő régebbről ismerte.
A fiú nagyanyja senkivel nem beszélt. Mindig lehajtott fővel, meggörnyedve sietett el mellettünk. Még a köszönésünket sem fogadta. Megértettük őt. Éreztük, hogy nagyon szégyelli a terhet, ami rámaradt. Mert Gyuluka igenis rámaradt. Úgy örökölte, mint egy haszontalan bútordarabot, amit csak azért nem dobnak el, mert régi emlékek fűződnek hozzá.
A házmesterné mesélte, hogy Gyuluka szép, okos fiúcska volt, a szülei pedig diplomás és nagyon pedáns emberek. Talán túlságosan is azok. Folyton egrecírozták a gyereket a rend és a tisztaság miatt. Egy esős napon aztán elvetették a sulykot. Hisztérikusan verték agyba-főbe a kisfiút, mert sáros lábbal lépett be a frissen felmosott lakásba. És enni sem kapott, amíg pontosan százszor meg nem törölte a lábát.
De Gyuluka nem bánkódott. Boldog volt, mert volt egy bocskoros kutyája. Ő maga tekerte be az ebnek mind a négy mancsát rongyokkal, nehogy bepiszkolja a lakást.
Egy napfényes vasárnap délután lovaggá ütötte Bertát, amiért szép tisztán tartja a házat, és megígérte, hogy bearanyoztatja a seprűje nyelét, ha az udvari tanácsosai is jóvá-hagyják. Ebből az alkalomból olyat tett, amit még soha senkivel. Megpuszilta az asszonyt. Ezért a házmesternének jó napja volt és elmesélte, hogy Gyuluka szülei már tizenkét éve élnek Kanadában. Azóta csak egyszer érdeklődtek a fiú felől. De Gyuluka, hogy még véletlenül se felejtsék el őt, minden évben ír nekik Torontóba, és egy szép színes lábtörlőt is rajzol a lap aljára.

Dávid Ádám: Bajack, bajack!

Dávid Ádám

                                                     
                                            

Ez a kedvenc gyerekkori képem.

Teli szájjal nevetek, és még nem

tudom, hogy a barackízű éden

nincs mindenhol, csak tata kertjében,

de azt hajtogatom: „Bajack, bajack!”

Mögöttem a széken dédi gubbaszt,

a fényárban ő az árnyékkontraszt.

„Ádikám, mondd, a meleg nem tikkaszt?

És ne kacagj úgy, mert még megpukkadsz!”

Én csak hajtogatom: „Bajack, bajack!”

Hol az a kert? Hát a dédi benne?

Nincs már kert, a dédi eltemetve,

mégis itt vannak egy fémkeretbe

zárva. Az a huncut meg csak enne,

és azt hajtogatja: „Bajack, bajack!”

Miklya Luzsányi Mónika: Kormos

Ketten egyedül, 1968

Kormossal együtt nőttünk fel, nagyapáméknál, abban a nagy polgárházban, aminek vadszőlő futotta be a teraszát, és az ablakain kora reggeltől besütött a nap. Kormos gömbölyű volt, puha és fekete, nagy zöld szemeivel számon tartotta minden mozdulatom, akárcsak nagyanyám. Mert Kormos az övé volt, elválaszthatatlanul, hiába szerettem eszelősen, engem csak megtűrt maga körül, nagyanyámért viszont rajongott, a nyomában volt mindenütt. Amikor nagyanyám beteg lett, el nem mozdult az ágya mellől, amint nagyapám kitette a lábát a szobából, felugrott a betegágyra, és ott muzsikált neki egész éjszaka. Mama egyre rosszabbul lett, felkelni se tudott, gyenge volt, Kormos csak nézte, nézte a nagy zöld szemeivel, „Látod már enni se tudok, nem esik jól semmi”, tolta el maga elől a tányért nagyanyám, „add oda a Kormosnak”, de Kormos csak megszagolgatta a szalámit a kezemben, nem ette meg, kioldalgott inkább a szobából. Hamarosan visszajött újra, egy kövér egeret tartott a fogai között, még élt. Mire észbe kaptunk volna, felugrott a betegágyra, és odadobta a nagyanyám takarójára, itt van, egyed, ettől biztos meggyógyulsz. Én visítottam, az egér persze elszaladt, Kormos döbbent pillantást vetett nagyanyámra, még megfogni se tudod?, de az egér után ugrott azonnal, kettéroppantotta a gerincét, úgy dobta nagyanyám elé, no, de most már egyed.
Nagyanyám persze nem ette meg, az egeret elástuk valahol a kertben, de Kormos kiásta újra, vitte nagyanyámhoz, „Zárjátok már ki azt a rohadt dögöt!”, ordította apám, de senki sem mozdult, ő sem, Kormos ott dorombolt nagyanyám áttetsző tenyere alatt. Az egérincidens után Kormos nem evett, „Egyél Kormos, legalább te egyél”, de nem, csak dorombolt az ágyon, nagyanyámat két nappal élte túl. A temetéskor tűnt el, azt hittük, elment a háztól, „Na, ennyi volt a nagy cécó, már el is ment új gazdát keresni”, mondta apám, de ő se hitt magának.
Amikor kimentünk a temetőbe, hogy eltakarítsuk a sírról az elszáradt koszorúkat, akkor találtunk rá. Ott feküdt a koszorúk alatt. Meg akartam simogatni, de puha, meleg teste most kemény volt és hideg, pedig ugyanúgy feküdt, mint otthon, összegömbölyödve, ahogy fölé borult nagyanyám láthatatlan tenyere.

Vibók Ildi: A Kis Királylány karkötője

Vibók Ildi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Legkisebb Királylány. Édesapja, a Felséges Király – aki mindennél jobban szeretett volna nyugdíjas rendőr lenni – egy szép napon arra ébredt, hogy az lett. Ennek nagyon megörült, és hogy mások is örülhessenek, a helyi csárdában óriási csinnadrattát csapott. Volt ott sült malac, sült csirke, meg sült minden, folyt a bor, a sör, meg a kokakóla, és a Kis Királylány örömére rittyentettek egy sütipultot is.
Jöttek is a vendégek csőstül a világra szóló dínomdánom hírére, annyian voltak, mint csillag az égen, fűszál a réten, de legalább harmincan. Mikor kiörülték magukat, és a tortával töltött Kis Királylány is elálmosodott, mind úgy határoztak, hogy hazatérnek és ott ünnepelnek tovább. Ahogy megérkeztek, a Kis Királylány, aki túl fáradt volt, biccentett az alattvalók felé, bevackolta magát a szobájába és már majdnem elaludt, mikor hirtelen eszébe villant, hogy hű társa, a Felelőtlen Zombimaci még délután a trónterem asztalán maradt. Felcihelődött hát, betekergőzött egy kockás takaróba, kivánszorgott a trónterembe, és éppen felmarkolta volna a rózsaszín állatot, mikor pillantása hirtelen a Csodálatosan Csillogó Valamire esett. A Valami ott hevert a Felelőtlen mellett, ragyogott, mint a felkelő nap és a Kis Királylány, aki már sok szépséget látott a falusi céllövöldésnél, rögtön tudta, hogy ilyen szépet még soha… Óvatosan felemelte.
– Juhééé egy bilincs! – rebegte és a jobbjára csattintotta, aztán körbenézett, mert azt látta a tévében, hogy két csattintás kell, hogy minden rendben legyen. A radiátor huncutul fehérlett az ablak alatt, de a Kis Királylány sóhajtva nemet intett neki, és inkább a másik csuklójára csapta a cuccot, aztán belépett a konyhában a mulatozók közé.
– Tadaaaam! – mondta, és kecsesen az alattvalók felé nyújtotta összebilincselt kacsóit. Már amennyire a hóna alá préselt takarója engedte.
A hatás a Kis Királylány minden várakozását felülmúlta. A pórnép elhallgatott, és ahogy körbehordozta a tekintetét rajtuk, elégedetten látta a felhúzott szemöldököket, meg a leeső állakat. A döbbent csendet elsőként bácsikája, Pityu törte meg.
– Azta, kis zsarupalántája! – motyogta elégedetten a borospoharának. – A vér, a vér, a vér – itt kicsit elakadt, de hű asszonya a segítségére sietett:
– ...az nem válik vízzé – veregette meg csodálattal a hites ura vállát, hogy így ért az örökléstanhoz.
– Amúgy hogy működik az ilyesmi? – érdeklődött Miska, az udvari asztalos, azzal megragadta a Kis Királylány kezét, amitől a bilincs fogacskás része beljebb ugrott vagy tízfognyit és elkezdte vágni a fenséges bal csuklót.
– Egyszerű – szólalt meg az Öreg Király, aki eddig láthatóan elmerengett a látványon, de most, hogy szakértőre volt szükség, kiszakította magát a poétikus halmazállapotból és felvállalta ezt a szerepkört.
– Annyi, hogy befelé szaladnak a fogak, így gyorsan rá lehet csapni a delikvensre, de visszafelé meg nem szaladnak, na… Vagyis… – itt szeme újfent átment merengőbe.
– Vagyis? – érdeklődött tovább az udvari asztalos.
– Vagyis ahhoz már a kulcs kell, na! – nyögte ki a Király.
– Áhá! – értelmezte Miska a hallottakat. – Szóval a kulcs.
– A kulcs.
– De milyen kulcs?
– Hát a bilincskulcs!
A Kis Királylány ekkor döntött úgy, hogy újra ideje aludni térni, úgyhogy felséges atyjához fordult.
– Akkor kérem szépen – mondta bágyadt mosollyal.
– Mit?
– A kulcsot.
– A kulcsot?
– Igen.
Az Öreg Király szemében a megértés fénye csillant.
– Ja, az nincs meg.
A Kis Királylány hitetlenkedve meredt az Öreg Királyra.
– Te hazahoztál a rendőrségről egy olyan bilincset, aminek nincs kulcsa?
– Azt nem mondanám, hogy nincs – magyarázta a friss nyugdíjas – mert valahol biztos van! Csak nálam nincs!
– Papa, te hazahoztál a rendőrségről egy bilincset, aminek nincs nálad a kulcsa?
– Véletlen volt.
A Kis Királylány nagyot nyelt.
– No, jó, de hogy veszem le?
A Király reménykedve nézett végig a dáridóban megroggyant népén, jó ötleteket várt, és nem csalódott.
– Le kell lőni róla! – javasolta András, a szomszéd birtok ura, aki az eltelt évek alatt galambnak álcázta magát, de most hirtelen kiderült, hogy vadnyugati veszternhős. Minimum.
– Leadtad már a szolgálatid, szomszéd? Egyszerűen le kell lőni!
– Áthozom a flexet és levágjuk! – próbált talpra állni Miska, de hirtelen visszahuppant és ahogy meredten bámulta a fenséges kacsót, a Királylány nem tudta eldönteni, hogy a kezére gondol-e, vagy az új karkötőre.
– Igazából csak középen kell kettélőni! – kötötte az ebet a karóhoz a fegyverbarát. – Akkor már tudja használni a kezeit. Egy jól irányzott célzás, és kész!
– Van itthon egy kis háztartási sósav? Azzal le lehet maratni – szólt közbe egy Udvari Háziasszony. – Akár csak a vízkövet!
De akkor hirtelen belépett az Anyakirálynő, aki mint sofőr és mint anya, színjózanul ünnepelt.
– Van a zsandároknál tartalékkulcs? – kérdezte, miután értesült az eseményről. – Minden bilincshez kell, hogy legyen tartalékkulcs, nem?
A Király bólintott.
– Akkor kocsiba be!
Az Öreg Király a bólogatásból villámgyorsan heves fejrázásba ment át.
– Azt már nem!
– Miért nem?
– Mert hajnali háromkor nem kísérek be egy pokrócba tekert, megbilincselt gyereket!
– De ez nem egy gyerek! Ez a te gyereked, az ég szerelmére!
– No, pláne! Az egész bagázs rajtunk röhögne. Mit mondanék nekik?
– Azt, hogy letartóztattad, mert későn jött haza – toppantott az Anyakirályné határozottan és a kezébe kapta a slusszkulcsot.
Így történt, hogy a Kis Királylány, aki – a hitelesség kedvéért most bevalljuk – már nem is volt olyan kicsi, inkább amolyan Süldő Királylány – azon az éjjelen díszkísérettel ment a helyi tömlöchöz, ahol, mint egy vasra vert plüss Csocsoszan, még vagy másfél órát üldögélt egy szál plédben, amíg az ügyeletes zsandárok röhögve próbálgatták, vajon melyik lehet az a kulcs, amelyik megszabadítja őt sanyarú helyzetéből.
Aki nem hiszi, járjon utána.