Kiss Gergely Nimród – Körmöczi-Kriván Péter: Mi lenne, ha robot lennék

Ha robot lennék, elmennék pecázni arra a tóra, ami a fejem felett csüng. Ez a tó nagyon különleges, mert általában kék és csak néha fekete, és mindig van rajta valami sárga folt, ami nyáron annyira meleg, hogy szurkálja a robotsapkám, és attól puklis lesz a közérzetem.

Csalit nem használok, csak úgy teszek, mintha lenne, de ezt a sárga nem tudja, ezért megakad a horgomon, és én lehúzom magamhoz.

Hogy miért?

Mert tél van, és idelent minden rázkódik. Hiába kötök pulcsit, sálat, fejtakarót, az nem segít, mert a rázkódástól mind leesik. Csak a sárga segíthet, ezért is megyek pecázni minden nap, hogy lehúzzam, és feloldjam a lavórban, majd szétfröcsköljem az egész világban, hogy végre elkezdődhessen a nagy pacsálás.

Tóth Emese Éva – Molnár Krisztina Rita: SZÍNEHAGYOTT VILÁG Avagy: Mi lenne, ha valaki ellopná a színeket a világból?

Hogy mi lenne…? Ha ellopNÁ…? De hiszen ellopták már réges-régen. Mindenki ismeri ezt a történetet, csak senki sem szeret beszélni róla! Mesélni meg…? Na, azt végképp nem.

Hacsak nem valami locsi-fecsi tollforgató. Pontosabban klaviatúra-nyomogató. Mert a tollakat is ellopta már valaki, talán épp azidőtájt, amikor a színeket. Még az is lehet, hogy barátok voltak. Először a lúdtollakat, később a töltőtollakat, még később a golyóstollakat tüntették el. Mindenki tudja, hogy már az ötéves gyerekek is előbb tanulnak meg gombokat nyomogatni, mint betűket írni! Fekete betűket nyomogatnak fehér képernyőre, és mire iskolások lesznek, már nem is értik, hogy mi a csodának kellene megtanulni a kézzel írást. Fárasztó, és még bütyök is nő az ember középső ujján.

Volt egyszer egy költő, aki színes tintákról álmodott, Kosztolányi Dezsőnek hívták. De ma már csak az ismeri az álmát, aki nem jár két lábbal a földön, nem e világra való, és színes tollakkal papírra irkál. Mert ebben a színehagyott világban még mindig akad egy-két Marslakó, akinek ez a vágya. A színek, a toll meg a papír. Ők szoktak írogatni mindenféle finom borítójú füzetkékbe és noteszekbe, amit nappal a szívük fölött őrizgetnek a belső zsebükben, éjjel pedig a párnájuk alá dugják, hogy senki ember fia el ne vehesse tőlük. Az ilyenfélék a tollakat is gyűjtik, és nehogy azt higgyük, hogy csak a töltőtollakat, szép vékonyan író zselés filceket! Nem ám! Ez a típus az elhullott madártollat is úgy szedegeti fel a földről, mintha kincsre lelt volna! Különös, égi üzenetre! No hiszen! Igazán mulatságos.

Aztán akadnak olyanok is, akik fázni kezdenek, ha nincs minden telezsúfolva körülöttük tiritarka, hupilila, cinóberpiros és pink fittyfenével. Így aztán ezt a sápatag kort megtöltik kulcstartóval meg öngyújtóval meg… mivel is még? Igen, igen, eszembe jutott! Plüssállatokkal! Rózsaszín vízilovakkal, narancs csíkos zsiráfokkal, incifinci elefántokkal és puha izékkel. El sem tudom képzelni, mi történne, ha egyszer valaki összegyűjtené a világ összes plüssmicsodáját… Azt hiszem, ha sorba állítanánk őket egy égig érő vitrinpolcon, felérnének a napig!

De ilyesmit csak a világ romlásán kesergő házsártos öregemberek írogatnak. Ne is hallgassunk rájuk…! Van viszont valami, amit tényleg szeretnék elmesélni.

Milenneha-kiállítás

Halász Nikoletta: Mi lenne, ha ősztündér lennék? – Szabó Krisztina: Ősztündér

Kályhaláng lobog a hajában,

felperzseli az erdőt,

ahogy végigrepül a fák felett.

Két szívdobbanás közt testet ölt,

míg egy pillanatra alakot formálnak

a szélben kavargó levelek.

Mindig visszafelé néz,

tekintetében őrzi a Nyarat, örök szerelmét,

smaragdja szikrázik, és a végtelenbe sodor.

A gallyak, a tüskék, felsértik ujjbegyét,

vére hulló gyöngyétől pompázik száz bokor,

rubin szíve színezi vörösre a bort.

A legmelegebb azúrból szab magának ruhát,

mikor az első fagy közeleg,

bőröndjébe csomagolja az eget,

és ködszínűvé válik a bőre,

ahogy hajszálai hullámain

repül vele a vándorló madársereg.