Inkább evett. Habzsolta az ételeket. Májkrémes kenyeret, mákos tésztát, vajas kiflit, málnalevest. Hogy miért? Mert azt mondták neki az idősebbek, hogy ha sokat eszik, nagyra nőhet, és bármi lehet belőle.
– Én nem bármi szeretnék lenni, hanem vándor. Akkor bejárnám a mezőket, az erdőket, a virágoskerteket. Az egész világot! – ábrándozott Hóvirág, de mindenki kinevette.
– Te??? Vándor? Hiszen a szomszéd boltig is órákat kell gyalogolnod. Előbb meg kell nőnöd! Addig ne is álmodozz! – válaszolták neki.
Ezért tömte magába a lányka a spenótot is, a répát is, de hiába… továbbra is kicsi maradt.
Kipróbált ő már mindent. A kötélhúzó versenyen ő volt a kötél. A balettórán ő volt a legügyesebb. Sportolt, evett, de egy centit sem nőtt.
– Szegénykém! Azt a szatyrot is alig bírod el – sóhajtozott a boltos néni, Hóvirág pedig lógó orral bandukolt haza. Cipelte, vagyis inkább húzta maga után bevásárló batyuját, melyben borsó lapult. Zöldséglevest fog főzni, hátha majd attól megnő… Neki is látott a munkának a konyhájában. Sürgött-forgott, vizet forralt, borsót fejtett, és egész délután főzött. Annyi levest készített, hogy az egy óriásnak is elegendő lett volna. Ínycsiklandó illatok lengték be a házat és a kertet, Hóvirág pedig elábrándozott… Álmában hatalmasra nőtt. A fenyők fölé ért. Ha kinyújtózott, a kezével megérintette az eget. Járta a világot. Találkozott a hercegével is, aki épp azt mondta, hogy…
KOPP, KOPP!
A lányka visszatért a jelenbe a zöldségleveséhez, és összerezzent az újabb kopogásra. Odament az ajtóhoz, és kicsit durcásan kinyitotta. Magasra kellett emelnie a fejét, hogy láthassa a vendége arcát. Egy fiú volt. Hosszú kezű, hosszú lábú. Neki már egy centit sem kellett nőnie.
– Mit szeretnél? – kérdezte jó hangosan Hóvirág.
– Távolról jövök, és nagyon megéheztem. Éreztem az illatokat. Arra gondoltam, hogy esetleg itt kaphatok pár falatot vacsorára.
A lányka bólogatott. Miért is ne… Ő maga úgy is három napig ehetné a sok levest.
– Kihozok neked néhány tányérral a kertbe. A házamba csak nehezen férnél be – mondta Hóvirág, és már futott is az edényekért.
A vacsora finom volt. A fiú megnyalta mind a tíz ujját.
– Nagyon jól főzöl. És rengeteget! Ekkora lánynak minek ennyi étel?
– Szeretnék nagyra nőni.
– Miért? – csodálkozott a fiú.
– Mert kicsi vagyok.
– És az nagy baj?
Hóvirág meglepődött. Eddig soha senki nem kérdezte tőle, miért baj, hogy kicsi. Mindenki természetesnek tekintette, hogy szeretne nagyra nőni, mint a fűszálak a réten, a bokrok és a fák az erdőben…
– Te nem tartod rossznak, hogy ilyen kicsi vagyok?
– Egyáltalán nem – felelte a fiú, és megtörölte a szája szélét, bár az állán még így is maradt egy kis folt.
– Engem mégis zavar – makacskodott a lány. – Így nem lehetek vándor. Mindenki félt. Babusgatnak, vigyáznak rám, mintha kisbaba volnék. Az óvodában is mazsola volt a jelem. Az iskolában a legkisebb voltam a tornasorban – sorolta a sérelmeit Hóvirág.
– Bizonyítsd be, hogy nem kell sajnálni – tanácsolta nagy bölcsen a fiú, bár a szemével a maradék levest leste. Kapott is még egy tányérral. Majd felkelt, és elindult. Azt mondta, ő is vándor, és még sötétedés előtt fel akar jutni a hegyre. A lányka sokáig integetett neki, aztán elpakolt és lefeküdt. Álom azonban nem jött a szemére. Ettől a naptól kezdve mindig csak az járt a fejében, amit a fiú mondott. Kicsinek lenni talán nem is rossz.
A többiek azonban nem így látták. Ők továbbra is átemelték a küszöbön, és vigyáztak minden lépésére. Egészen addig, míg egy reggelen a lányka úgy döntött: elég volt!
– Felmegyek a hegyre! – mondta a többieknek. – Van ott egy barátom. Meglátogatom.
– Lehetetlen – rázták a fejüket a falubéliek. – Túl kicsi vagy hozzá. Ha elindulsz, az első fánál kifulladsz, a másodiknál négykézlábra ereszkedsz, a harmadiknál sírni kezdesz.
– Nem fáradok ki! – állította magabiztosan Hóvirág, és elindult. Ment felszegett fejjel. El is érkezett az első fához, és nem fulladt ki. Aztán a másodikhoz. A harmadikhoz és a negyedikhez. Az ötödiknél azonban valóban elfáradt. A hatodiknál négykézlábra ereszkedett, a hetediknél küzdött a sírással. Mégsem akart visszafordulni. Inkább az ég felé emelte a kezét, kinyújtózott, és a fiúra gondolt. Innentől lassabban haladt. Inkább többször tartott pihenőt. Míg más pár óra alatt feljutott a hegyre, neki tizenkét napig tartott. Mégsem bánta, mert amikor felért, és lenézett a völgyre, életében először magasabb volt az embereknél, sőt a fáknál is.
A fiút a tizenhatodik nap pillantotta meg. Rámosolygott Hóvirágra, és kicsit sem lepődött meg, hogy itt fent találkoznak.
– Te nem furcsállod, hogy sikerült feljutnom? – kérdezte Hóvirág.
– Miért furcsállnám? Tudtam, hogy egyszer feljössz. Mondtad, hogy te is vándor szeretnél lenni – felelte a fiú, Hóvirág pedig visszamosolygott. Bár ő kicsi volt, a fiú pedig magas, ettől a naptól fogva mégis együtt vándoroltak. Ha a fiú gyorsabban haladt, egy fa árnyékában megvárta Hóvirágot. Ha Hóvirág akart pihenni, a fiú a tenyerébe vette, és úgy vitte tovább. Ketten bejárták az egész világot.
– Én nem bármi szeretnék lenni, hanem vándor. Akkor bejárnám a mezőket, az erdőket, a virágoskerteket. Az egész világot! – ábrándozott Hóvirág, de mindenki kinevette.
– Te??? Vándor? Hiszen a szomszéd boltig is órákat kell gyalogolnod. Előbb meg kell nőnöd! Addig ne is álmodozz! – válaszolták neki.
Ezért tömte magába a lányka a spenótot is, a répát is, de hiába… továbbra is kicsi maradt.
Kipróbált ő már mindent. A kötélhúzó versenyen ő volt a kötél. A balettórán ő volt a legügyesebb. Sportolt, evett, de egy centit sem nőtt.
– Szegénykém! Azt a szatyrot is alig bírod el – sóhajtozott a boltos néni, Hóvirág pedig lógó orral bandukolt haza. Cipelte, vagyis inkább húzta maga után bevásárló batyuját, melyben borsó lapult. Zöldséglevest fog főzni, hátha majd attól megnő… Neki is látott a munkának a konyhájában. Sürgött-forgott, vizet forralt, borsót fejtett, és egész délután főzött. Annyi levest készített, hogy az egy óriásnak is elegendő lett volna. Ínycsiklandó illatok lengték be a házat és a kertet, Hóvirág pedig elábrándozott… Álmában hatalmasra nőtt. A fenyők fölé ért. Ha kinyújtózott, a kezével megérintette az eget. Járta a világot. Találkozott a hercegével is, aki épp azt mondta, hogy…
KOPP, KOPP!
A lányka visszatért a jelenbe a zöldségleveséhez, és összerezzent az újabb kopogásra. Odament az ajtóhoz, és kicsit durcásan kinyitotta. Magasra kellett emelnie a fejét, hogy láthassa a vendége arcát. Egy fiú volt. Hosszú kezű, hosszú lábú. Neki már egy centit sem kellett nőnie.
– Mit szeretnél? – kérdezte jó hangosan Hóvirág.
– Távolról jövök, és nagyon megéheztem. Éreztem az illatokat. Arra gondoltam, hogy esetleg itt kaphatok pár falatot vacsorára.
A lányka bólogatott. Miért is ne… Ő maga úgy is három napig ehetné a sok levest.
– Kihozok neked néhány tányérral a kertbe. A házamba csak nehezen férnél be – mondta Hóvirág, és már futott is az edényekért.
A vacsora finom volt. A fiú megnyalta mind a tíz ujját.
– Nagyon jól főzöl. És rengeteget! Ekkora lánynak minek ennyi étel?
– Szeretnék nagyra nőni.
– Miért? – csodálkozott a fiú.
– Mert kicsi vagyok.
– És az nagy baj?
Hóvirág meglepődött. Eddig soha senki nem kérdezte tőle, miért baj, hogy kicsi. Mindenki természetesnek tekintette, hogy szeretne nagyra nőni, mint a fűszálak a réten, a bokrok és a fák az erdőben…
– Te nem tartod rossznak, hogy ilyen kicsi vagyok?
– Egyáltalán nem – felelte a fiú, és megtörölte a szája szélét, bár az állán még így is maradt egy kis folt.
– Engem mégis zavar – makacskodott a lány. – Így nem lehetek vándor. Mindenki félt. Babusgatnak, vigyáznak rám, mintha kisbaba volnék. Az óvodában is mazsola volt a jelem. Az iskolában a legkisebb voltam a tornasorban – sorolta a sérelmeit Hóvirág.
– Bizonyítsd be, hogy nem kell sajnálni – tanácsolta nagy bölcsen a fiú, bár a szemével a maradék levest leste. Kapott is még egy tányérral. Majd felkelt, és elindult. Azt mondta, ő is vándor, és még sötétedés előtt fel akar jutni a hegyre. A lányka sokáig integetett neki, aztán elpakolt és lefeküdt. Álom azonban nem jött a szemére. Ettől a naptól kezdve mindig csak az járt a fejében, amit a fiú mondott. Kicsinek lenni talán nem is rossz.
A többiek azonban nem így látták. Ők továbbra is átemelték a küszöbön, és vigyáztak minden lépésére. Egészen addig, míg egy reggelen a lányka úgy döntött: elég volt!
– Felmegyek a hegyre! – mondta a többieknek. – Van ott egy barátom. Meglátogatom.
– Lehetetlen – rázták a fejüket a falubéliek. – Túl kicsi vagy hozzá. Ha elindulsz, az első fánál kifulladsz, a másodiknál négykézlábra ereszkedsz, a harmadiknál sírni kezdesz.
– Nem fáradok ki! – állította magabiztosan Hóvirág, és elindult. Ment felszegett fejjel. El is érkezett az első fához, és nem fulladt ki. Aztán a másodikhoz. A harmadikhoz és a negyedikhez. Az ötödiknél azonban valóban elfáradt. A hatodiknál négykézlábra ereszkedett, a hetediknél küzdött a sírással. Mégsem akart visszafordulni. Inkább az ég felé emelte a kezét, kinyújtózott, és a fiúra gondolt. Innentől lassabban haladt. Inkább többször tartott pihenőt. Míg más pár óra alatt feljutott a hegyre, neki tizenkét napig tartott. Mégsem bánta, mert amikor felért, és lenézett a völgyre, életében először magasabb volt az embereknél, sőt a fáknál is.
A fiút a tizenhatodik nap pillantotta meg. Rámosolygott Hóvirágra, és kicsit sem lepődött meg, hogy itt fent találkoznak.
– Te nem furcsállod, hogy sikerült feljutnom? – kérdezte Hóvirág.
– Miért furcsállnám? Tudtam, hogy egyszer feljössz. Mondtad, hogy te is vándor szeretnél lenni – felelte a fiú, Hóvirág pedig visszamosolygott. Bár ő kicsi volt, a fiú pedig magas, ettől a naptól fogva mégis együtt vándoroltak. Ha a fiú gyorsabban haladt, egy fa árnyékában megvárta Hóvirágot. Ha Hóvirág akart pihenni, a fiú a tenyerébe vette, és úgy vitte tovább. Ketten bejárták az egész világot.
