Tóth Ágnes: A megtalált szavak

A szerző illusztrációja

Durcás Dani harmadikos volt, göndör fekete hajú, izgága méregzsák, aki nem szeretett tanulni, iskolába járni, és nagyon utált olvasni. Ki nem állhatta azt a sok kis fekete betűt, ami a könyvek oldalait ellepte, mint egy rakás hangya. Annál jobban szeretett  verekedni, verebeket parittyázni és focizni. Rúgni a labdát egész délután. Minden vágya egy bőr focilabda volt, olyan, aminek a külső része 32 bőrszeletből van kézzel összevarrva. Na, az aztán az igazi! A sárga irigység ölne meg minden srácot a környéken miatta. Kár, hogy olyan drága. .   

Igaz, az apja azt mondta, megveszi neki, de csak akkor, ha . . . izé...öööö, ha jól fog tanulni... Tudta, hogy ilyen áron sose fogja megkapni a labdát. De ha sok pénze lenne, az más. Akkor megvehetné magának. De honnan szerezzen annyi pénzt? Megvan! Körül fog nézni a romos háznál a sörgyár mögött. Ott már rábukkantak a barátai néhány értékes tárgyra. Béla is talált ott a pincében egy aranyozott képrámát meg egy törött ezüst órát. Ő is kutatni fog a romok között, hátha rátalál valami kincsre. Egészen izgalomba jött, és elhatározta, hogy másnap délután egyenesen odamegy az iskolából.

A horpadt ciszternákkal és málladozó kéményekkel bóbiskoló öreg sörgyár már évek óta bezárta kapuit. Ellepte a gaz. Elrozsdásodott  hátsó kapuja alól fűvel benőtt vágányok futottak ki  az útig. Egykor arra szolgáltak,  hogy vagonokkal szállítsák el a sört az üzemből. Mellette pihent csendesen egy apró temető, ahova már 30 éve nem temettek senkit, és aminek fejfáit és sírköveit teljesen beszőtte a vadrózsa. De hová tűnt a romos ház? Dani jobbra-balra tekintgetett, de sehol nem látta. Elindult lassan a temető melletti kis ösvényen a Pece patak felé. A májusi nap erősen sütötte a fejét, ezért a hársfák illatos árnyékában haladt tovább. A központból a zaj alig ért el idáig, csak egy –egy tompa moraj és mentősziréna jelezte, hogy él-lüktet valahol a város. Itt virágok illatoztak, madarak trilláztak, vadgalamb búgott és méhecskék döngicséltek. 

Egy lilán pompázó orgonabokor mögött Dani végre megpillantotta a roggyant kis házat, amit szinte csak a repkény és vadszőlő indái tartottak össze. Olyan volt mint egy kísértetház. Sehol egy árva lélek, ha csak bent a házban nem kóborol valakinek a szelleme. Kicsit meg is borzongott, de akkor a bőrlabdára gondolt, és bátran a tátott szájú pincelejárathoz lépett. A csonka lépcsőkön leereszkedett a sötétbe. Az apró ablakon fény szivárgott be, és szivárványszínűre festette a pókhálókat. A sarokban nagy, vaspántos láda állt. A lakatot valaki leverte róla. Dani felnyitotta, és a zseblámpájával belevilágított. Szalmán, elsárgult papírfoszlányokon és egy törött porcelán csészén kívül semmit sem talált benne. Körüljárta a düledező épületet, és észrevett egy csorba létrát, amin szerencsésen feljutott a padlásra, ahonnan egyenesen a kék égboltra lehetett látni. Még jó, hogy nem esik az eső. Por volt és egérszag. Mindenütt  törött tetőcserepek, lécdarabok és galambürülék hevert szanaszét, meg egy törött hintaló. Az egyik sarokban egy kopott kredencet is felfedezett. Kinyitotta nyikorgó ajtaját, és egy rózsafa ládikát talált benne, olyat, amiben emlékkönyvet vagy ékszereket tartottak régen. Szívdobogva emelte ki, de nem tudta kinyitni. Kulcsra volt zárva. Úgy fél kiló lehetett. Dani megrázta. Valami tompán odaütődött a fadoboz oldalához. Izgatottan rakta a hátizsákjába. Majd otthon kifeszíti a zárat. Tovább kutakodott, de semmi érdemleges dolgot nem talált. 

Már későre járt, igyekeznie kellett haza, mert a szülei nem szerették, ha iskola után elbóklászik.

A szobájában késsel felfeszítette a dobozon a zárat. A ládikóban egy piros, bársonyfedelű vastag könyvet talált, aranyozott betűkkel az volt ráírva: MESÉK

- Na, ez az én szerencsém!  Kincs helyett ezt a nyavalyás tetű-betű-könyvet hoztam haza – kiabálta mérgesen Dani - és az értékes kötetet dühösen a sarokba vágta a megunt játékai közé, éppen akkor, amikor Lacika, az öccse belépett a szobába. .

- Mesélj nekem a csudakönyvedből valami szépet- kérte a bátyját, és felvette a sarokból a könyvet.

- Olvasson neked a Hókuszpók – dörrent rá Dani,- majd kikapta öccse kezéből a könyvet, és teljes erővel a falhoz vágta. Abban a pillanatban  hullani kezdtek a szavak a lapok közül, és úgy potyogtak a földre, mint az érett fekete szeder a fáról. Szétgurultak a padlón, be az ágy alá, szekrény alá, a komód és asztal  alá, meg a padló repedéseibe. És attól a pillanattól kezdve a mi hősünkben bennrekedtek a szavak, nem tudott megszólalni. Hiába kérdezte az édesanyja:

- Danikám, nem vagy éhes?  Süssek neked finom sonkás rántottát? Vagy palacsintát?  Dani nem felelt, csak némán tátogott. Így aztán éhen maradt.

Az iskolában nem tudott felelni, mert nem jöttek a szájára a szavak. Meg sem tudott mukkanni. Be is írta  a tanító néni az ellenőrzőjébe, hogy Dani ma nem készült az órákra. Másnap azt is beírta, hogy neveletlen, mert nem köszön a tanároknak és a társainak sem. Pedig Dani köszönt volna és felelt is volna, csak nem bírta kimondani a szavakat. A torkán csak furcsa hangok jöttek ki. Nyekegett és nyökögött, sőt mekegett, mint a kecske. Csúfolták és ki is kacagták miatta a gyerekek. De a legnagyobb bánata az volt, hogy nem tudta elmondani Anikónak, mennyire szereti az aranyló hosszú haját, ahogy libeg a szélben, amikor együtt baktatnak haza az iskolából.

Nagyon meg volt ijedve ettől a furcsa helyzettől.

A szülei orvoshoz vitték. A sok doktor csak vonogatta a vállát és nem tudtak segíteni.

Egyedül csak Dani sejtette, hogy mi lehet a baj oka. Visszaemlékezett arra a napra, amikor a könyvet a falhoz vágta... Azóta nem tud ő beszélni. Bizony, azóta.

Felemelte a sarokba dobott, piros fedelű meséskönyvet és kinyitotta. Igen, jól sejtette. A könyv teljesen üres volt. Csak a fehér lapok néztek gúnyosan a szemébe. Sehol egy hangyányi fekete betű, egy szó, egy mondat, egy cím...  -  Ajjaj, mit tettem – gondolta  kétségbeesetten. - Kihulltak miattam a szavak a könyvből. Azóta nem találok szavakat, hogy beszélhessek. Ez az én nagy büntetésem, amiért nem becsülöm meg a könyveket.  - Én édes Istenem - fohászkodott magában - ha csak egyetlen pici szavacskára rátalálok valahol, visszateszem a könyvbe és el is olvasom. És soha többet nem csapom a könyveimet a falhoz, hanem megóvom őket még a portól is. És kétségbeesetten keresni kezdte az eltűnt szavakat mindenütt. Hason kúszott, mászott. A nagypapa bélyegnagyítóját is elővette és mint Sherlock Holmes, a híres nyomozó, úgy kutatott vele izgatottan. És lassan, lassan, kitartó keresés után megtalálta a szavakat, egyiket a másik után. Egy bélyegcsipesszel óvatosan összeszedegette őket és visszatette a könyvbe. És csodák csodája, a szavak abban a minutában mind a helyükre ugrottak és betöltötték a mesekönyvet.

Este, amikor Dani lefeküdt, meggyújtotta az elefántos lámpáját, kinyitotta a piros könyvet és olvasni kezdett. Egy pillanat alatt elmerült a mesék világában.  Járt az Üveghegyeken is túl, hófehér táltos paripán átrepülte az Óperenciás tengert, levágta három sárkány huszonegy fejét, kiszabadította az elrabolt királykisasszonyokat  Hétmérföldes csizmájában két másodperc alatt bejárta a föld csodálatos tájait, megcsókolta az alvó Csipkerózsikát, találkozott a tündérekkel, az óriásokkal és a törpékkel,  életre keltette Hófehérkét.  Jancsit és Juliskát kivezette az erdőből, és Hamupipőkét megszabadította a gonosz mostoha nővéreitől. Segített a bajba jutottakon, megosztotta uzsonnáját az éhezőkkel, és mire a könyv végére ért, előtörtek Daniból a szavak. És csak beszélt, beszélt, mesélt csengő hangon három napon és három éjjelen át az öccsének. Mindenki összeszaladt a házban, és szájtátva hallgatták, hogy milyen szépen és bölcsen beszél ez a durcás, buta méregzsák, aki azelőtt alig tudott kinyögni egy ép mondatot.  És Dani is örült, mert érezte, hogy valami megváltozott benne, minden értelmet kapott, szebb lett a világ körülötte, és boldogság járta át a szívét, mert tudta, hogy a szavakban rátalált a világ legcsodálatosabb kincsére.   

Nagyvárad, 2013. május 2.