Miklya Zsolt: Két növénymeter

 

(c)Szegedi Csilla

Hexa

Árnika

Gyöngyike

Borbolya

Cirbolya

Galagonya

Pitypang

Penta

Gesztenye 

Tölgyfa

Szeder

Papsajt

Árvacsalán

András Adél: A bánatos galaj

(c)Perecz Annabella

– Te haszontalan, jelentéktelen... – zendített rá a kakaslábfű.
– …bánatos, közönséges... gyom – fejezte be a betyárkóró. – Ránk ragasztod a rosszkedved.
– Ühüm-ühüm – bólintott rá a lándzsás útifű.
Semmi különös, csak a szokásos, reggeli, szívélyes fogadtatás. A ragadós galaj ezúttal is lábujjhegyen ébredt és némán rázta le magáról a hűvös harmatot. Szinte észre sem lehetett venni, oly szerényen húzódott meg a rét növényei közt.
– Nektek is jó reggelt! – suttogta.
– Hogy aludtál? – lépett mellé a kakaslábfű.
– Mit álmodtál? – magasodott fölé a betyárkóró.
– Na-na?! – így a lándzsás útifű.
– Itt járt már a Bácsi? – terelte el magáról a figyelmet a galaj.
– Nyolckor jön – mondta a kakaslábfű. 
– Á, lehet, hogy csak fél kilenckor, mindig késik – intette le a betyárkóró.
– Így-így – nyugtázta a lándzsás útifű.

Miklya Zsolt: Táblázaton kívül

 

(c) Szegedi Csilla

Madárkeserűfű, porcsinkeserű,

porcfű, disznópázsit, porcinkulafű,

tetemtoldó, porcing, vérállató fű,

még a nevei is, kinőnek a keretből,

mindenütt ott van, nem tör magasra, 

szőnyeget terít cipőtalpad alá, 

túl a köveken, járólapréseken,

növényi gravitációval, belső

vérzést megkötő esszenciákkal.

Várfalvy Emőke: Mint a mesében

 

(c) Rumi Friderika

    Sólyom Soma az ablakban állt. Alkonyodott. 
    Az alkonyok egy ideje már nem olyanok voltak, amilyeneket megszokott. Ő azokat szerette, amik lassan, mint a málnaöntet a fagyin, szépen elfolynak a látóhatár szélén. Ő pedig, mint egy régi westernhős, beleautózhat abba a kellemesen lágy napfénybe, kikönyökölve az ablakon, arra gondolva, milyen sikeres napja volt ismét. Elfogyott a citrom, az eper, a vanília és a pisztácia, meg persze a csoki is, de ez ugye nem kérdés. A csoki fogy el minden nap a leggyorsabban. A leglassabban meg a puncs, pláne, ha a cukrász bőkezűen bánik a mazsolával. 
– Bibircsók, pfuj! – mondta egyszer neki egy kisfiú, amikor meglátta a mazsolát a puncsban, aztán azt is elmesélte, ő azért nem eszik meg semmit, amiben mazsola van, mert pont úgy néz ki, mint a csipkedős sarki néni orrán az az undi bibircsók, amiből szőrszálak állnak ki, így néha nagyon hasonlít egy pici, ráncos pókra. 
    Soma fülelt. Tudta, hogy nincs sok ideje kirohanni, mikor meghallja azt a bizonyos hangot, amit már vagy húsz éve hallgatott minden nap április elejétől szeptember végéig, ahogy járta a falvakat, s nem csak hűsítő fagylaltcsodákkal, de süteményekkel is megédesítette a környékbeliek napjait.
    Piskótatekerccsel, amiben igazi házi sárgabarack lekvár van, s olyan könnyű a tésztája, mint a pitypang pihéje. Ischlerrel, aminek két omlós linzer korongját még a pesti inas évek alatt tanult receptúra szerint, ribizli lekvárral ragasztotta össze a cukrász. Zserbóval, ami attól volt jó, hogy hírből sem ismerte a diópótlót, annál inkább a Tolna megyei kistermelők vékonyhéjú dióiból készült tölteléket. 
    Soma nagyot nyelt. Mióta leadta a kocsit, nem evett se süteményt, se fagylaltot, de most megfogadta, ha Kele Kálmán megérkezik és jó hírt hoz, ünnepelni fog.