 |
| Simonyi Cecília munkája |
- Mese gyerekeknek és felnőtteknek -
(részlet a meseregényből)
13. Három vallomás
(...)
Az utca végéről lehetett látni,
hogy Bicajos már elhaladt Máliék háza mellett, és mindjárt kikanyarodik az
utcából. Hűha, gondolta Máli, jól eltelt az idő! Remélem, Janó még nem ácsorog
a ház előtt!
De Janó bizony már ott ácsorgott,
és harsány rikkantással jelezte, örül, hogy Máli végre hazaérkezett.
– Az anyja piranja! Már azt
hittem, soha nem jössz meg!
– Micsoda? Miranja? – rökönyödött
meg Máli.
– Pi-ran-ja!
Máli megdöbbenéssel nyugtázta,
hogy Janó, akárcsak Kati néni, szótagolva magyaráz.
– Ragadozó hal. Ha nem vigyázol,
egy másodperc alatt lerágja a nagylábujjad, aztán az összes többit, és mire
észbe kapsz, már a térdednél tart – mondta Janó sejtelmes hangon és résnyire
összehúzott szemmel, miközben Maléna felé nyújtott kezével, ujjait fürgén ki-be
hajlítva olyan mozdulatokat tett, mintha bele akarna marni.
Máli ijedten hátraugrott.
– Na, ne rezelj már be!
Dél-Amerikában él, úgyhogy nincs mitől félned. Te meg hol a túróban jártál?
Tudod, mióta várok itt? És iszonyúan szomjas vagyok!
– Ne haragudj, de Luca meghívott
fagyizni. Tudod, neki már van zsebpénze – tette hozzá magyarázólag.
A túróra már fel sem kapta a
fejét. Egyrészt kezdte megszokni Janó modorát, másrészt most igazán nem
szeretett volna veszekedni vele. Még el sem tudta képzelni, hogy fogja
elmondani neki, mi történt a homokórával.
– Sajnos nagyon elbeszélgettük az
időt. Gyere, menjünk be, adok neked inni, jó?
Miután Janó már a második pohár
limonádét is benyakalta, és megemlítette, hogy jó, jó ez a limonádé, de
kóstolná csak meg Máli a bodzaszörpöt, a kislány összeszedte a bátorságát, és
megszólalt.
– Janó, mondani akarok neked
valamit – kezdte, de a fiú azonnal közbevágott.
– Jaj, ne, remélem, nem azt
akarod mondani, hogy szerelmes vagy belém! Egyszer már vallottak nekem
szerelmet, még az oviban, az a nagyszájú Évi. Teljesen rám szállt. Az is épp
így kezdte, és borzalmas volt!
Máli meghökkent. Vadul megrázta a
fejét.
– Dehogyis! Ez meg hogy jutott
eszedbe?! – aztán elhallgatott.
Janó felvetése kizökkentette,
ráadásul elég kínosan érezte magát a kérdéstől. Eddig eszébe sem jutott Janóval
kapcsolatban a szerelem. Még csak egyszer volt szerelmes, még az óvodában,
akárcsak Janó nagyszájú Évije. Azt a fiút Jeromosnak hívták, és halacska volt a
jele. Málié pedig tengericsillag. Máli akkor úgy érezte, ettől összetartoznak,
a két tengeri állat láthatatlanul összekapcsolja őket. Persze ezt soha nem
mondta el neki, de Jeromos is kedves volt hozzá, és egyszer, amikor őszi sétát
tettek, a fiú a kezébe nyomott egy szép, fényes gesztenyét. Aztán másik
iskolába ment, nem abba, amelyikbe Máli, és így nem is találkoztak többé.
– Jó, jó, ne sértődj meg. De a
lányok mind ilyenek. Mindig a szerelemről pusmognak a suliban is. De te
másmilyen vagy, úgy látszik. Hát akkor mit akartál mondani? – kérdezte végül
Janó, mert Máli már annyi ideje nem szólalt meg, hogy azt hitte, végképp
megbántódott.
– Jaj, Janó, ha elmondom, amit
akarok, biztosan meg fogsz haragudni rám.
– Lehet, hogy megharagszom,
lehet, hogy nem – mondta Janó rejtélyesen. – Majd kihúzzuk a tüskét, hogy ne
szúrjon sokáig – tette hozzá még rejtélyesebben.
– Milyen tüskét? – nézett rá
értetlenül Máli. – Tüske ment az ujjadba? Hozok csipeszt, jó? – kérdezte.
Janó az égre emelte a tekintetét
és a plafonhoz beszélt.
– Nem érti. Hogy lehet valaki
ilyen értetlen? – aztán Málihoz fordult. – Na, figyelj, ne fárassz már. Ezt
arra szokták mondani, ha valaki megsérti a másikat, aztán megdumálják, és kibékülnek.
De ha nem mondod el végre, amit akartál, kilukad az oldalam a kíváncsiságtól.
Máli nagy levegőt vett, és újra
belevágott.
– Hát azt akarom mondani, hogy…
Ne haragudj, de tegnap este fogmosás után sokáig próbálgattam még a nagymamád
homokórájával megszámolni a homokszemeket, aztán… valahogy a kezemben maradt,
és magammal vittem az ágyba… és nem tudom, hogy történt, de amikor fölébredtem,
tele volt a kezem homokkal meg szilánkokkal. Vagyis… azt akarom mondani, hogy…
álmomban valahogy… eltörött. És bocsánatot szeretnék kérni… És… nem tudom, hogy
tehetném jóvá, de esetleg meglátogathatnám a nagymamádat, hogy elmondjam neki,
hogy nem te vagy a hibás… De ha ezt nem szeretnéd, akkor írok neki levelet,
vagy… megkérdezhetem a szüleimet, hogy lehet-e ilyet kapni valahol, és hogy a
névnapi ajándék helyett… és akkor elküldeném a nagymamádnak, persze tudom, hogy
az nem lenne pont olyan, mint ez volt… – Máli a földet nézte, és csorogtak a
szeméből a könnyek.
Nem akart sírni, de végül
elpityeredett. Tényleg nagyon sajnálta, hogy a homokóra eltört, és pontosan
érezte, hogy Janónak nem hiányzott ez a kalamajka.
– Na, ne bőgj már! Nem bírom, ha
egy lány bőg. Nincs egy zsebkendőd? – dörmögte Janó, sajátos kedvességgel
vigasztalva Málit. – Majd én megmondom neki. Nem szokott sokáig haragudni.
Csak… az a baj, hogy ő is sírni fog. És azt végképp nem bírom, ha a Nagyi sír.
Az olyan, mintha odakötöznének egy oszlophoz, és piszkálnának, és nem tehetnék
semmit, de semmit.
– Sírni fog? – kérdezte döbbenten
Máli, miközben kézfejével törölgette arcáról a könnyeket, amitől meglehetősen
maszatos lett.
– Sírni, hát. Mit gondoltál? A
homokórát a nagypapával együtt vették, amikor nászúton voltak Mátraházán. És ha
a nagypapa szóba kerül, hát akkor a Nagyi mindig sírni kezd.
Janó elhallgatott. Máli meg sem
tudott mukkanni, csak nézte Janó arcát, és látta, hogy szomorú, nagyon-nagyon
szomorú. Mindeddig el sem tudta képzelni, hogy egy olyan valaki, mint Janó,
bánatos legyen. Benne épp az volt a jó, hogy mindig vidám volt és harsány, és
mindenre azonnal tudott válaszolni, még ha az a válasz nem is volt túlságosan
barátságos. Most viszont hallgatott, és Máli igazán nem tudta, mit is mondhatna
neki. Végül mégis ő szólalt meg először.
– És… mi történt a nagypapáddal?
– kérdezte bátortalanul.
Janó furcsa grimaszt vágott,
aztán kissé megvonta a vállát.
– Hát mi történt volna? Meghalt –
válaszolta egyszerűen. – Még kiskoromban – tette hozzá aztán.
– És emlékszel rá? – kérdezte
Máli, mert úgy érezte, ez fontos kérdés.
– Persze hogy emlékszem.
Mindennap ő vitt az óvodába. És amíg mentünk, a hajókról és a tengerről mesélt
nekem. Nagyon sok történetet tudott, mert fiatalkorában hajóskapitány volt –
Janó büszkén nézett Málira. – Mindig csíkos tengerészpólóban járt, és fehér
szakálla volt, és este pipázott. Hű, az nagyon jó szagú ám! Ha nagy leszek, én
is fogok pipázni, az tuti. Csak majd kell egy feleség, aki szereti a
pipaszagot, mert Nagyi sajnos nem szerette, és mindig csak morgott nagypapával,
hogy minek büdösíti össze a lakást. És tőle tanultam a tengerészjárást is. Te
tudod, hogy van?
Máli megrázta a fejét. Janó
odalépett hozzá, átkarolta a vállát, és ide-oda kacsázó léptekkel körbehurcolta
Málit a konyhában, miközben egyfolytában magyarázott.
– Nem, nem így, ez nem jó. Tedd
ki a lábad! Most a másikat! Hohó! Így! És dülöngélj jobban! Képzeld el, hogy
hullámzik alattad a víz, és a hajópadló vadul imbolyog! És neked nem szabad
elesned, na, így, már jobb, csak kapaszkodj belém! Nagyobbakat lépj, hahó, mert
besodor a szél a tengerbe! Szívem, tengerész,
óóó, szívem, tengerész!
Janó váratlanul és harsányan
dalra fakadt, miközben fáradhatatlanul vonszolta körbe-körbe Málit a tengeri
viharba került konyhában. Máli nevetett, Janó meg egyre hangosabban énekelt, és
mire már ötödször fújta el a vidám dalt, nagyjából Máli is megtanulta. Igaz,
közben kicsit csodálkozott magán, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is
ordítva énekelt volna, de ez most nem zavarta. A matrózjárásba is egészen
belejött közben, mikor is, épp a „Hagyd a
tengert, légy kissé merész” sort süvöltve, belebotlott a sámliba, amitől
mind a ketten elterültek a földön. Lihegve és nevetve tápászkodtak föl, aztán
ottmaradtak a szőnyegen üldögélve.
– Hát, ez jó volt – jegyezte meg
Janó, még meglehetősen szuszogva.
– Aha, nagyon – felelte Máli, és
most nem jutott eszébe, hogy anya szerint nem illik így válaszolni.
– Figyelj csak, én is mondani
akartam valamit! Majdnem kiment a fejemből. Gondolkodtam a tücsködön. Hogy hogy
lehetne kiszámolni az éveket. Tudod – kezdte Janó –, hogy egy marék homok az
hány szem homok? Szóval ezt nem lehet kiszámolni. Mert attól függ, hogy kinek a
marka. Mert például Sanyi keze kétszer akkora, mint az enyém, a tied meg még
kisebb. Nézd csak meg! – nyújtotta tenyerét Máli felé. – Tedd csak ide te is!
Máli odanyújtotta a kezét, és
ahogy összeillesztették a tenyerüket, jól látszott, hogy Janónak vagy két
centivel hosszabbak az ujjai.
– Szóval ezt vagy sehogy nem
lehet kiszámolni, vagy arra kell rájönni, hogy kinek a kezében van a homok. És
ha ez megvan, és a homokszemeket is sikerült megszámolni, akkor még azt is meg
kell tudni, hogy Szibill hány éves. És akkor a homokszemek számából ki kell
vonni Szibill éveinek számát, és kész. Világos, nem?
Máli leesett állal bámulta Janót.
Erre nem számított. Janó úgy beszélt, mint Kati néni matekórán.
– Te milyen okos vagy! – nézett
rá őszinte elismeréssel.
Aztán homályosan előgomolyogtak a
balvégzetű olvasásórán körvonalazódó gondolatai, majd hirtelen eszébe jutott
valami, és felpattant.
– Figyelj csak! Szerinted… lehet,
hogy… de miért pont én lennék…? De hogy jöhetnék rá, hogy én vagyok-e…
– Egy kukkot se értek. Beszélj
már érthetőbben! – sürgette Janó.
– Jó, bocsánat, csak eszembe
jutott valami, de nem tudom, hogy… ez lehetséges-e. Amikor reggel felébredtem,
tudod, csupa homok volt a kezem. És akkor elővettem egy rajzlapot, és
ráfordítottam a tenyerem, és ottmaradt a kézlenyomatom a papíron, tele
homokkal… és nem is tudom… szerinted lehet, hogy ha megszámolnánk a
homokszemeket, akkor meglenne a megoldás?
Janó összeráncolt homlokkal
gondolkodott. Aztán felvonta a szemöldökét, és komolyan azt mondta:
– A fene tudja. Nem lehetetlen.
Végül is barátok vagytok. És szerintem csak olyan valakinek a tenyere lehet,
aki jól ismeri Szibillt. Hol van az a rajzlap? – kérdezte.
– Várj, lehozom – felelte izgatottan Máli, és már rohant is az emeletre.
Lefelé már nagyon lassan jött, rettentő óvatosan egyensúlyozva kezében a
papírt. Janó figyelmesen megnézte a homokszemekkel teli rajzlapot.
– Én nem látok itt semmiféle
kéznyomot – mondta a fejét csóválva. Máli kétségbeesetten magyarázkodni
kezdett.
– Hát igen, kicsit szétgurultak a
szemek, ahogy jöttem le a lépcsőn. Reggel nyirkos volt a kezem, és valahogy
összetapadt tőle a homok. De akkor még tényleg látszódott. Nem hiszed? –
kérdezte aggódva, mert egy kicsit maga is kételkedni kezdett, nem álmodta-e az
egészet.
– Dehogynem. Be kellene
ragasztózni a papírt. Akkor nem tudna elgurulni a homok.
Máli aznap már sokadszor lepődött
meg azon, hogy barátjának mennyi esze van. Aztán hozott ragasztót meg még egy
rajzlapot. Ezen pontosan körberajzolták Máli tenyerét, aztán a rajzot bekenték
ragasztóval, végül nagy üggyel-bajjal, sietve, hogy a ragasztó ne száradjon
meg, de óvatosan, hogy egy szem se szóródjon el, kirakták a kézlenyomatot a
homokkal.
– Szép lett – mondta elégedetten
Janó. – Olyan, mint egy kép. De szerintem ne ma számoljuk meg, mert akkor itt
fogunk ülni reggelig!
Máli a faliórára nézett, és mikor
meglátta, mennyi az idő, megrémült. Körülnézett a kicsit feldúlt konyhában,
ahol még rendet kellett raknia, és még sem a meghívóknak nem állt neki, sem a
zongoravizsgára nem gyakorolt.
– Jó. Nekem meg gyakorolnom kell,
mert Szibill leszedi a fejem.
Máli magában meglepődött, hogy
miért beszél így, hiszen Szibill még soha nem akarta leszedni a fejét, de ezt
most nem volt ideje végiggondolni, mert eszébe jutott még valami.
– Tudod mit? Amíg nem kérdezem
meg Szibillt, hogy hány éves, addig még ne számoljuk meg, jó?
– Rendben. Holnapra pedig
megkérdezem Sanyit, hogy hogy kell bodzaszörpöt csinálni. És akkor szombaton el
is mehetnénk bodzát szedni. Persze, ha elengednek – felelte Janó, de közben már
a cipőjét kötötte.
Máli a kapuig kísérte őt, és a
fiú már két házzal arrébb járt, amikor utánakiáltott.
– És a tüske…?
– Azt kihúztuk! Csak a helye fáj
még egy kicsit! – kiáltott vissza Janó, aztán háta mögött összekulcsolt kézzel,
sietős tengerészléptekkel távozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése