2020. április 29., szerda

Birta-Székely Noémi: Mama

Birta-Székely Noémi

Anus mamának

Olyan ez a ház, mint egy puha ágy, udvar, nyári konyha, kamra, nagyszoba.
Belépek a zöld kapun, tulipán, bazsarózsa, papkalap és őszirózsa tompítják lépteim.
Mama már a lócán vár, csendjeink összeölelkeznek, simogatják egymást.
Mama fejkendő, hétköznap kék és zöld, vasárnap templomfekete. 
Mama kredenc, benne vaníliás, diós, lekváros linzer karikák, házicsokoládé és kekszgolyó laknak. Anna napkor őszibarack kompót.
Mama télen duruzsoló csempekályha és kacagtató életmese.
Mama kattogó varrógép, színes, virágos díszpárna huzatok bomlanak ki belőle. 
Mama kajszibarack lekvár, gyógyító barackmag, fogaink között ropog a nyár melege.
Mama zöldségleves, illatos, otthonízű gőzölgés.
Mama kölnivíz, vezet, megtart, elringat. 
Mama csipkebogyó tea, gyógyít, kúrál, éltet.
Mama menedék a dombtetőn, biztonság, szeretet.
Mama tavasszal kék ibolya és orgona csokor.
Mama ősszel dió, szilva és temetői ima.
Mama gyerekkor, meleg dunyha.
Mama, mama, mama, mama.

2020. április 26., vasárnap

Várfalvy Emőke: Négyen a fa tetején

Várfalvy Emőke

– Jössz már? – kiáltott le Zsolti a cseresznyefa leggöcsörtösebb ágáról.
– Mindjárt – válaszoltam én, és összeráncoltam a szemöldököm.
– Ezt már ismerem – morgolódott Zsolti, és letépett egy cseresznyét, majd kis vizsgálódás után megállapította, ha nincs lyuk, nincs kukac. Jóízűen befalta.
Egy darabig csend volt, aztán kisebb ribillió támadt pont a fejem felett.
– Hagyjál már, ez az enyém!
– Nem, az enyém!
– Hülye vagy!
– Te vagy hülye!
– Auuuu…
– Ne csináld!!!
– Mi folyik ott? – kaptam fel a fejem rémülten.
– Semmi! – válaszolta Zsolti.
– Ellopta a cseresznyémet és megette – duzzogott Ákos, aki idő közben még egy ággal feljebb mászott.
– Zoli?
– Tessék – válaszolt Zoli. Hallhatóan tele volt a szája cseresznyével…vagy magokkal.
– Tudnál segíteni?
– Feljönni? - lelkesedett Zoli, és éreztem, ahogy pont a fejem mellett repül el egy jól irányzott cseresznyemag.
– Nem, a cseresznyeháborúban egy kis béketárgyalás… - dünnyögtem, aztán újra összeráncoltam a szemöldököm. Ez a szöveg sehogy sem akar összeállni.
– Auuuuu! – hangzott újra a fejem fölül és egy 32-es méretű kék cipő koppant a kerti asztalon pont a számítógépem mellett.
– A repülő cipőkről köztudott, hogy égi jelek.
Lecsuktam a laptopomat, és nekiindultam a cseresznyefának.
– Jön! – hangozott három torokból egyszerre az izgatott felismerés.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány – állapította megy Zsolti.
Már a második ágba kapaszkodtam, és igen, jól másztam.
Átfutott az agyamon, hogy nagyjából harminc éve másztam először fára, egy vadgesztenyére, ami a házunk előtt állt, és minden évben a kertünk felé belógó ágán feketerigó fészek volt, cuki kis csupasz fiókákkal.
Akkor nem gondoltam, hogy Gábor, Gabesz és Janek valami életre szóló dolgot tanít nekem, és nem csak egy bátorságpróbát végeznek rajtam, mert mégiscsak egy lány vagyok, még ha rövidnadrágom és felnyírt gomba hajam van, mint nekik.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány.
A gesztenyefára érdemes volt felmászni, mert onnan át lehetett látni a házak felett, és mindig tudtuk mikor nyit ki a Rém nevű trafikos, aki igazából Jóska bácsi volt, és imádott nekünk Turbó rágót, csokibevonatú nyalókát meg télifagyit eladni…na meg a valahonnan mindig volt nála matrica a Lutra albumhoz.
Míg ezt átgondoltam, pont felértem a cseresznyeágra. A göcsörtösre.
– De anya, mit csinálsz, az nem fülbevaló!
A fiaim egyszerre nevettek, ahogy a fülemre aggattam egy-egy dupla cseresznyét, ahogy még a nagymamámtól tanultam, mikor annyi voltam, mint most a kisebbik.
– Van, aki eszi, van aki felveszi – hallatszott a fejem fölötti ágról férjem bölcs meglátása, akinek újra tele volt a szája hatalmas, érett cseresznyeszemekkel.
– A lányok furák – rötyögött Zsolti, és az öccsének nyújtott egy marék cseresznyét.
– Anya nem lány, mert felmászott a fára – válaszolta Ákos, mielőtt a legbordóbb cseresznyeszemet a szájába rakta volna. – Ha ezt megeszem, mehetünk a Katicába fagyizni! Látjátok, most nyit a Jóska bácsi.

2020. április 23., csütörtök

Nagy Izabella: Oviba menet

Nagy Izabella

anyuval
Anyuval kézen fogva sétáltunk az oviba,
lóbáztuk előre és aztán hátra,
hintázott kezünk önmagától,
szél fújt át fonott ujjainkon,
bár fogtuk szorosan, hiába.

Mintha a szél elválasztani akarna,
úgy, mint az oviba, ha érkezem,
anyu elköszön, szemével simogat,
kezével kezemre kulcsol,
nem lóbázzuk, mert menni kell.

apuval
Apukám égig érő sudár jegenyefa.
Én pedig, ha kinyújtom az ujjaimat,
meg tudom fogni a felhők lábát.
Ez titok,
senki se tudja, csak apu meg én!
Amikor az oviba értem jön négykor,
rám kacsint és apusan mosolyog.
Nyakába ültet,
és én tudom,
hogy ma is kinyújtom az ujjaimat,
megfogom majd a felhők lábát,
mert apukám égig érő sudár jegenyefa.

2020. április 20., hétfő

Tóth Ágnes: Karóra, bableves és Nostradamus

Tóth Ágnes

Tisztán láttam, hogy Kuku átlopakodik a konyhán és besurran az utcai szobába. Dédi háttal állt, éppen szárazbabot főzött a sparhelten és hangosan zsörtölődött, mert nem akart megfőni a paszuly. A fazékban rotyogott az étel. A tűz pattogott és megvilágította a pápaszemét. Olyan volt, mintha két kis reflektoron keresztül nézné a készülő ebédet.
A falvédőn szép kövér légy mászott. Megállt az “I” betű fölött, mint nagy fekete pont a piros íráson, mely azt tudatta: „ Hol hit, ott szeretet...”
Dédi azonnal agyoncsapta a légycsapóval. Szegény rovarnak még annyi ideje sem volt, hogy elemezze a szöveg nemes mondanivalóját.
Kuku közben kihúzta a komód felső fiókját, kivett egy apró fekete dobozt, kiemelte belőle anyu aranyos karkötős óráját és zsebre vágta. Visszatolta a fiókot és lábujjhegyen indult kifelé. A térdén ki volt szakadva a nadrág, a szemében semmi biztatót nem láttam, mégsem tudtam haragudni rá, ugyanis fülig szerelmes voltam belé.
A szemben lévő házban lakott idős apjával. Édesanyja két éve meghalt, ő pedig kétes társaságba keveredett. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Finom arcú, hajlékony termetű fiú volt, gyönyörű kékesfekete hajjal. Én hétéves voltam, de a közelében mindig ifjú hölgynek éreztem magam és mindent elkövettem, hogy észrevegyen. Most azonban erre egy cseppet sem vágytam. Néztem, milyen ügyesen slisszol kifelé, és csak akkor kiáltottam fel, amikor eltűnt.
Kiabálhattam, mert Dédi süket volt, és csak akkor értette meg, miről beszélek, ha azt halkan és nyugodtan mondtam.
Éppen Kuku után akartam szaladni, de valaki hátulról elkapott és megrázott.
– Te meg mit ordibálsz, mint a fába szorult féreg? – érdeklődött papó, én meg nem tudtam, hogy a fenébe kerültem ide, a Szilvásban lévő öreg házba, amikor az előbb még a Csordás János utcai otthonunkban voltam szemtanúja egy lopásnak.
– Na, ébredj már fel, mert érted jöttek a szüleid, s mindjárt indultok haza – dörgött rám az öreg.
Álmosan néztem körül. A diófaszekrény előtt anyám és apám beszélgetett.
– Hé! – kiabáltam. – Miért vagytok olyan nyugodtak, mikor éppen most lopta el Kuku az anyu aranyos karkötős óráját?! Dédi meg, amilyen öreg és süket, nem hallotta, és nem látta, mert éppen bablevest főzött és egy legyet csapott agyon a falvédőn.
– Térj már magadhoz – mondta apám –, az egészet csak álmodtad.
– Az nem lehet, hiszen még most is érzem a bableves illatát – jelentettem ki határozottan.
– Csakhogy Dédi ma paprikás krumplit főz ebédre, úgyhogy tévedsz – nevetett anyu, és egy csupor tejet nyomott a kezembe.
– Na, jó, főzzön amit akar, az órát akkor is ellopták! – kiabáltam. Aztán kimentem az udvarra, hogy még egy kicsit gyötörjem a szegény görbehátú birsalmafát, amire papó hintát szerelt nekem.
Éppen az ágak felé szálltam nyikorogva, amikor szóltak, hogy indulunk. Az út a Fáklya utcán végig, a strand és a strekk mellett olyan végtelennek tűnt, mint a vonatfüttyök és a tehervagonok sora. Amikor végre hazaértünk, fáradtan rogytam le a sámlira. A konyhában bablevesillat uralkodott. Anyámék arcán feltűnt az első meglepődés.
– Kidobtam a krumplit, mert büdös volt – mondta dédi, majd hozzátette: ez az átkozott bab meg nem akart megpuhulni...
Anyám furcsán nézett rám, aztán bement az utcai szobába. Pár perc múlva kihozta az üres órásdobozt.
– Jaj istenem, szűzanyácskám – suttogta sápadtan –, eltűnt a drága karórám.
– Persze, hogy eltűnt, ha egyszer ellopták – mondtam bölcsen. – Én előre figyelmeztettelek benneteket.
Félórai keresgélés után apám azt javasolta, hogy üljünk le ebédelni, mert üres gyomorral nem lehet gondolkozni. Aztán majd utánanéz mi is történt valójában.
Körülültük a konyhaasztalt és kanalazni kezdtük a bablevest. Éppen szemben ültem a falvédővel, mikor megállt a kanál a kezemben. A “HIT” szócska középső betűjén nagy fekete pontként virított az agyoncsapott légy. Apám követte a pillantásomat. Hosszasan nézett, majd megtörölte a száját és felállt. Felvette a zakóját, majd kilépett az ajtón.
Alig negyedóra múlva visszatért. Izgatottan vártuk, mit fog mondani. Ő pedig rám nézett mosolyogva, megsimogatta a búbomat és így szólt:
– Még jó, hogy van egy kis Nostradamusunk. Aztán elővette a zsebéből a karkötős órát és meglengette anyám orra előtt.
Attól kezdve mindig kíváncsian hallgatták furcsa álmaimat.