Bár az ablakok nyitva voltak, a tanteremben olyan mozdulatlanul ült a fülledtség, mint tejszínhab az epertortában. Gergő hosszú sorozatokban ásítozott. A tanár monoton hangja álmosító zsongássá oldódott fülében. Fejében még élénken kavargott a nyár, versenyt kacskaringóztak a hegyi utak, hívogatón tárultak a pázsitos völgyek. Csatangoláshoz szokott lába zsibbadtan szorult a kényelmetlen iskolai padban. Mélázásából tangóharmonika futama zökkentette ki. Szeme a hang forrását fürkészte a nyitott ablakon át. Egy ideig nem látott semmit, ám néhány másodperc múlva az udvaron álló eperfa alatt szeme láttára hívódott elő egy harmonikázó kutya alakja. Gergő ijedtében kiugrott a padból. Társai értetlenül néztek rá, a tanár megszakította az előadást.
– Mi történt? Rosszul érzed magad? – kérdezte Gergő padjához lépve.
– Semmi, semmi, csak a lábam zsibbadása miatt kellett talpra állnom - hebegte zavartan a fiú, és visszaült a helyére.
Kis idő elteltével ismét az eperfa irányába pillantott. Ezúttal a lombok alatt harmonikázó kutya mellett egy hátsó lábán álló szürke marhát látott, amint éppen lecsavarja szarvát, és vad tülkölésbe kezd. Gergő borzongással vegyes kíváncsisággal követte a jelenetet, ugyanakkor csodálkozott, hogy körülötte nem figyelt fel senki a harsány zenebonára. Közben a muzsikáló társaság két kánkánt táncoló kecskével bővült.
A tanóra végén Gergő sietősen hagyta el az egyetem épületét. Elhatározta, hogy még aznap délután felkeresi családi orvosát, beszámol a látomásokról, és kér egy hét betegszabadságot, hogy kipihenje magát. Otthon, indulás előtt még főzött magának egy citromfűteát, kiült vele a kertbe az almafa árnyékába. Gondterhelten iszogatta a forró italt. Amikor az utolsó korty kihörpintésére készült, válla mögül hirtelen előbukkant egy kecskefej, és kiitta bögréjéből a maradék teát. Gergő rémületében eldobta a csészét, és hátra fordult. Azt látta, hogy kertjében békésen, teljes valójában legelészik a látomásokból ismert két kecske és a szürke marha, a terelőkutya pedig széke alatt bóbiskol, mintha öröktől hozzátartoznának.
– Mit akartok? Miért nem hagytok békén? – fakadt ki a fiú elgyötörten.
– Gazdát keresünk, mivel hivatásunk nem engedi, hogy magunkban ténferengjünk a világban – mondta a terelőkutya a szemközti hintaszékbe fúrva magát.
– Hivatásotok? – kapta fel a fejét Gergő.
– Jól hallottad – erősítette meg a kutya ringatózás közben. – Diplomás vándorkísérők vagyunk. Társunk, Bürök, a szürke marha tavaly le is doktorált. Nem mindennapi tehetség, ekhós-szekérvontató jogosítványa is van, és mint hallhattad, tülök-művész.
Gergő alaposan szemügyre vette az ökröt, aki neve hallatára abbahagyta a legelészést, és szerényen rámosolygott.
– És ha már itt tartunk – folytatta a kutya –, bemutatom Micit és Lőrincet, a két táncos lábú kecskét is, akik eredetileg balett-művészek.
A kecskék Gergő elé penderültek, és bemutattak egy gyors piruettet. A kutya megtapsolta őket, majd jobb első lábát Gergő felé nyújtva maga is bemutatkozott:
– Én pedig Titkár vagyok, a csapat ügyes-bajos dolgainak intézője, hobbim a tangóharmonikázás. Mindenben számíthatsz rám – mondta, miközben fél szemével a fiúra kacsintott.
– Miben számíthatnék rád? – képedt el Gergő. – Csak nem akarsz egyetemre járni velem?
– Elárulnád, hogy miért kell egyetemre járnia egy született vándornak? – értetlenkedett Titkár.
– Honnan veszed, hogy született vándor vagyok? Egyáltalán, mit tudsz rólam? És milyen jogon avatkoztok be az életembe? – veszítette el türelmét a fiú.
– Éppen eleget tudunk ahhoz, hogy ráébresszünk: nem a saját utad járod. Nem tűnt fel neked, hogy soha nem vagy jelen az órákon? Míg a tanár magyaráz, képzeleted megeleveníti titkos vágyaid, és hetedhéthatárban csatangolsz. A vakáció óta egyszer sem nyílt szád nevetésre. Minek neked a bemagolt képletek, egyenletek serege, ha a faragásban, ácsolásban, ostorfonásban, vándorlásban leled örömöd? – sorolta a terelőkutya.
Gergő bosszankodott, hogy nem tudja megcáfolni a kutya által mondottakat. Hirtelen erős álmosságot érzett, tagjai elernyedtek, alig bírta ágyba vonszolni magát.
Hajnalban ébredt, teljesen újjászületve, frissen, jókedvűen. Felöltözött, és egyenesen a fásszínbe ment. Szemrevételezte nagyapjától örökölt szekerét, és hozzálátott átalakításához. Az állatok ezalatt békésen legelésztek a kertben, a kutya víg vakkantásokkal sündörgött körülötte.
Harmadnapra készen állt az ekhós szekér. Gergő felszerelte utánfutóval, mindenféle hasznos szerszámmal, eszközzel, élelemmel, fogózzatok meg, még kenyérsütő kemencével is. Amikor készen állt az indulásra, Titkár összeterelte társait. Bürök beállt a szekérrúd mellé, a kecskék örömükben piruetteztek. Gergő felült a bakra, és elindultak.
Hosszú utakon bandukoltak falvakon, városokon, országokon át. Amerre jártak, az emberek megállították, körülvették őket, vég nélkül faggatták a mindig jókedvű, fütyörésző vándort. Gergő szívesen beszélgetett velük. A falusiak megszerették, vendégül látták csapatostól, és amikor rájöttek, hogy a fiú annyi mindenhez ért, hogy valóságos ezermester, felfogadták különféle munkálatokra. Gergő bármit elvállalt. Ha kellett, házat épített, tetőt ácsolt, bútort készített, istállót takarított, lovat patkolt, földet művelt. Cserébe élelmet, ruhát és pénzt kapott, így biztosítani tudta vándorlásuk költségeit. De legjobban azokat az estéket szerette, amikor a környékről összesereglett bámészkodók elmondták történeteiket. Viszonzásul ő is mesélt mindenféléről, olyan előadói tehetséggel, hogy hallgatói nem is akartak hazamenni. Amikor belefáradt a mesélésbe, tangóharmonikázott a Titkártól kölcsönvett hangszeren. Olyan népszerű lett, hogy amerre járt, híre megelőzte érkezését.
Egyik szeptember délután egy távoli ország tengerparti kisvárosába értek. Hangosan döcögött a szekér a patinás, szűk utcák kövezetén. A városkában szokatlan látványt nyújtott az ökör vontatta ekhós szekér ágrólszakadt, vidám kísérőivel. Lett is nagy bámészkodás. Gergő alig bírta megválaszolni a kíváncsiskodó kérdéseket. Rövid időn belül szállásuk is akadt. Egy szemüveges öregúr meghívta pereputtyostól házába, hogy örömet szerezzen beteg unokájának.
Az öregúr tágas, virágos kerttel szegélyezett udvarba vezette be Gergőéket. Az ekhós szekér és az állatok okozta zajra a repkénnyel befuttatott villából madáralkatú asszonyka nézett ki. Amikor meglátta a vendégeket, vidáman szaladt elébük.
– Mintha a mesékből keltek volna ki! De boldog lesz a fiam, ha meglátja magukat – lelkendezett.
Amíg Gergő kifogta az ökröt szekeréből, a szőlőlugasban gazdag asztal terült, és a különleges vendégek érkezésének hírére szempillantás alatt elősereglett a házban lakók apraja-nagyja. Pierre, a szemüveges öregúr kerekes kocsin tolta ki unokáját, Gastont. Gaston kisgyerek kora óta beteg volt, soha nem tudott járni, a többiekkel szaladgálni, mozdulatlanságra ítélte betegsége. Amikor meglátta Gergőt és kíséretét, azonnal megfeledkezett szomorú állapotáról, érdeklődéssel vette szemügyre a fura társaságot.
Vacsora után sor került a szokásos esti műsorra. Gergő zenélt, mesélt , s amikor elfáradt, felkérte a háziakat, hogy meséljenek ők is. Sok izgalmas história kelt szárnyra. Végül Gastonra került a sor.
– Én csak a betegségemről beszélhetnék, de arról nem akarok. Tetszett a történeted. De szeretném, ha az enyém lenne! – sóhajtott fel.
– Hát akkor neked adom – mondta gondolkodás nélkül Gergő.
– Tényleg az enyém lehet? – vidult fel Gaston.
– Hogyne, máris a tiéd – válaszolta Gergő.
Ebben a pillanatban az állatok, mintha csak jeladásra tennék, felpattantak nyughelyükről, körülfogták gazdájukat, és se szó se beszéd, elindultak vele.
Mire a vendégek a váratlan fordulat és Gaston csodás talpraállásának ámulatából magukhoz tértek, már messze jártak. Úgy lebegtek az országút felett, mintha délibábok lennének. Alakjuk megnyúlt, és teljesen áttetsző volt. Nem csoda, hogy egy autós nem vette észre őket, és akadálymentesen áthatolt rajtuk. Az állatok két lábon jártak, Titkár tangóharmonikázott, Bürök tülkölt, a kecskék baletteztek.
Egyszercsak Titkár abbahagyta a zenélést, lekapta válláról hangszerét, jól széthúzta, és a magasba lökte. A tangóharmonika a légi messzeségbe tárult, és egy hosszú-hosszú lépcsősort alkotott. Gergő elindult rajta fölfele, léptei alatt skáláztak a billentyű-lépcsők. A tetőn egy öblös hang fogadta:
– Sikeresen átmentél a vizsgán. Itt a diplomád. Mostantól te is hivatásos vándorkísérő vagy, választhatsz a jelmezek közül.
Gergő körülnézett. Különféle élethű állatjelmezek lebegtek körülötte. Elvette a diplomát, egy lójelmezt választott magának, majd elindult a zenélő lépcsőn lefelé. Társai lenn várták, megtapsolták, gratuláltak, jól hátba veregették. Titkár visszaalakította a lépcsőt harmonikává, Gergő magára vette jelmezét, és elindult a többiekkel gazdát keresni.
illusztráció: Klesitz Piroska
– Gazdát keresünk, mivel hivatásunk nem engedi, hogy magunkban ténferengjünk a világban – mondta a terelőkutya a szemközti hintaszékbe fúrva magát.