Nagy Izabella: modern mese

Zsengellér Lizi illusztrációja

ültem a gép előtt

                        csak úgy, rendesen

dolgoztam rajta

                        ezt hazudtam magamnak

mert én tudatos felnőtt vagyok

                        aki nem használja a gépet akármire

és kimegyek füvet nyírni a levegőre

                        amikor csak tehetem

de ma lefagyott a gép

és én kukán ültem

nincs itthon se férj, se gyerek

nyomkodtam több gombot is

egymás után, majd egyszerre

régen úgy tanultam, oldalba kő’ vágni

de ennek csak lapos a fedele

így csak néztem a lefagyott képernyőt

kukán

ha van még ilyen szó, egyáltalán

és akkor szembe jött velem

egy zöld izé

zöld volt, mint a kivi

és a legfurcsább izé volt

mit csak el lehet képzelni

rám vigyorgott, mintha tudná a bajomat

és örültem, hogy elébb nem vágtam oldalba

biztos megsértődött volna

én meg illendően köszöntem, mert így neveltek

„köszönj mindig, az idegennek”

s aztán kedves hogyléte felől tudakoltam

jó tudni azt, hogy valaki hogy van

ez is alapvető

s akkor kezdtem volna bele fejfájásom okába

de most úgy csücsörített rám ez a kivizöld izé

hogy muszáj voltam előre hajolni

mert tudom, akart nekem valami információt súgni

erre ő

elkapta galléromat

s hopp

berántott az ő kivizöld valóságába

nohát, gondoltam erősen

szép mégis itt az élet

dombok helyett mindenféle pixeleken ugrándozhattunk

kézenfogva a kivizöld izével

mert közben találkoztam az évezredes barátság ízével

valahogyan

hangok nélkül persze

csak a képernyőbe rejtve

átbeszéltük a problémát

hogy én nem is értem

idebent mi folyik

mennyi munkás dolgozik

hogy én azokat a képeket, meg szövegeket, meg hangokat

így láthassam meg hallhassam odakint

s hogy micsoda sebesség cirkál itt

valamiféle szupersztrádára is elvitt

ahol elég nagy volt a sebesség, tényleg

s akkor az útszélen

megláttunk egy aprócska csomót

s a kivizöld izé elmosolyodta magát

mindentudó nagy mosollyal

amitől szavam is elállt

és mire észbe kaptam

kisimogatta a pocsolyát

s a sztrádán a rend

újra helyreállt

anya, mit csinálsz? messziről jön a hang

felemelem elnyomódott arcomat

a klaviaturáról

amire kifolyt kicsit a nyálam is

elszundítottál?

van még ilyen szó, egyáltalán?

Miklya Zsolt, Várfalvy Emőke és Turbuly Lilla versei

Miklya Zsolt: Bújó tankák

Bújni akarok.

Nem úgy, mint kiskoromban,

a nagy abrosszal

letakart asztal alá.

De úgy, hogy sikerüljön.

A hajam mögé.

A monitorom mögé.

Alkalmazásba.

Alkalmatlankodásba.

Csetbe és hallgatásba.

Ne vegyék észre,

hogy valaki más vagyok.

Hogy magamban egy

másik magam van, aki

rámírt, tessék, már megint.

Endrődi Kata illusztrációja

Várfalvy Emőke: Alfa generációs limerick-kosár

Web 2-es bébi volt Gréti, szeretett jútyúbot nézni, anya a guglija, ha eltűnt a cumija,
kiabált, keresd meg légyszi!

Harcias kis srác volt Csongor, kedvenc játéka a konzol, szörnyet kell irtani, nem lehet tiltani,
anyára jó szívvel gondol.

Fura kis ínyenc volt Benett, ebédre laptopot evett, nem kell a krumpli, fincsibb a gugli,
mint apa, falta a netet.

Hiú leányzó volt Tünde, legjobb barátja a tükre, szelfiket gyártott, hogy kapjon sok lájkot,
erre volt igazán büszke.

Bódi Kati illusztrációja

 

Turbuly Lilla: Szelfi

Apu nagyra nőtt kicsi babája.

Mogorva szomszédlány, sosem köszön.

Behúzott vállak a tornasorban.

Csücsörítő szelfik a köbön.

Kiposztolt fájdalom vagyok

– nem lájkol, nem bök meg, nem jelöl –

egy Müller Péter-sor köntösében,

lüktető, remegő Lolita-öl.

Titkos követőm titkát fürkészem,

a buszon hallgatunk hazafele,

kezében pörög a telefon:

facebook-életem másik fele.

Nagy Izabella: x y z generáció – Széchey Rita: Vallomás

Nagy Izabella: x y z generáció

felnőttek ülünk egy körben

százan ezren tízezren

pislantunk körbe körbe

így: okosan

tudományoskodunk

hogy

bezzeg az én időmben...

...kint játszottunk a porban

vagy a Ligetben

vagy a téren

vagy kirándultunk az erdőben

kirándultunk a pusztában

a csalitosban

a vidéki nagymamához

a pesti rokonokhoz

esetleg a bolgár tengerekhez

a szlovák rengetegbe

                                   és titokban csókolóztunk

ma meg...

ezek a mai gyerekek

csak nyomkodják a kütyüt

meg az instát

meg a pokémon gót, ami egyhetes

meg a nem is tudom mit

mindegy is

mert nem érdekel

            könyörgöm olvass egy kicsit

            szép magyar irodalmat

            bármit

mivé lesz ez a nemzedék

                                   még csókolózni sem tud titokban

Simon Noémi illusztrációja

Széchey Rita: Vallomás

Azta, ezt nem hiszem el, tényleg feltették youtubra az új számot!!! Apám, én vagyok a nyolcadik lájkoló, és tényleg baromi jó ez a szám, hihetetlenül király… úúú, nem hiszem el, Panka is lájkolta!!! Akkor online van ő is! Suli előtt! Biztos ő is hallotta, hogy nyolckor teszik föl, jó ég, jóég, jóég, most mit csináljak? Rákattintsak a Messijére? Áh, nem csinálok hülyét magamból, tegnap a Zoárddal beszélgetett a folyosón. Mondjuk nem értem, mert azért, hogy valakinek ilyen idióta neve van, és zsiráfok a szülei, és ezért kosarazik is, még nem biztos, hogy…

Úúú, komment Pankától. Azt írja, azt írja… ez a legjobb szám, és mindenki jó fej, aki lájkolta. Tényleg ez a legjobb szám, és… úristen, én is lájkoltam!!!

– Jó, anya, mindjárt lehalkítom! …azért nem tudom a fülhallgatóval, mert bent hagytam a suliban! …azért vittem be, mert tesiórán futottunk, és nem vagyok hülye, hogy zene nélkül… Már halkabb, nem hallod? Nem ordítok!

…és akkor én is egy lájkoló jó fej vagyok, és még az is lehet, hogy direkt nekem írta! Igen, egész biztosan nekem üzent, csak…

Na ne már… a hülye Zoárd is írt az osztálycsoportba a Messengeren. Nézzük, miről osztja az észt… nem, nem is írt, ahhoz hülye és lusta, csak fölnyomott egy kacsintós fejet. Nagy üzenet a csoportnak, gratulálok.

Chat… Panka? Hahh. Offline ment. Online 4 perccel ezelőtt. A franc egye meg, miért nem írtam rá időben? Minek hallgattam meg újra a számot?

– Jó, indulok, egyébként ma Joli nénivel van első óránk, nem ciki az sem, ha elkések. Jójó, nem kések el.

Uramisten, az ott Panka. Ő is késik. Vagy… vagy engem várt? Dehogy, az kizárt. Mert oké, hogy lájkolt, de az más. Mindig lájkol, és? Történt valami? Persze, hogy nem. Ne légy hülye, Olivér, Zoárdra van rákattanva, nem rád. Jaj, hol is van a fülhallgatóm? Ó, a francba, az bent maradt, nem tudom betenni a fülembe, hogy azt higgye… talán a mobilom, mintha anya hívna… nem akarom, hogy elmenjen mellettem, nem akarom megmondani neki, hogy pont utánam lájkolta, tuti, hogy csak véletlen volt, és amúgy sem köszön soha, Zoárdot tartja jó fejnek, basszus, leesett a táskám…

Nem nézek fel, nem nézek fel, akkor talán elmegy mellettem, és nem kell látnom, hogy nem vesz észre…
– Szia, Olivér.

 

Körmöczi-Kriván Péter: KIVAGYOK

Bódi Kati illusztrációja

A tizenhármas pénteken történt, amikor lencsevégre kaptam a fekete macskát. Két lábon állt a zebra előtt, megnyomta a gombot, és várt a zöldre. Aktatáska volt a kezében, és kalap a fején. A lámpa zöldre váltott, a macska ugrott egyet, és eltűnt egy kávéautomatában. Odaléptem a géphez, ahol egy pohár állt, és benne a fekete anyag szavakat gőzölt felém: IGYÁL MEG! Egy mozdulattal megittam. Hirtelen remegni kezdtem, majd arra lettem figyelmes, hogy eltűnnek a kezeim, a lábaim, a hasam, a hátam, és még a fejem is. Az volt az első átalakulásom, és sajnos nem az utolsó. Remélem, most nem az öcsém bilije leszek, mint legutóbb.

Megpróbálom felemelni a kezeimet, de már megint nem találom őket, és ráadásul még a hasam is úgy visít, mint egy feketeöves ébresztőóra. Legszívesebben kapálóznék, hogy deaktiváljam a borzalmat, vagy a lábammal rugdosnám, hogy elég, de még az is eltűnt. Persze nem csoda, hogy pittyegek, mert ez a kis pelenkaházas csiga, hivatalosan az öcsém, a szájába tuszkol. Érzem a nyál tapadását. Szerintem ő tudja, hogy valójában nem tűntem el, de anyu és apu csak előítéleteket szerkeszt a Worldben, mert még csak nem is keresnek. Persze, ha nem hoztam volna annyiszor rájuk a frászt, akkor most aggódnának, és anyu még a körmét is rágná. De rájöttek, hogy amúgy is mindig előkerülök.

Hé, öcsi! Tegyél le, mert olyat teszek, amit amúgy sem tudok. Ez gyenge próbálkozás volt, mert megduplázta magát a nyálinvázió. Még jó, hogy a gyártó felkészült ilyen szürreális helyzetekre, mert gyerekzáras vagyok, pontosabban gyerekriasztós. A pittyegő egyre hangosabb, a nyál egyre töményebb, ami csupán egyetlen értelmet csorgat önmagában, mégpedig azt, hogy öcsi így konzervál az útókornak. De már itt az SOS brigád. Anyu kihámoz az öcsi kezeiből, és valami puha anyagba dug, ami nagyon finom.

Szerintem távirányító vagyok, mert anyu a tv előtt ácsorog, és ha lélegeznék, most biztosan megfojtana, úgy szorít. Hát igen, jön a kedvenc tolkműsor, mert érzem, ahogy megfeszül a bőr a kezén, és nyúlik, majd enged a szorítás, megmozdulnak az ujjak, emelkednek. Ha jól sejtem, akkor most éppen bekapcsolom a tévét. De hát itt nincs semmiféle nyomás. Hiszen nekem még gombjaim sincsenek.

Helyette anyu körmeit érzem magamon, amivel még filézni is lehetne, és hallgatom, ahogy kopognak rajtam, mint a megkövült esőcseppek. Kissé csiklandósak. Látom, a körmök új pedikúrát kaptak, és anyu arca ettől valami harmóniát sugároz. Anyu hangját hallom, ahogy szótagol valamit, és ettől majd szétrobban a fejem, vagyis az a hely, ahol régen a fejem volt. Óriás méretű betűket látok, dominósorban, és a hátsó betű, egy S hirtelen nekidől az előtte álló Z-nek, az egy I-nek, egy A-nak, és úgy érzem, hogy ez a rengeteg betű hamarosan rám fog zúdulni, és én ettől úgy kilapulok, mint egy... okosteló.

Szia, drágám. Hogy vagy? Én fantasztikusan. Csak látnád az új körmöket. Majd hétvégén meglátod, ami szuper jó lesz. Huba nem jön, mert éppen a szokásos eltűnését játssza velünk. De hát Huba! Ő már csak ilyen☺

Kösz anyu! Már látom is magam előtt a temetést, ahogy tűzbe teszik az 5 centi magas, 3 centi széles, 1 mm vastag telefont, vagyis engem, és anyu elmondja a beszédet, hogy nem tudtak megmenteni, mert lemerültem. Az aksi nem bírta, ezért visszatértem az örök állapotba, ahol várom, hogy újra legyártsanak és bekapcsoljanak. És mindezt azért, mert én már csak ilyen vagyok. Mosollyal!

Tele van az aksim az egésszel, vagyis ahogy érzem, pont nem, mert lemerülök. Kimerített ez a nyálas nap. Az biztos, hogy soha többet nem fogok telefont a kezembe. Már ha újra lesz kezem…