Tasnádi Emese: Zöldség

− Nem szeretem. Rossz az íze.

− Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?

− Látom a színéről. Zöld.

− Persze, hogy zöld, hiszen cukorborsó.

− Attól még lehetne más színű.

− Például milyen?

− Rózsaszín. Az a kedvenc színem.

− Rózsaszín zöldség nincs.

− Miért?

− Nem tudom. Talán mert az állatok ezt a színt nem szeretik, és nem ennék meg.

− Az állatok is esznek zöldségeket?!

− Persze, hogy esznek. Sőt, gyümölcsöt is esznek.

− Ezt csak azért mondod, hogy egyem meg a barackot, amit Gabi néni hozott.

− Rendben, nyertél. Megeszed?

− Nem. Nem szeretem. Rossz az íze.

− Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?

− A cukorborsó mellett van.

− Ha mondok egy mesét, akkor megeszed a zöldséget és a gyümölcsöt is?

− Melyiket?

− Ezt, amelyik az asztalon van. Cukorborsó főzelék és őszibarack.

− De csak ezt. Egy mese, egy ebéd. Megegyeztünk?

− Megegyeztünk. Figyelj!

Ifjabb Borsó Béla és Borsó Bella egy szép tavaszi napon örök hűséget fogadott egymásnak. Elmentek a templomba, és az igen szép számban összegyűlt hüvelyesek családtagjai előtt megfogadták, hogy jóban és rosszban, levesben és főzelékben el nem hagyják egymást. Mielőtt kimondták volna az igent, Paszuly Pap feltette a szokásos kérdést:

− Van-e, ki e frigynek akadályát tudja? Ha igen, most álljon elő, vagy amit tud, ássa el örökre magába!

− Én tudok! – dörrent egy mély hang a hátsó sorból, és az árnyékból előlépett a komor Zöldbab Zotmund – E leány mást szeret!

− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel a padsorok.

− Öö… öö… – lepődött meg Paszuly Pap. – Ki légyen az?

− Hát én! – húzta ki magát Zöldbab Zotmund.

− Hazudsz! Bella soha nem szeretne bele egy olyan hosszú kóróba, mint te! Bella az ilyen szép kerekded fiúkat szereti, mint én – fakadt ki dühösen ifjabb Borsó Béla.

− Azért ez nem egészen így van, én is jártam régen Bellával pár hónapot – jegyezte meg Feles Borsó Fülöp, de a mellette ülő, derékban féloldalasan behúzott ruhát viselő Száraz Bab Szeréna fejbe kólintotta, hogy maradjon csendben. Csendben maradt.

− Bellám, édesem, ne tedd ezt velem! Szeretlek! Légy az enyém! – kérte a menyasszonyt Zöldbab Zotmund.

− Béla, engedd el Bellát! Nézd, milyen sok picinyünk van! – szólalt meg hirtelen egy zöld hüvelyes lány, s hüvelyét feltépve megmutatta sorban ülő pici borsószemeit.

− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel ismét a padsorok.

Erre a fordulatra senki sem számított. Paszuly Pap idegesen az órájára nézett, hogy sietnie kellene, mert kettőkor el kell temetni a tisztességben megsárgult öreg Paszuly Pált.

− Oh, Borbála, hát miért nem mondtad? – kiáltott fel elkeseredetten ifjabb Borsó Béla.

− Nem, mertem. Féltem az apádtól, az öreg Borsó Bélától – pirult el Borsó Borbála.

− Ne haragudj, szerelmem, szembe kellett volna szállnom az apámmal. Te se haragudj, drága Bella, de nem vehetlek el feleségül, mert a szívem Borbáláé.

− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – ez most már kezdett megszokott lenni, ez a morranás és hörrenés a padsorokban.

− Akkor most mi lesz?! – kérdezte kicsit türelmetlenül Paszuly Pap – Merthogy nekem van még egy temetetlen tetemem!

− Kettős esküvő, atyám! Adjon össze engem Bellával, s Bélát Borbálával! – zengett a templomban Zöldbab Zotmund zengzetes hangja.

Oly szépen zengett ez a hang, hogy Paszuly Pap el is határozta, hogy a szertartás után felajánlja Zotmundnak a kántori állást, mert Lencse Lórántnak már nem volt semmi hangja.

Így lett aztán Borsó Borbála és ifjabb Borsó Béla, meg Zöldbab Zotmund és Borsó Bella egy pár. Boldogan éltek, míg meg nem főzték őket. Jó étvágyat!

− Na, jó, de mi van az őszibarackkal?

− Semmi. Azt csak úgy edd meg a főzelék után!

− Nem. Valami legyen vele is.

− Hm…lássuk csak…hát nem mondtam, hogy a kettős lakodalmon Őszibarack Özséb és zenekara húzta a láb alá valót? Vagyis inkább a szár alá valót!

− Finom. Holnap mi lesz az ebéd?

− Spenót. 

− Nem szeretem. Rossz az íze.

− Hiszen még meg se kóstoltad. Honnan tudod?

− A színéről. Zöld.

Fent: Keszeg Ágnes illusztrációja