Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

Simonyi Cecília munkája

- Mese gyerekeknek és felnőtteknek -

(részlet a meseregényből)

13. Három vallomás


(...)

Az utca végéről lehetett látni, hogy Bicajos már elhaladt Máliék háza mellett, és mindjárt kikanyarodik az utcából. Hűha, gondolta Máli, jól eltelt az idő! Remélem, Janó még nem ácsorog a ház előtt!

De Janó bizony már ott ácsorgott, és harsány rikkantással jelezte, örül, hogy Máli végre hazaérkezett.

– Az anyja piranja! Már azt hittem, soha nem jössz meg!

– Micsoda? Miranja? – rökönyödött meg Máli.

– Pi-ran-ja!

Máli megdöbbenéssel nyugtázta, hogy Janó, akárcsak Kati néni, szótagolva magyaráz. 

– Ragadozó hal. Ha nem vigyázol, egy másodperc alatt lerágja a nagylábujjad, aztán az összes többit, és mire észbe kapsz, már a térdednél tart – mondta Janó sejtelmes hangon és résnyire összehúzott szemmel, miközben Maléna felé nyújtott kezével, ujjait fürgén ki-be hajlítva olyan mozdulatokat tett, mintha bele akarna marni.

Máli ijedten hátraugrott.

– Na, ne rezelj már be! Dél-Amerikában él, úgyhogy nincs mitől félned. Te meg hol a túróban jártál? Tudod, mióta várok itt? És iszonyúan szomjas vagyok!

– Ne haragudj, de Luca meghívott fagyizni. Tudod, neki már van zsebpénze – tette hozzá magyarázólag.

A túróra már fel sem kapta a fejét. Egyrészt kezdte megszokni Janó modorát, másrészt most igazán nem szeretett volna veszekedni vele. Még el sem tudta képzelni, hogy fogja elmondani neki, mi történt a homokórával.

– Sajnos nagyon elbeszélgettük az időt. Gyere, menjünk be, adok neked inni, jó?

Miután Janó már a második pohár limonádét is benyakalta, és megemlítette, hogy jó, jó ez a limonádé, de kóstolná csak meg Máli a bodzaszörpöt, a kislány összeszedte a bátorságát, és megszólalt.

– Janó, mondani akarok neked valamit – kezdte, de a fiú azonnal közbevágott.

– Jaj, ne, remélem, nem azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy belém! Egyszer már vallottak nekem szerelmet, még az oviban, az a nagyszájú Évi. Teljesen rám szállt. Az is épp így kezdte, és borzalmas volt!

Máli meghökkent. Vadul megrázta a fejét.

– Dehogyis! Ez meg hogy jutott eszedbe?! – aztán elhallgatott.

Janó felvetése kizökkentette, ráadásul elég kínosan érezte magát a kérdéstől. Eddig eszébe sem jutott Janóval kapcsolatban a szerelem. Még csak egyszer volt szerelmes, még az óvodában, akárcsak Janó nagyszájú Évije. Azt a fiút Jeromosnak hívták, és halacska volt a jele. Málié pedig tengericsillag. Máli akkor úgy érezte, ettől összetartoznak, a két tengeri állat láthatatlanul összekapcsolja őket. Persze ezt soha nem mondta el neki, de Jeromos is kedves volt hozzá, és egyszer, amikor őszi sétát tettek, a fiú a kezébe nyomott egy szép, fényes gesztenyét. Aztán másik iskolába ment, nem abba, amelyikbe Máli, és így nem is találkoztak többé.

– Jó, jó, ne sértődj meg. De a lányok mind ilyenek. Mindig a szerelemről pusmognak a suliban is. De te másmilyen vagy, úgy látszik. Hát akkor mit akartál mondani? – kérdezte végül Janó, mert Máli már annyi ideje nem szólalt meg, hogy azt hitte, végképp megbántódott.

– Jaj, Janó, ha elmondom, amit akarok, biztosan meg fogsz haragudni rám. 

– Lehet, hogy megharagszom, lehet, hogy nem – mondta Janó rejtélyesen. – Majd kihúzzuk a tüskét, hogy ne szúrjon sokáig – tette hozzá még rejtélyesebben.

– Milyen tüskét? – nézett rá értetlenül Máli. – Tüske ment az ujjadba? Hozok csipeszt, jó? – kérdezte.

Janó az égre emelte a tekintetét és a plafonhoz beszélt.

– Nem érti. Hogy lehet valaki ilyen értetlen? – aztán Málihoz fordult. – Na, figyelj, ne fárassz már. Ezt arra szokták mondani, ha valaki megsérti a másikat, aztán megdumálják, és kibékülnek. De ha nem mondod el végre, amit akartál, kilukad az oldalam a kíváncsiságtól.

Máli nagy levegőt vett, és újra belevágott.

– Hát azt akarom mondani, hogy… Ne haragudj, de tegnap este fogmosás után sokáig próbálgattam még a nagymamád homokórájával megszámolni a homokszemeket, aztán… valahogy a kezemben maradt, és magammal vittem az ágyba… és nem tudom, hogy történt, de amikor fölébredtem, tele volt a kezem homokkal meg szilánkokkal. Vagyis… azt akarom mondani, hogy… álmomban valahogy… eltörött. És bocsánatot szeretnék kérni… És… nem tudom, hogy tehetném jóvá, de esetleg meglátogathatnám a nagymamádat, hogy elmondjam neki, hogy nem te vagy a hibás… De ha ezt nem szeretnéd, akkor írok neki levelet, vagy… megkérdezhetem a szüleimet, hogy lehet-e ilyet kapni valahol, és hogy a névnapi ajándék helyett… és akkor elküldeném a nagymamádnak, persze tudom, hogy az nem lenne pont olyan, mint ez volt… – Máli a földet nézte, és csorogtak a szeméből a könnyek.

Nem akart sírni, de végül elpityeredett. Tényleg nagyon sajnálta, hogy a homokóra eltört, és pontosan érezte, hogy Janónak nem hiányzott ez a kalamajka.

– Na, ne bőgj már! Nem bírom, ha egy lány bőg. Nincs egy zsebkendőd? – dörmögte Janó, sajátos kedvességgel vigasztalva Málit. – Majd én megmondom neki. Nem szokott sokáig haragudni. Csak… az a baj, hogy ő is sírni fog. És azt végképp nem bírom, ha a Nagyi sír. Az olyan, mintha odakötöznének egy oszlophoz, és piszkálnának, és nem tehetnék semmit, de semmit.

– Sírni fog? – kérdezte döbbenten Máli, miközben kézfejével törölgette arcáról a könnyeket, amitől meglehetősen maszatos lett. 

– Sírni, hát. Mit gondoltál? A homokórát a nagypapával együtt vették, amikor nászúton voltak Mátraházán. És ha a nagypapa szóba kerül, hát akkor a Nagyi mindig sírni kezd. 

Janó elhallgatott. Máli meg sem tudott mukkanni, csak nézte Janó arcát, és látta, hogy szomorú, nagyon-nagyon szomorú. Mindeddig el sem tudta képzelni, hogy egy olyan valaki, mint Janó, bánatos legyen. Benne épp az volt a jó, hogy mindig vidám volt és harsány, és mindenre azonnal tudott válaszolni, még ha az a válasz nem is volt túlságosan barátságos. Most viszont hallgatott, és Máli igazán nem tudta, mit is mondhatna neki. Végül mégis ő szólalt meg először.

– És… mi történt a nagypapáddal? – kérdezte bátortalanul.

Janó furcsa grimaszt vágott, aztán kissé megvonta a vállát.

– Hát mi történt volna? Meghalt – válaszolta egyszerűen. – Még kiskoromban – tette hozzá aztán.

– És emlékszel rá? – kérdezte Máli, mert úgy érezte, ez fontos kérdés.  

– Persze hogy emlékszem. Mindennap ő vitt az óvodába. És amíg mentünk, a hajókról és a tengerről mesélt nekem. Nagyon sok történetet tudott, mert fiatalkorában hajóskapitány volt – Janó büszkén nézett Málira. – Mindig csíkos tengerészpólóban járt, és fehér szakálla volt, és este pipázott. Hű, az nagyon jó szagú ám! Ha nagy leszek, én is fogok pipázni, az tuti. Csak majd kell egy feleség, aki szereti a pipaszagot, mert Nagyi sajnos nem szerette, és mindig csak morgott nagypapával, hogy minek büdösíti össze a lakást. És tőle tanultam a tengerészjárást is. Te tudod, hogy van?

Máli megrázta a fejét. Janó odalépett hozzá, átkarolta a vállát, és ide-oda kacsázó léptekkel körbehurcolta Málit a konyhában, miközben egyfolytában magyarázott.

– Nem, nem így, ez nem jó. Tedd ki a lábad! Most a másikat! Hohó! Így! És dülöngélj jobban! Képzeld el, hogy hullámzik alattad a víz, és a hajópadló vadul imbolyog! És neked nem szabad elesned, na, így, már jobb, csak kapaszkodj belém! Nagyobbakat lépj, hahó, mert besodor a szél a tengerbe! Szívem, tengerész, óóó, szívem, tengerész!

Janó váratlanul és harsányan dalra fakadt, miközben fáradhatatlanul vonszolta körbe-körbe Málit a tengeri viharba került konyhában. Máli nevetett, Janó meg egyre hangosabban énekelt, és mire már ötödször fújta el a vidám dalt, nagyjából Máli is megtanulta. Igaz, közben kicsit csodálkozott magán, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is ordítva énekelt volna, de ez most nem zavarta. A matrózjárásba is egészen belejött közben, mikor is, épp a „Hagyd a tengert, légy kissé merész” sort süvöltve, belebotlott a sámliba, amitől mind a ketten elterültek a földön. Lihegve és nevetve tápászkodtak föl, aztán ottmaradtak a szőnyegen üldögélve.

– Hát, ez jó volt – jegyezte meg Janó, még meglehetősen szuszogva.

– Aha, nagyon – felelte Máli, és most nem jutott eszébe, hogy anya szerint nem illik így válaszolni.

– Figyelj csak, én is mondani akartam valamit! Majdnem kiment a fejemből. Gondolkodtam a tücsködön. Hogy hogy lehetne kiszámolni az éveket. Tudod – kezdte Janó –, hogy egy marék homok az hány szem homok? Szóval ezt nem lehet kiszámolni. Mert attól függ, hogy kinek a marka. Mert például Sanyi keze kétszer akkora, mint az enyém, a tied meg még kisebb. Nézd csak meg! – nyújtotta tenyerét Máli felé. – Tedd csak ide te is!

Máli odanyújtotta a kezét, és ahogy összeillesztették a tenyerüket, jól látszott, hogy Janónak vagy két centivel hosszabbak az ujjai.

– Szóval ezt vagy sehogy nem lehet kiszámolni, vagy arra kell rájönni, hogy kinek a kezében van a homok. És ha ez megvan, és a homokszemeket is sikerült megszámolni, akkor még azt is meg kell tudni, hogy Szibill hány éves. És akkor a homokszemek számából ki kell vonni Szibill éveinek számát, és kész. Világos, nem?

Máli leesett állal bámulta Janót. Erre nem számított. Janó úgy beszélt, mint Kati néni matekórán.

– Te milyen okos vagy! – nézett rá őszinte elismeréssel.

Aztán homályosan előgomolyogtak a balvégzetű olvasásórán körvonalazódó gondolatai, majd hirtelen eszébe jutott valami, és felpattant.

– Figyelj csak! Szerinted… lehet, hogy… de miért pont én lennék…? De hogy jöhetnék rá, hogy én vagyok-e… 

– Egy kukkot se értek. Beszélj már érthetőbben! – sürgette Janó.

– Jó, bocsánat, csak eszembe jutott valami, de nem tudom, hogy… ez lehetséges-e. Amikor reggel felébredtem, tudod, csupa homok volt a kezem. És akkor elővettem egy rajzlapot, és ráfordítottam a tenyerem, és ottmaradt a kézlenyomatom a papíron, tele homokkal… és nem is tudom… szerinted lehet, hogy ha megszámolnánk a homokszemeket, akkor meglenne a megoldás?

Janó összeráncolt homlokkal gondolkodott. Aztán felvonta a szemöldökét, és komolyan azt mondta:

– A fene tudja. Nem lehetetlen. Végül is barátok vagytok. És szerintem csak olyan valakinek a tenyere lehet, aki jól ismeri Szibillt. Hol van az a rajzlap? – kérdezte.

– Várj, lehozom – felelte izgatottan Máli, és már rohant is az emeletre.

Lefelé már nagyon lassan jött, rettentő óvatosan egyensúlyozva kezében a papírt. Janó figyelmesen megnézte a homokszemekkel teli rajzlapot.

– Én nem látok itt semmiféle kéznyomot – mondta a fejét csóválva. Máli kétségbeesetten magyarázkodni kezdett.

– Hát igen, kicsit szétgurultak a szemek, ahogy jöttem le a lépcsőn. Reggel nyirkos volt a kezem, és valahogy összetapadt tőle a homok. De akkor még tényleg látszódott. Nem hiszed? – kérdezte aggódva, mert egy kicsit maga is kételkedni kezdett, nem álmodta-e az egészet.

– Dehogynem. Be kellene ragasztózni a papírt. Akkor nem tudna elgurulni a homok.

Máli aznap már sokadszor lepődött meg azon, hogy barátjának mennyi esze van. Aztán hozott ragasztót meg még egy rajzlapot. Ezen pontosan körberajzolták Máli tenyerét, aztán a rajzot bekenték ragasztóval, végül nagy üggyel-bajjal, sietve, hogy a ragasztó ne száradjon meg, de óvatosan, hogy egy szem se szóródjon el, kirakták a kézlenyomatot a homokkal.

– Szép lett – mondta elégedetten Janó. – Olyan, mint egy kép. De szerintem ne ma számoljuk meg, mert akkor itt fogunk ülni reggelig!

Máli a faliórára nézett, és mikor meglátta, mennyi az idő, megrémült. Körülnézett a kicsit feldúlt konyhában, ahol még rendet kellett raknia, és még sem a meghívóknak nem állt neki, sem a zongoravizsgára nem gyakorolt.

– Jó. Nekem meg gyakorolnom kell, mert Szibill leszedi a fejem.

Máli magában meglepődött, hogy miért beszél így, hiszen Szibill még soha nem akarta leszedni a fejét, de ezt most nem volt ideje végiggondolni, mert eszébe jutott még valami.

– Tudod mit? Amíg nem kérdezem meg Szibillt, hogy hány éves, addig még ne számoljuk meg, jó?

– Rendben. Holnapra pedig megkérdezem Sanyit, hogy hogy kell bodzaszörpöt csinálni. És akkor szombaton el is mehetnénk bodzát szedni. Persze, ha elengednek – felelte Janó, de közben már a cipőjét kötötte.

Máli a kapuig kísérte őt, és a fiú már két házzal arrébb járt, amikor utánakiáltott.

– És a tüske…?

– Azt kihúztuk! Csak a helye fáj még egy kicsit! – kiáltott vissza Janó, aztán háta mögött összekulcsolt kézzel, sietős tengerészléptekkel távozott.