 |
| (c)Rácz Nóra |
– Magának
mi lesz? – kérdezte valaki, és érezte, hogy hátulról megtaszítják a hátát.
Fölpillantott, nahát, elfogyott előlem a sor, gondolta, és rámosolygott a pult
mögött álló lányra. Kérek egy – kezdte volna, de nem jött ki hang a torkán.
Későn vette be a gyógyszert, még nem hat, nyugtázta szomorúan, aztán újra
nekirugaszkodott a mondatnak.
– Na – sürgette a lány –, mi lesz? Feltartja a sort, bácsi – mondta, és
a körmével idegesen dobolt a pulton.
Érezte, ahogy az izgalomtól elfogja a szédülés, ilyenkor még nehezebben
megy a beszéd, gondolta, nem is próbálkozik vele, döntötte el, odamutatott a
polcon egy piros dobozra. A lány elhúzta a száját, ez nem tud beszélni,
mormogta maga elé, de azért levette neki a dobozt a polcról.
– Csak ezt?
– Kettőt – mutatta a lánynak az ujjain, és közben maga is megdöbbent,
milyen idegen, visszataszító hang jött ki megint a torkán.
Reggel van, azt már ittas a tata, hallott maga mellett egy hangot, de
úgy tett, mintha nem értené, mit suttognak mögötte, közben azon gondolkodott
reménykedve, hogy biztosan téved, nem is rá vonatkozik a méltatlankodás. Haragudni
nem haragudott, de savanyú lett a szája íze, és a szédülése is felerősödött.
Ugyan hogy mondja el ezeknek a csikóknak, mi az, ha valaki a sztrók mellé még
parkinzonos is lesz? Hogy mondja el nekik, hogy a gyógyszer bevétele előtt nem
tudhatja, tud-e majd beszélni egyáltalán aznap, vagy szánalmas nyögésekkel
kommunikálhat csak, és hogy nem tudja, előre indul-e el, amikor föláll egy
székről, vagy hátra viszik a lábai, hogy milyen érzés így élni, várva, mikor és
hogyan vicceli meg élőként már haldokló idegrendszere?
– Ugyanolyat vagy szűrőset? – kérdezte a lány, és újrakezdte a dobolást
a valószínűtlenül hosszú, szemkápráztató színű körmeivel. A pillantása fáradt
volt, türelmetlen, ugyanakkor csodálkozó. Sehogy sem értette, hogyan
lehetséges, hogy ilyen tiszta, kedves tekintettel néz rá ez a már kora reggel
részeg bácsika?
A jó ég tudja, gondolta ő magában, mifélék ezek a mérgek, de Dodónak
valószínűleg mindegy is, a fölszedett csikkek között se nagyon válogathat.
Bólintani mindenesetre egyszerűbb, mint magyarázkodni, hát bólintott, szűrőset.
Akkor kettőt, kérdezte a lány, és ő újra bólintott, még egy ühümöt is sikerült
végre megformálnia, boldogan érzékelte, hogy néhány másodpercig egészen úgy
kommunikál, mint egy normális ember. Jójó, persze, normális ő egyébként, csak
az a probléma, hogy ezt rajta kívül más nemigen tudja. A nagyközönség számára
egy elkent beszédű, imbolygó járású részeg tata csupán, esetleg szenilis
vénember, ha valaki jobban figyel.
És nem elég az alattomos betegség, itt van ráadásnak ez az érthetetlen
gondolat, ami nem hagyja nyugodni napok óta. Hogy jót kell tennie ezzel a
Dodóval, akit, mint megtudta tőle, valójában egy gyönyörű bibliai névvel
kereszteltek meg annak idején, de mára lekopott róla a szépség, József helyett
Dodó bácsinak szólítja, aki megszólítja egyáltalán. Két éve lakik az utcában,
és az a szerencséje, hogy nem sikerült még képviselőt találni a lakóközösség
élére, aki a helyére tenné a dolgokat, a lakók meg, talán lustaságból, talán
irgalomból, de elnézik neki, hogy ott melegszik az alagsori műanyagüzem
szellőzőcsövénél, egy ablakboltozatban, annyiban ügyelnek csupán az utcaképre,
hogy rendszeresen cserélik a matracait, takaróit.
Ő három hónappal azelőtt éppen a Dodó lakhelye melletti kapualjban lett
rosszul, nem tudott elindulni, annyira futotta csak az idegi vivőanyag
tartalékából, hogy leült a bezárt bolt bedeszkázott kirakatablakának boltíve
alá, és így, valamelyes fedezékben várhatta meg, hogy a reggel bekapott
gyógyszer hasson már. Közben volt alkalma megfigyelni Dodót, vagyis Józsefet,
aki egy női karórán figyelve az idő múlását, módszeresen betartva az órák
fordulóját, pompás délelőtti programot varázsolt magának. Először is olvasott.
Ha jól látta, de ez nem egészen biztos, A
tizennnégy karátos autó volt a kezében, fény felé tartotta a könyvet,
hunyorgott, mert nem volt rajta szemüveg, úgy betűzte a sorokat. Pontban tízkor
letette a könyvet, behajtotta a pokróca alá, és sétára indult. A megállóban
kezdte a csikkvadászatot, a cipője orrával módszeresen odébb tolva egy-egy
papírt vagy falevelet, aztán a kellő hosszúságúnak ítélt szálakat szépen
beigazította az inge zsebébe. Fél óra múlva újra pihent egyet, folytatta az
olvasást, majd délben újabb fél órára csikkvadászatra indult.
Miközben várta, hogy a lány az elé tartott, nyitott pénztárcájából
kivegye a megfelelő összeget, csodálkozva nyugtázta, hogy akarata ellenére
mosolyra húzódik a szája.
Valahogy aztán hazajutott, nehézkesen letelepedett Dodó mellé, és
odatette elé a dobozokat.
– Boldog névnapot – mondta lassan, nehezen, és nem nézett a másik
férfira. Az bólintott, megszagolgatta a dobozokat, mindkettőt, külön, majd
akkurátusan belesimított a zsebébe néhány szálat, végül visszacsomagolta még a
celofánborítást is, és eltette a könyvesládájába az ajándékot. Aztán a zsebébe
nyúlt, kivett két szálat, megnyomkodta, összemérte, és az egyiket felé
nyújtotta.
– Tüzet? – kérdezte, és már gyújtotta is a végét. Ábel óvatosan a
szájába vette a cigit, szippantott egyet belőle, mintha nagyon élvezné, és
felhunyorgott a felhőkre. Köhintett, mert valamennyi a füstből mélyebbre ment,
mint akarta, és utánanézett a véletlenül szabályosra sikeredett, fölszálló
füstkarikának. A szeme sarkából érzékelte, hogy Dodó elismerően hunyorog felé,
az oszladozó füst mögött pedig meglátta az előbukkanó nap aranyló felhőfodrait.
Mintha mosolyognának, gondolta csodálkozva, és oldalra pillantott, vajon a
másik férfi is látja-e azt, amit ő.
Az szintén a felhőket figyelte, és bánthatta szemét a
fény nagyon, mert még mindig hunyorgott.
