Átirat Weöres Sándor: A galagonya című versére
Harci dérrel
durran a kiskatona
durran a kiskatona
puskája.
Száll a
füstje,
rémes e
zenebona,
ugrik a kiskatona
a sáncba.
Ha futja
zsold rá,
inni
repeszt,
serből rendel
négy rekeszt.
Harci dérrel
durran a kiskatona
durran a kiskatona
Kóboroltunk a
határban,
Zsurlót,
mentát szedtünk hárman.
Abból főztünk
finom teát,
meggyógyítjuk
a nagymamát.
Mintha sütött volna a
nap,
pirossal bőrünkre
festette sugarát,
álltunk a kék előtt vagy
alatt,
libbentek a szélben a
pálmafák.
Mintha rád nevettem
volna,
halszemem ezüstje
villant,
sós vízben ázó délszívű
pompa
rázta ki ránk káprázatát.
és tudtad vezetni az űrhajót is,
és
tudtad az utat a Holdig meg vissza,
és
vittél magaddal mindenhová,
bár
tudtad, nem vagyok szobatiszta,
és
tudtad, milyen a párnámnak lenni,
és
tudtad, mint szólj hozzám, ha felkelek,
és
ha közeledtek hangos kíváncsiak,
tudtad
a legjobb rejtekhelyeket,
és
tudtad, mikor otthon felejtődtél,
hogy
csendben zokogva visszajövök hozzád,
és
tudtál várni az asztal alatt
–
ott volt nekünk a Titkos Ország –
és
mikor a sok-sok öleléstől
az
egyik karod végül leszakadt,
tudtál
mosolyogni, vigasztalni engem,
s
nemsokára már csak egy szemed maradt,
s
Édesanyám egyik reggelre visszavarrta
szemedet,
és végre újra lett karod,
csakhogy
fáradt volt, és fordítva varrta vissza,
s
kissé megváltozott az arcod, alkatod,
és
mégis tudtál ugyanúgy ölelni,
talán
még jobban is,
de
lassan elmaradt
Holdra
utazásunk, izgalmas bújócskánk,
és
te tudtál várni az asztal alatt,
és
tudtál várni zsákok dohos mélyén,
pókhálós
padláson – az a Rémes Ország! –
és
tudtad, hogy csendben, át a félhomályon
valamikor
úgyis visszajövök hozzád,
s
mikor könyvespolcom magasát fürkészve
kisfiam,
ez a tündéri, kedves gyerek
észrevett,
és megkérdezte, ki vagy,
én azt sem tudtam, hogy minek nevezzelek.