Dobó Dorottya: A rácegresi kakas

Szántói Krisztián illusztrációja

 

       Rácegresen élt egy gazda, akinek volt egy szeretett kakasa. Nem ő volt a legeszesebb állat a baromfiudvarban, de a gazda szerette, mert a fiára emlékeztette. El is nevezte a fia után Fricinek. Mindketten rajongtak a nőkért, s a kakasnak nem számított, hogy az illető gyöngytyúk, galamb, hattyú, páva, túzok vagy kecske, ha szemet vetett egy ifjú hölgyre, akkor bizony nem ismerte azt a szót, hogy nem. A gazda ilyenkor nyugtatólag megsimogatta Frici fejét, megigazgatta a taréját, hátha ezzel elősegíti sikereit a fehérnépnél, a kakas pedig erre rendre keresett egy trágyadombot, és addig tunkolta bele a fejétt, amíg egy nagy masszává össze nem állt. A gazdában ez a fia metál korszakát idézte, és nem tudott haragudni a kakasra.

Miklya Zsolt: Borzderes bánat - kezdő marhatartóknak

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Borzderes ballang, borzboci kérdi: Mivégre?

Csak ide borzom, alra vagy felre, a végre.

Borzboci ballang, borzderes kérdi: Na. Megérte?

Tengeri sóhajt: Hány csövem elment! Még mi kéne?

Bú-boci bámul, hiába cselleng. Fenébe!

Deres karámból bánatosan néz az égre.

Smelka Sándor: A napraforgó

Szoboszlay Eszter illusztrációja

 

     A főmérnök elégedetten nézett végig a hüledező, csodálkozó látogatókon. Egy napraforgómező kellős közepén álltak.
     – Úgy érti, főmérnök úr, – kérdezte egy napszemüveges fickó – hogy ezek a napraforgók mind műnapraforgók?
     – Bizony, kedves uram, – dörzsölte a kezét a főmérnök – ameddig a szem ellát, ezek mind az eredeti növényhez megtévesztően hasonló gépek.
     Most egy tanárnő-arcú asszony állt meg a mérnök előtt, és összehúzott szemöldökkel a következőt kérdezte:
     – És mondja csak, kedves uram, mi ennek az előnye?
     A főmérnök elővette a tanárnő-arcú asszonyoknak szánt legnyájasabb mosolyát.
     – Gondoljon csak bele, asszonyom, ezek a gépek a modern technikának köszönhetően, ugyanúgy előállítanak napraforgó magot, mint az igazi növények, de ezzel együtt napenergiát is termelnek, hisz – napraforgók lévén – arra fordulnak, amerre a nap jár.

Halász Bálint: Méh Ignác

 

Rumi Friderika illusztrációja

     Méh Ignác szeretett méh lenni. Korán kelni. Sárga-fekete csíkos köpenyt ölteni. A többi társával kirepülni. A réten szorgoskodni. Összegyűjteni a virágport. A munka közben a többiekkel együtt zümmögni. Amikor tele lett a kosár, társaival a kaptárba visszatérni. Látni, közös munkájuk gyümölcsét, hogy gyűlik a temérdek méz. A sárga-fekete csíkos köpenyt szögre akasztani, elegáns csupa arany ruhára cserélni. Színházba sietni. A törzshelyén leülni. Aztán várni, hogy minden elsötétül, a függöny fellebben. Remélni, aznap őt szólítják ki. Csodálni, ahogy egymás után felröppennek a színpadra a méhek, akik aznap táncolni fognak. Ámulni csillogó szárnyukat. Szinte érezni könnyed reptük által megrajzolt virágok illatát: nyáriorgonát, mézontófüvet, levendulát. Az előadás végén tapsolni. Fütyörészve hazaindulni. Otthon, a rengeteg méhágy között megtalálni a sajátját. Belebújni, elmerengeni a sok szépségen, amit látott. Magára húzni az apró dunyhát, jó éjt kívánni ezer méhtestvérének, és elaludni.
     Méh Ignác szeretett méh lenni. De amit igazán szeretett volna: igazán igazi méh lenni. Táncoló méh. Csakhogy nem tudott táncolni. Gyerekkorában még ment. Bár az inkább bolondozás volt. De akkor egyszer a méhanyakirálynő rámosolygott, hogy milyen ügyes.
     Ez az egy pillantás elég volt, Méh Ignác szíve megtelt boldogsággal, magasba szállt, az égben bukfencezett. Mindenkinek tátva maradt a szája. Összesustorogtak, micsoda tehetség.