Németh Eszter: Kockabajusz és hitellekvár

 

(c) Szántói Krisztián

 

 Az eperszájú kaján pillantással méregette Panni nénit. Az óvó néni várakozóan nézett a gyerekekre a reggeli mese után. Tomi, Zsuzsi, Juci és Dalmáék mind csillogó szemmel figyeltek.

Mindenki hitt a Télapóban. Meg a Jézuskában és a karácsonyban is. Az eperszájú gondolatban egészen máshol járt. Anyus ugyanis elhessegette előző nap, amikor segíteni akart kipakolni a cekkerből. Pedig látta, hogy valami izgalmas doboz van benne.

A kislánynak nem voltak különösen nagy kívánságai, pontosan tudta, hogy a Télapó, aki a Mikulás, csak smafu, a karácsonyfát amúgy is ő díszíti fel apussal mindig délelőtt.

Ez azonban különösen izgalmas, mert fel lehet menni a meredek létrán és a nehéz csapóajtón keresztül a padlásra. És ha a fölnőttek nem figyelnek, akkor az eperszájú rendszeresen átoson a kispadlásra, ami a műhely fölött van, de egy szűk nyíláson át lehet menni. Ott tényleg csuda dolgok lapulnak.

Wéber Anikó: A kék ládika

(c) Gyólai Gabi

       Volt egyszer egy kislány, akinek annyi szeplő borította az arcát, amennyit meg sem tudott számolni. Nem is csoda, hogy mindenki Szeplős Katinkának becézte. Hosszú haját kék szalaggal kötötte hátra, és a hét minden napjára volt egy ruhája. A hétfői virágos, a keddi pöttyös, a szerdai csíkos, a csütörtöki gombos, a pénteki fodros, a szombati csipkés, a vasárnapi hímzett. Mindet kék anyagból varrta magának. Olyan kékből, mint a folyó vize és az égbolt színe.

       – A kék a szabadság színe, hiszen az ég is határtalankék, kézzel megragadhatatlan, és a folyó is örökké haladó, izgágakék. Amit nem lehet elfogni, bezárni, annak kék színe van – mondogatta Katinka, ha megkérdezték, miért hord mindig kék ruhákat. Sokszor ábrándozott arról, hogy madárrá válik, és akkor a folyóvíz tetején is könnyedén úszhat. A hullámok álomba ringathatják anélkül, hogy elsüllyedne. Felröppenhet a magasba, és átszelheti a határok nélküli kékséget.

       Egy napon idős vendég érkezett a házába. Egy ládikát szorongatott a kezében, és szállást kért. Katinka kedvesen fogadta, levest főzött és pogácsát sütött neki, végül megvetette az ágyát. Amikor az idegen lefeküdni készült, Katinka megkérdezte: – Mi van a ládikádban? Ékszer? Gyöngyök? Kristályok?

       – A legnagyobb kincs a világon – felelte az idegen.

       – Milyen színű? – kíváncsiskodott Katinka.

       – Kék – felelte titokzatosan az idegen.

Hétvári Andrea: Kifordított mese

 

(c) Tuza Edit

 

Egyszer volt és hol nem volt,
fel se kelt a lenge Hold.
A legkisebb királyfi
a toronyból kiált ki.
A legkisebb királylány
hátán ül egy nagy sárkány.
Sziklát gördít utadba,
belenéz a kutakba.
Út mentén a beléndek
sose néz már felétek.
Hármasút a hegytetőn,
szél fut arra reszketőn.
Válladon a tarisznya
üres talán? Aligha.
Hamuba’ sült pogácsa,
legfinomabb sós rágcsa.
Kemencéből boszorka
kiabál a pokolba.
Dübörögnek ördögök,
meseszörpöt hörpölök.
Meghívom a sárkányom,
lesz utána száz lábnyom.
Százegyig ha számolok,
százkettő sem nagy dolog,
markomban meg sok homok,
Szaharában horkolok.
Kevélyszívű mostoha
elbújna, de nincs hova.
Serény Hamupipőke
csomót kötne cipőre.
Alma van sok, eladó,
uzsonnára ez való!
Gólya, fecske, gilice,
ha megvette, hadd vigye! 

Körmöczi-Kriván Péter: Plafonmese

 

(c) Kalas Zsuzsa

        Ha felnézel a plafonra, és átfúrod a szemeddel, akkor meglátod a holdat. Éppen sárga. Nem azért, mert a hold citromból van. Azt már nem. Nem azért, mert világít. Ő soha. Nem azért, mert a nap rásüt. Képtelenség. A hold azért sárga, mert valaki felkapcsolta rajta a lámpát. Ott, az ágy mellett. Ha azt hiszed, hogy a holdon nincs lámpa meg ágy, akkor nézd meg jobban, mert az ágyban még párnakupac is van.
        – Persze, hogy van. – ásítja egy hang a kupac mélyén.
        Ő Kalamajka, a csillagpucoló, és pontosan akkora, mint egy tyúktojás, a színe pedig zellerzöld. Kalamajka kifúrja magát a párnák alól, zsebéből madzagot vesz elő, egyik végét ráköti az ágy lábára, másik végét rádobja a szomszéd csillagra, ami tele van kosszal. A madzag olyan vékony, hogy rálépni szinte lehetetlen, de Kalamajkát ez nem zavarja. Ő rálép, végigsétál rajta, és helyet foglal a szomszéd csillagon. Lassan s megfontoltan, mondhatni szakértelemmel, zsebéből söprűt, lapátot meg vödröt vesz elő, és munkához lát. Körbe paskolja a csillagot, s attól a kosz, voálá, beleesik a vödörbe. A csillag örül, hiszen újra sárga.
        Kalamajka sámlit vesz elő a zsebéből, távcsövet, bögre kakaót, és miközben a kakaót szürcsöli, kedvenc bolygóját, a Kék Bolygót vizsgálja. Vizsgálja rajta a törlőrongyot, ahogy a koszt egy legyintéssel leszedi a mesekönyvek tetejéről. Vizsgálja a szappanhabot, ahogy a koszos talpakat tisztára mossa. És vizsgálja a titokzatos gépet, amit, ha egyszer bekapcsolnak, hangosan búg és koszt szív.
        – Hé, mi az ott? – és Kalamajka távcsövében közel hajol a Kék Bolygóhoz, hogy tisztán lássa azt, amit még sosem látott.