Jankovics Emília: Néma ketyegő

Varga Zsófi rajza

Sokat nézegettem magam régebben a tükörben;

kíváncsi voltam, milyen is vagyok. 

Ismertem jól a vonásaimat: 

ÉN voltam a tükörben, mikor belenéztem.

Aztán elkapott az élet, két ujjával megragadta a tarkómat, 

felültetett a hátára és vágtázott egy kört a nagyvilágban velem.

Nem volt hosszú az út, csak éppen egy kurta futam.

A tükör meg ott maradt, s várt csendesen... 

Mire visszaértem, s belenéztem újra,

meglepődve láttam, 

hogy már nem is én vagyok benne:

úgy tűnt, mintha helyettem az ott édesanyám lenne!

Néztem a szemem, de nem volt már ott:

az ő szeme nézett vissza rám.

A bőröm – hogyan történt s mikor? –

olyan lett, mint az övé volt! 

Talán bizony az út porától?  

Elléptem a tükör elől, 

visszaszálltam a nyeregbe

– csak egy pillanatra, nem többre –,

csak szaladtam egy kört megint paripám hátán,

elintéztem pár dolgot, amit kellett... 

S mire visszatértem, anyám eltűnt a tükörből – 

nagymamám volt már ott helyette:

Ráncos, fáradt, őszülő. 

Meg sem lepődtem. 

Csak mosolyogtam egyet: 

Felültem újra az élet hátára, 

s vágtáztam, amíg csak el nem értem a látóhatárt.

A tükör pedig ott maradt, 

mint egy végtelen, mozdulatlan óra, 

mely mégis az időt mutatja: 

kislányom, unokám fürkészi tovább benne arcomat...