 |
| (c) Képíró Mónika (Mona) |
Miután az ajtóban kettőre fordította a kulcsot Encus
lekuporodott a kád szélére. Ez volt az egyetlen hely, ahol egy kicsit maga
lehetett. Persze tudta, hogy ez nem tart soká, mert Anci biztos hamarosan
kopog, vagy éppen öcsire jön rá, hogy most azonnal pisilnie kell. De talán
marad két perce. Vagy öt, esetleg tíz, hogy végre egy rendeset bőgjön. Vagy
legalábbis üljön és olyan picire húzza össze magát, amekkorára csak tudja.
Persze le is feküdhetett volna és a fejére is húzhatta volna a párnát, mint
kicsi korában, amikor félt attól a sötétben közlekedő valamitől, aminek nem
volt neve sem alakja, csak egyszerűen nem akart vele találkozni. De akkor Anci
kérdezősködött volna, és magyarázatot várt volna, aztán dühös lett volna, hogy
miért nem mondja el, mi van.
Kuporgott és érezte, hogy fázik és a gyomra is olyan üres és
még sincs kedve enni semmit, mert akinek ekkora üresség van a lelkében annak a
gyomra sem lehet tele.
- Nem vagy csúnya.
Encus összerezzent.
- Buta sem vagy.
Felemelte a fejét.
- És béna sem...