Tóth Ágnes: A kockafejű pakulár (A csillagszemű juhász meséjének parafrázisa)

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

 
       Volt egyszer egy kétszer akkora palota, mint amekkora egy normális királynak dukál, de nem szóltak ellene az alattvalók egy árva szót sem, egyrészt, mert attól rettegtek, hogy kegyetlen és zsarnok uralkodójuk szokása szerint kivágatná a nyelvüket, másrészt őfelsége a sok parlagfűtől, ami a szomszéd király határában nőtt, annyit tüsszögött, hogy  ha kisebb lett volna az épület, minden tüsszentés után szétrepültek volna a tető cserepei meg az ablaküvegek, és kárt tettek volna a lakosokban. 
       Király uramnak, aki reggeltől estig egyfolytában prüsszögött, már nagyon az idegeire  ment, hogy naponta hatszázszor kívánták ezt az egészségére, ezért betiltotta az egész országban, hogy tüsszentése után, azt mondják neki: „Egészségére, felséges király uram”! 
         Igen ám, de volt az országában egy kockafejű pakulár, aki minden reggel és este a palota mellett hajtotta el a birkáit és fittyet hányva a királyi rendeletre, mert őt az édesanyja illemre tanította, állandóan bekiabálta a palota ablakán, hogy „Egészségére, felséges király uram, egészségére!”
       Meg is mérgelődött nagyon őfelsége és a pandúrjaival maga elé vezettette a birkapásztort. Amikor a királylány megpillantotta a legényt, arra gondolt, hogy ha lecsapatná a hóhérral a fiú szögletes fejét, az el sem tudna gurulni.
        A legénynek pedig, ahogy a királylányra nézett, egy girhes macska jutott eszébe, amelyiknek rózsaszínű bársonyszalagot kötöttek a nyakába. De mielőtt tovább morfondírozott volna, rákiáltott a király:

– No, te istenverte kockafejű pakulár, én most megparancsolom neked, hogy soha többet ne mondd nekem azt,  hogy „Egészégére felséges király uram!”, mert  ha még egyszer kimondod, magam sem tudom milyen szörnyűség fog történni! – és akkorát tüsszentett, hogy összetörtek a kristálypoharak az almáriumban, és megrepedt a márványpadozat a talpuk alatt.

– Egészségére, felséges király uram! – kiáltotta a legény, megszegve a parancsot, mire  őfelsége akkorát ordított, mint egy oroszlán és szakállát tépve, mint aki se lát, se hall, kirohant a teremből, be egyenesen a nagy, fekete medve barlangjába, miközben az őrök földbegyökerezett lábbal, dermedten bámultak utána.

– Apám, várjon meg! – sikította hisztérikusan a királylány, és ruhája alját felkapva, az apja után száguldott, akit utol is ért. A kiéhezett medve nem tétovázott, egykettőre befalta őket, csak a koronát hagyta meg emlékbe.   
       Amikor a nép hírét vette a zsarnok uralkodó halálának, akkorát kiáltott örömében,  hogy összedőlt tőle a hatalmas palota. De nem is volt rá többet szükség. A pakulárt ugyanis nem tudták megválasztani királyuknak, mert olyan kockafeje volt, hogy sehogy sem bírt megállni rajta a korona. Így aztán visszament birkákat terelgetni. A királyi fejdísz a múzeumba került, az emberek pedig boldogan éltek, míg a parlagfűtől mindannyian tüsszögni nem kezdtek.

Az eredeti mese Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág c. Móra-kötetből való (1988-as kiadás)

Miklya Luzsányi Mónika: A félszemű

Illusztráció: Miklya Emese

Takács Lőrinc Öcsike megrökönyödve nézte a kislányt, aki a fiúk között állt.
– Nem leszek Vicuska! – jelentette ki nagyon határozottan, és még dobbantott is egyet a lábával.
Öcsike tudta, hogy a kislánnyal nem érdemes kukoricázni. Egy félénk ellenvetést azért csak megengedett, már csak azért is, hogy ne hulljon teljesen romokba a tekintélye a többiek előtt.
– De hát ez a neved, nem?
De ahogy kimondta, abban a pillanatban tudta Takács Lőrinc Öcsike, hogy hibát követett el. A kislány szeme izzani kezdett, és fejhangon visította:
– Nem vagyok Vicuska! Vica vagyok! – és már lendült is lába, és jól sípcsonton rúgta a fiút.
Öcsikének igazat kellett adnia abban, hogy Vica sok minden, de nem Vicuska. Ennek ellenére kicsit hátracsavarta a kezét, megrángatta a copfját, persze csak a rend kedvéért, hiszen mindenki tudta a Koporsósok között, hogy Vica meg Öcsike szerelmesek egymásba ovis koruk óta. A szerelem ciki volt, de Vicát meg Öcsikét nem csúfolta senki, mondjuk nem is lehetet, olyan véd- és dacszövetségben álltak egymással , hogy nem mert kikezdeni ellenük senki, főleg, hogy ott voltak mögöttük a Koporsósok.
A Temetkezési Vállalat udvarára Öcsikéék kertjén keresztül tudtak átjutni. Záróra után ott verődtek össze a Jókai utca gyerekei, ott játszottak a farakások, a lesúlyozott deszkahegyek, a faforgácshalmok meg a száradó koporsók között. Petőfi sulisok voltak mind, és fiúk, kivéve Vicát, aki lány volt, és Öcsike nyomására már nagycsoportos korában ott játszott velük a Temetkezési Vállalat udvarán.
Most éppen egricsillagosat akartak játszani, csak Vica nem akart Vicuska lenni. Takács Lőrinc Öcsike már megszokta, hogy Vica álltalában nem úgy reagál a dolgokra, mint minden más, normális gyerek. De ez az éles reakció most azért még őt is meglepte. Mert ugye Vicuskának lennie kell valakinek a játékban. Ha nincs más lány, akkor csak Vica lehet Vicuska. Ráadásul Öcsike játszotta Bornemissza Gergőt, szóval még az se ciki, hogy szerelmesek egymásba… Vicuska jó szerep, egy lánynak a lehető legjobb, mint ahogy a fiúknak a Gergő a legjobb szerep. Öcsike el se tudta képzelni, mit akarhat a lány, meg is kérdezte tőle gyorsan. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor meghallotta a választ.
– Jumurdzsák akarok lenni.
– Miiiii? Jumurdzsák? – röhögött Szikszai is. – De hát nem vagy fiú!
– Múlt héten se voltam, mégis jó voltam Nemecseknek – vágott vissza Vicuska.
– Meg török se vagy – értetlenkedett Ábris Bandi.
– Mér’, te az vagy? Vagy valaki más? Senki se törökebb itt nálam!
– De… De nincs fél szemed – ellenkezett Vetró.
– Nem baj. Majd lekötöm az egyik szemem kisdobos nyakkendővel.
– De te nem vagy gonosz – vágta ki az utolsó érvet Öcsike. – Jumurdzsák meg az. Nagyon gonosz.
Vica hevesen megrázta a fejét. Nem. Jumurdzsák nem gonosz. Legalábbis nem volt mindig az. Csak a többiek nem ismerik elég jól. Mert ők csak a filmet látták, nem olvasták a könyvet. Nem jelent meg a fejükben Jumurdzsák, nem képzelték el maguknak, csak bámulták a mozit. Vica számára azonban Jumurdzsák volt a legérdekesebb szereplő, sokat gondolkodott rajta olvasás közben.
Már a fél szeme is izgalmas. Mikor, és hogyan veszítette el? Persze, azt mondhatnák, hogy valamelyik csatában, esetleg egy párharcban, de Vica tudta, hogy ez nem igaz. Jumurdzsák nem félszemű. Megvan mind a két szeme, csak az egyik, amelyiket a kötés fedi, befelé néz, bele a fejébe, mint a Krebsz Pityu az elsőben, akinek le van ragasztva a fél szemüvege. De akkoriban, amikor Jumurdzsák gyerek volt, még nem volt szemüveg meg ragasztó sem, úgyhogy Jumurdzsáknak lekötötték a rossz szemét, mert megijedt tőle mindenki, hogy nem látszik a szemgolyója, csak egy kicsit, mert a többi be van fordulva a fejébe. Persze Jumurdzsákot csúfolták a többiek a fél szeme miatt, pont úgy, mint a Krebsz Pityut. Végig-végig csúfolták, amíg iskolába járt, és a kicsi Jumurdzsák elhatározta, hogyha nagy lesz, bosszút áll mindenkin. Rengeteg bosszúállós tervet eszelt ki, sokkal gonoszabbakat, mint bárki más. Mert ha egyik szemeddel folyamatosan a saját fejedbe nézel, akkor nem látsz mást, csak sötétséget, és a gondolataid is sötétek lesznek. A sok terv közül a legármányosabbhoz volt szüksége a fekete köves, holdas, csillagos gyűrűre. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül kereste a gyűrűt, sivatagokon kellett átkelni, megküzdeni acélfogú oroszlánokkal, legyőzni halálos mérgű viperákat, végül találós kérdésekkel rászedni a dzsinnt, aki a csodás gyűrűt őrizte. De mindez még nem volt elég! A gyűrű átkát csak úgy oldhatta fel, hogyha megmártotta a Jeges-tenger vizében. Már éppen hazafelé tartott a küldetéséről szegény Jumurdzsák, amikor ellopták a lovát és a gyűrűjét.
– Ti mit csináltatok volna? – kérdezte a fiúkat csípőre vágott kézzel Vica. – Nem kerestétek volna életre-halálra a gyűrűt?
– Deeee! – bőgték a fiúk egyöntetűen. Csak Öcsike nem bőgött, összehúzott szemekkel vizslatta Vicát, mint aki mérlegel valamit.
– Srácok! – szólalt meg végül. – Játsszunk inkább Jumurdzsákosat! Úgysincs Vicuskánk.
– Csak egy Jumurdzsákunk! – bődültek fel a fiúk újra, és jól hátba veregették Vicát, ahogy az a fiúk között szokás.

Kalas Zsuzsa: Kékszemű

Illusztráció: Kalas Zsuzsa

...amikor egy kisautó kereke, egy csillámos pulóver, egy vödör (amibe végre sok víz belefér), egy különleges ízesítésű rágógumi, egy szomszéd macska, egy fekete kutyus, néhány hangya, nélkülözhetetlen legó darabkák, a sellős barbie jobb karja, az elefántos plüss, a tornazokni párja.... egy anyuka... (ó!) egy ANYUKA...
...eltűnik, elveszik, elutazik, kidobódik, szemétté válik, vagy csak simán átköltözik abba a titokzatos világba amiről semmit (de igazán semmit!) nem tudunk... akkor...
...akkor tényleg végérvényesen és örökre eltűnik, elveszik, elpusztul, megszökik, elkallódik, lába kél, elsikkad, nem létezővé válik az autós gurigatás, a csillámos ábra simogatása, a sarazás, a rágógumi feltapasztása az asztallap alá, a dorombolás, a fecskék megugatása (vagy a pocsolyából való ivás), a homokdomb szitává lukasztása, a barbie retikül jobb karra való felbiggyesztése, az egyforma zokniban való labdázás, az óvodai hazakísérés, a takarósölelés, a vigyázás, a puszi ... (ó!) egy puszi...vagy nem?
...
VAGY NEM???

Szerző és a Kékszemű

       Gyönyörűségesen szép történet két kisgyerekről, akiknek nem él az anyukájuk, de az életük egyébként szép és rendezett. Mindkét oldal megjelenik (a gyerekek s az anyuka is az égben), s habár a felütés szomorú, maga a történet mégis olyan egyszerűen boldogságos, amely nélkülöz minden giccset és manírt, ahogy azt csak egy igazi remekíró tudja elmondani. Meg sem próbálnám felvenni Molnár Ferenccel a versenyt, ezért a bennem megfogalmazódott reflexiót írtam le.

       8-9 éves kisiskolás voltam, amikor az ürömi utcai általános iskola könyvtárából kikölcsönöztem a könyvet. A mese azonnal elragadott, és kedvenc olvasmányom lett, pedig akkor valójában semmilyen egyezés az én életemben és a két kis árva életében nem volt. A történet megfogalmazásának őszintesége, egyszerűsége hiteles válasz volt az élet néhány nagy kérdésére, amely akkor, mint komoly kisiskolást, már engem is foglalkoztatott. Azt gondoltam: na igen, ennek valahogy így kell lennie. Visszagondolva, kicsit csodálkozom, hogy a téma szomorú felütése egyáltalán nem zavart, de én Andersen meséit is nagyon szerettem, mert én magam boldog kisgyerek voltam, a nehéz dolgokat pedig az élet részének tekintettem. Ma is azt gondolom, a gyerekek kevésbé félnek a szomorúságtól, mint a felnőttek, természetesebben fogadják, és az élet részének tekintik, nem tragédiának, amit Molnár Ferenc olyan zseniálisan visszaad. A gyerekek sokszor sokkal természetesebben fogadják el az őket ért eseményeket, mint mi felnőttek, a rossz dolgokat is az élet részének tekintik, és megpróbálnak alkalmazkodni hozzá, együtt élni vele (ezzel kapcsolatban egyébként sokat tanulhatnánk tőlük).

Széchey Rita: Málnaszörp és szalmaszál, és én, a másmilyen

Illusztráció: Bódi Kati

Hogy miért szeretek olvasni?
Hát… hogy miért, erre nem tudok válaszolni.
De hogy mióta, arra pontosan emlékszem.


Tudod, azt, hogy én egy kicsikét másmilyen vagyok, mindig is tudtam. Sokmindenből.
Kezdjük ott, hogy ikernek születtem. Méghozzá egypetéjűnek. Ami igazán ritka.
Ezért például nem csoda, hogy utálok egyedül lenni. Nyilván, hiszen csak úgy… mondjuk… fogalmamsincs, de azt hiszem, nagyon kevés másodpercig voltam egyedül. Csak, amíg az a sejt, a mamámé és a papámé valamiért ketté nem osztódott. Akkor aztán egyszerre már nem is voltam egyedül, ketten osztódtunk tovább, két kis szederke, aztán két ebihal, aztán két inimini gyerkőc.
Ez azért is jó, mert már nagyon hamar megszoktam, hogy nekem mindig van kivel megbeszélni a dolgokat.
Eleinte gondolom, csak odabokszolással (hé, menj odébb, itt én voltam), meg simogatással (na, jó, azért nem menj messze, mert sokkal jobb, ha érzem, hogy itt vagy), aztán gagyorászással, ikernyelven, és úgy két három év után már embernyelven, úgy, hogy ha akarták, mások is megértették.


Aztán azért is más voltam, mert nekem nagyon korán meghalt az anyukám. És az ilyen gyerekek egy kicsit mindig szomorúak. Tudnak nevetni, meg szaladgálni, meg fagyit enni, meg minden, csak éppen nekik úgy süt a nap, mintha ott lenne előtte egy nagyon halvány felhő. Alig látható, egész vékonyka, olyan, mint egy két ujjal felcsippentett vattacukor, de ott van a nap előtt. Mindig.
Szóval ilyen másmilyen kislány voltam én. De az ikertestvérem is, így hát együtt voltunk másmilyenek.


És ez nagyon jó volt így, de azért még így is maradtak dolgok, amiket senkinek nem lehetett elmondani.
Még neki sem.
Mert még én sem tudtam, hogy ezen lenne elmondani való.
Csak éreztem.

Itt voltak például a könnyek. Amik egyáltalán nem akkor jöttek, mint más normális embernek. Anyáknapján például sehogysem, pedig eskü-igazán nagyon sokat gondolok aznap is mindig az anyukámra. De egyszerűen olyankor soha nem jöttek.
Meg akkor sem például, amikor intőt kaptam magatartásból, mert kirángattam az uzsonnasorból a Vajast, mert mindig beállt direkt a kis Barczi elé. Pedig a sírás a megbánás szép jele lett volna, Marika néni szerint. De sajnos akkor nem jött egy szem könny se. Egyetlenegy se.

Viszont amikor az osztálykiránduláson a buszról megláttam egy szép házat, azon egy szép erkélyt, és annak a szép korlátját, tessék: már könnyes is lett a szemem. És amikor a Saci megkérdezte, hogy miért bőgsz, akkor mégsem válaszolhattam, hogy mert olyan szép ott az a kacskaringó.
Ki az a hülye, aki elbőgi magát egy korlát miatt?!
De ez még nem is lenne akkora baj, de ott van a legesleges –legnagyobb borzasztóság ezekkel a könnyekkel. Hogy nekem nem akkor lesz könnyes a szemem, mint másnak, hanem amikor… amikor…
Elmesélem.
Például amikor egyszer suliba indultunk, és visszamentem, és odaadtam a túróstáskát a Petyabának, a hajléktalan szomszédunknak, úgy nézett rám, hogy könnyes lett a szemem.
És sajnos a múlt héten is, amikor a napköziben visszavittem azt az eltévedt kis elsőst az osztályába. És amikor megköszönte, és azt mondta, hogy milyen kedves vagyok, és adott egy nagyon csúnya rajzot, meg egy puszit is –  hát akkor is megtörtént…

És én még sok másban is másmilyen vagyok, de ez igazán a legborzasztóbb másmilyenség.
Hogy lehet sírni ilyen dolgoktól?! Hát ennyire beképzelt lennék?
SENKI MÁS NEM CSINÁL ILYET, SENKI. Csak én vagyok ilyen hülye.
Ez tuti.

…és akkor egyszer az történt, hogy annyira untam magam az egyik délután a napköziben, amikor Apa késett, és már sötét volt, a leckém kész, és még mindig nem ért oda értünk, hogy levettem a könyvespolcról egy könyvet. Csak úgy.
Janikovszky Éva – Málnaszörp és szalmaszál.
Pedig azt sem tudtam, mire jó egy szalmaszál.
És aztán egész jó volt olvasni arról az oroszlános padról, meg a kisfiúról, aki szeretett rajta ülve gondolkodni.
Meg a recsegő lépcső is tetszett, én is szeretem az öreg, nyikorgó lépcsőket. Annyi titkuk van. És ha figyelek, elmesélik, kik jártak rajtuk, és azt is, hogy amikor ott lépkedtek, szomorúak voltak-e, vagy nem.
És még a történet is egész jó volt.
Közben nevettem is rajta, és arra gondoltam, hogy én nem féltem volna a szenesembertől, mint Síróbaba, pedig hát sírni azt én is tudok…

És aztán egyszercsak ott volt.

Hogy „Misu semmikor nem szokott sírni, csak egyetlen esetben. Ha azt mondják neki, hogy fel a fejjel.”
És az is, hogy „Dezső bácsi nagyon keménykötésű ember volt, soha senki nem látta sírni. Sem a borbélynál, sem a fogorvosnál, sem a háborúban. Egyetlen dolog volt, amit Dezső bácsi nehezen bírt száraz szemmel végighallgatni. Azt, hogy ő milyen jó ember.”

És abban a pillanatban, hogy ezt elolvastam, egyszerre teljesen másmilyen lett a világ.
Mert abból a málnaszörpös könyvből én akkor kiolvastam, hogy vannak még ilyen emberek.
Akik nem akkor sírnak, mint mások. Akik másmilyenek.
Pontosan úgy másmilyenek, ahogy én.
És akkor ez azt jelenti, hogy… nem is vagyok hülye.
Csak másmilyen.

Méghozzá szabályosan másmilyen.
Könyvbeillően-szabályosan…