Simon Réka Zsuzsanna: Gyolcsot terít

A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett

Vonulnak.
Vonulnak már dombok hajlatában.
Sóhajoktól dobognak a falvak,
ki nem mondott imák szakadnak fel
sápadt fényű, fogyó hold alatt.
Foltokra bomlik a sötétség,
összenőnek benne a fák.
Fagyott ágaikra rettegés tapad.
Magasodnak az árnyak,
hátrál az irgalom.
Jeges folyókba fojtják a könyörületet.
A hajnal
vörös
gyolcsot
terít
az
éjszakára.
Átlyukadnak a lelkek.

Majoros Nóra: A kertész háborúja

Illusztráció: Bódi Kati

Télvégi ájulatukban még a földre lapultak a fűszálak, de gyökerük már szívogatta a tavasz nedveit. A tágas gyepfelületet lágyan hullámzó ösvény szegélyezte, az ösvényen két alak gyalogolt.
         – Nem lépünk a fűre februárban! – oktatta az elöl haladó, idősebb férfi a mögötte iparkodó fiút. – Ilyenkor a legkényesebb. Ahol rálépsz, hézagos lesz a gyep, és hiába szórod később a magot, már sosem lesz olyan, mint volt.
         – Soha nem lépünk a fűre… – ismételte a fiú, és igyekezett nem is érinteni a talpával az ösvényt, pedig ott egy szál fű sem nőtt.
         – Ide figyelj, Gyuri! Ki neked a nagy ember?
         – Hát… – hebegte a fiú. A sapkáját lekapta a fejéről, gyűrögette, aztán felcsillanó szemmel kiáltotta: – Hát maga, Jancsi bácsi! Hiszen maga a főkertész!
         – Úgy. Neked én nagy ember vagyok. Ám a kasznár még nálam is nagyobb ember. Így aztán jól viseld magad, és csak akkor szólj, ha kérdezlek!
Gyuri ezt erősen az eszébe véste.
         – De akkor is azt mondd, amit én gondolok!
         Gyuri megfogadta magában, hogy egy árva szót sem fog szólni, akkor sem, ha kérdezik.

Békefi Tamás: A kápolna

Miklya Zsolt: Otthon

Szeljak György és fia, János (a szerző családi fotóalbumából)

Nagyapa mondta, csak ne legyen háború. És elmesélte, hogy kapott comblövést, hogy úszta meg. Hogy menekült volna országon-világon át. Nagymama mondta, maradunk. Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Hát maradtunk Csorváson, amin úgy vonult át a front, mint egy vidéki postás. Gerendás felől jött egy orosz tank, és belelőtt egy állomáson álló vagonba, ami trafikárut szállított. De nem tekintette zsákmánynak, nem állt meg, csak a park melletti trafiknál. Úgy hírlik, az orosz katonák ott vettek maguknak dohányt. De lehet, hogy ez csak legenda. Csorváson úgy haladt át a front, mint egy postás: megállt a trafiknál, sodort egy szál cigit, elfüstölte, és gurult tovább. Nagyapa maradt otthon, és vele maradt a háború.

Nagyapa, a másik, a négy szép szál szlovák – tót – fiú egyike, testvéreivel az orosz fronton várta a halált. A családi legenda szerint nem fogott fegyvert – nem lőtt – emberre. Hogy úszta meg, ki tudja? Fogságba került, aztán haza. Parasztember volt, gazdálkodott, gondolta, ha már megúszta, folytatja itthon. Nem úszta meg. Kuláklistára került, földjét elvették, lovával együtt. Maradt egy fénykép, kisebbik fia a lovukkal, egyetlen szerelmével. A fiút, már fiatalemberként, önkezűleg érte utol a halál. Nagyapa nem beszélt a frontról, nem voltak rá szavai. Csak rúgott, álmában, mint a ló. Szétrúgta egyszer a nagy családi ágyat. Nagymama úgy szedte össze a romok közül, ápolta, tűrte, állta a frontot.