Szabó Zelmira: Téli félnóta

  

Nagy Diána illusztrációja

 

Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutána lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házicskó, azon egy ablakcsa. Ezen az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.
    De azon az ablakon egy olyan üveg eresztette át a tekintetet, hogy az csoda volt!
    Azt engedte látni például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászik a kerítésen, nyomában már ott is a Nyár, virágos terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.
    Ami ezután következett, azt már nem szerettem.
    Jó, jó, nem mondom, szép, amikor a Tél apó, ez a fehér subás-kucsmás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. Szép. De az a három juhászkutya! 
    December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndörbondor. Nyakában piros szalag, azon apró zirgibirgi csörgők. 
    Január lusta, lomha, nagy fehér behemót, nekem a derékig ér, és ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még soha.
    Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom?
    Ott bámészkodtam az ablak mögött, vagy a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, vagy a kutyahidegre szitkozódtam.
    Egyszer csak felbukkan valami, szemtől szemben, amit eddig nem láttam: egy szamár. Olyan puhaszürke, mint a füst, olyan fekete meleg a szeme, mint a szén, olyan bolyhos, mint a kályhából hulló hamu.
    A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához – a szamár csak mosolygott: jól van, jól, ugassatok csak. A nagy borzos Február: szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!
    A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébb állt. Meleg párát lehelt maga köré.
    Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?
    Odajött az ablakhoz, meleg orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.
    – Gyere ki játszani – párállotta.
    – Félek Februártól, megharap!
    – Gyere csak, ha velem leszel, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!
Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy barna sült alma.
    Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rám ugrik. Félkarral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába bújtam én is. Mentünk, mint jóbarátok.
    – Elolvasod a versem? Amit ma írtam? – lehelte.
    Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Itt volt legfehérebb a hó.
    Benne cifra lábnyomok: a csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka, cikcakkos lábnyomát odahagyta.
    Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ott felejtette. 
    – Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. Citerával vagy harmonikával!
    A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!
    – Jaj, ne haragudj!
    – Ó te kis csacsi! – ez azt jelentette, barátok vagyunk. – Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra! 
    Berbécs lesz a brácsás, juhocska a furulyás, a kis bárányka pedig a szólóciterás. Bőgjön a tehénnagybőgő, bődül a marhatrombita, megszólal a szamárákombákom-kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen Tél apó a karmester!

        Hahó, itt nagy a hó,
        gurigázzunk!
        Te hóember leszel, én hószamár,
        és kiabálunk!
        
        Tünékeny (hóba) verset (lépdelek)
        bokázok.
        Száraz szilvafába betűt képzelek –
        találok.
        
        Holnap a tündér tavasz jön, olvas,
        (és ó,) elolvaszt!
        Táncoló lába minden (hó)versnyomot 
        behorpaszt.

Szoboszlay Eszter illusztrációja

            Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt versei

 

                                        Dalocska
                                        
                                        Jó a só és jó a tenger,
                                        jó az útra kelt hajó,
                                        jó a part és jó az ösvény,
                                        jó, ha belepi a hó.
                                        
                                        Jó a ház és jó az asztal,
                                        jó a vendég és a szó,
                                        főleg, hogyha itt marasztal,
                                        és ha belepi a jó. 

Czérna Tamara illusztrációja

                                        Mi a jó?
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Macska nyávog,
                                        az a jó.
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Ring és ringat 
                                        a hajó.
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Mi vagy te, egy
                                        papagáj?

 

Újlaki-Nagy Júlia: Februári kert

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Ágica alig kapott levegőt a nagy futásban. Rókabácsi már messziről észrevette, és meg sem várva, hogy a kislány megérkezzen, elindult a kert vége felé.
    – Megint késtél! – morogta, amikor Ágica utolérte, majd felhúzta a szemöldökét. – Hát nem tudod, hogy minden perc számít?
    – Tudom, tudom, de nem lehetett meglógni anyu elől!
    – Nem látott meg engem, ugye? – nézett körbe Rókabácsi, akit a háta mögött mindenki csak vén rókának nevezett. Miután Ágica megrázta a fejét, Rókabácsi begombolta sötétkék kabátját, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
    A kert végében egy kiskapu állt, amit nyáron a cseresznyefák és a borostyán úgy elrejtett, hogy sokszor még Ágica sem találta meg. Most, a sáros, hideg februárban csak néhány bokor elhajló ága takarta. Halkan csikordult egyet, majd miután mindketten átléptek a kapun, hirtelen becsapódott, és fenéken billentette Ágicát is, a rókát is.
    – Azt az elhervadt szedres-áfonyás-kányabangitás héjakútmácsonyáját! – méltatlankodott Rókabácsi –, hát soha nem lehet szépen hazaérni?! A kiskapu ugyanis (ki tudja miért és hogyan), egyenesen a rókalyukba repítette mindazokat, akik átléptek rajta.
    Ágica körbenézett. Az ismerős lyukban egyre üresebben tátongtak a polcok. Hiába kereste, már nyoma sem volt a tavaly nyáron befőzött somlekvárnak, de még a rókagomba-savanyúságnak sem. Viszont olyant látott, amit még sohasem.

Nagy Izabella: Dal a hideg szélről

 (Tibike, a zöldfülű  kiscsikó történeteiből)

  

Klesitz Piroska illusztrációja

                            Bentről szép a mező ma is,
                            a hideg tél nem ugat,
                            sárga szalma frissen ropog,
                            lábam alatt nincs huzat.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            Meleg istállóból nézem,
                            hogyan fütyül kint a nád,
                            eszegetek száraz szénát,
                            nem ugrok át kidőlt fát.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            Februárban túl hideg van,
                            hulló szőröm mit sem ér,
                            fekhelyemen lesem inkább,
                            ahogy itt tanyáz a tél.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            Márciusban minden tocsog,
                            csatakos lesz a mező,
                            csak azért is futni fogok
                            kint, ha eláll az eső.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            
        Szerkesztette: Miklya Zsolt